Poétika és politika: 2/4

 

Az erdélyi macska című kötet Rend és romlás ciklusa húsz kritikát és egy antológia-előszót tartalmaz, s nem lehet véletlen, hogy épp ezeket az írásait érezte a szerző az utókor számára könyvben is megőrzendőnek. A szövegek többsége a saját nemzedéke, illetve a közvetlen elődök és követők műveivel foglalkozik, Király László, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Sütő István, Kovács András Ferenc esetében két-két alkalommal, és Bodor Ádám, Deák Tamás prózakötetét kivéve lírakötetekkel. Ez is arra utal, hogy bár minden esetben értően, komoly kritikusi, elemzői, értelmezői kvalitásokat csillogtatva, máig érvényes megállapításokat téve tárgyalja az egyes alkotói világokat, illetve műveket (még ha időnként vállaltan nem „tárgyilagos, hanem figyelemfelhívó kritikát”6 írva is, mint Sütő István esetében), a kritikusi tájékozódás, foglalatosság nem független a saját költői érdeklődéstől, a saját kérdéseire való válaszkeresésektől. De nem titkolja ezt a szerző, gyakorta szövegszerűen meg is fogalmazza. Amikor például már 1978-ban A parton lovashajnal című Egyed Péter-kötet kapcsán a szerző „konzervativizmusáról” és „modernségéről”, teljesség-vágyáról, „fel-feltörő, fojtott klasszicizálásáról”, kérdéseiről és válaszairól elmélkedik (Az idő csapdájában), akkor nem csak sejthetjük, hogy mindez számára is személyes ügy, mivel így zárul a kritika: „De mielőtt a tátongó réseket kitöltve egymásba szakadnának kérdéseink és feleleteink, valljuk be: mindannyian »költőietlen« kérdések és »költői« válaszok hibátlan összeillesztésén fáradozunk.”7 Amikor pedig Kovács András Ferenc kötetei kapcsán kétszer is szembenéz a szerző alakoskodásainak, maszkjátékainak, illetve a feltűnő formakultúrájának kérdéseivel, akkor is nyilvánvaló, hogy a saját kérdéseivel és lehetőségeivel is szembesül: „nagy költői nekiszánás és önbizalom szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a szabadságot (az egyéniség szinonimája lenne ez?) közszabályok, közformák sűrű és könyörtelen rácsai mögött próbálja megvalósítani” (Mire jó a forma?).8 S az csak természetes, hogy a Kimaradt szó című, nemzedéktársai jó részét felvonultató, 1979-ben megjelent antológiáról szólva („…Esténként összegyűltünk”) saját korabeli törekvéseit is leírja: „És elsősorban a formateremtő szándékot kellene kiemelnünk, amely egy elavult forma- és konvenciórendszer elleni frontális támadásban nyilvánul meg, és mint ilyen, jóval fontosabbnak látszik minden eddigi költői csoportosulás ars poeticájánál, még akkor is, ha kereshetnénk és találnánk analógiákat a szürrealizmus, expresszionizmus stb. hőskorszakából. Ugyanis egy lényeges különbségről van szó: olyan egyedi formák kereséséről, amelyek egyszeriségüknél fogva semmi másra nem használhatók, nem telíthetők más, esetleg ellentétes tartalmakkal, és így minden manipulatív szándék számára használhatatlanok.” Az viszont kevésbé természetes, de jellemző Markóra, főként 1986-ban már, hogy Lászlóffy Aladár Ledőlési határidő című kötetéről írva („Álmomban betű tanított meg élni”) a kritikus egyszer csak kilép a szerepéből és alkotói önvallomást tesz: „Egy szó, annyi, mint száz: nem hiszek az objektív lírában. Nem hiszem, hogy még a legközkeletűbb formában megnyilatkozó költészetnek is nem a sajátos szájtartás, az összetéveszthetetlen hang és látás ad különös ragyogást. (…) Igen ám, de a dilemma továbbra is, számomra is dilemma marad, mert sejthetőleg konzervatívnak minősülő verseszményem azt súgja, hogy a megéltség hitele nélkül a szó fabatkát sem ér, viszont adottságaink és lehetőségeink arányában mégiscsak egyfajta – szinte félek kimondani – képviseleti lírát kellene művelnünk, ki-ki meggyőződése szerint képviselve kis- és nagyközösséget, férfiakat, nőket, emberiséget, ezt vagy azt, ezt is, azt is. Hogyan lesz a személyes fájdalomból közösségi gond, miképpen válik a közösség baja vagy öröme legbelsőbb érzéssé? Ez a jó versek és a jó költők titka, nem mesterségbeli fogás, hanem istenadta nyilvánvalóság, mint a futáskor felgyorsuló, séta közben lelassuló lélegzetvétel.”9

 

A kilencvenes évek elején írott Markó-esszék egy közéleti jellegű csoportja a kötet Költő a koponyák hegyén ciklusa végén található, de mielőtt ezekkel is foglalkoznánk, érdemes a ciklus korábban született irodalomtörténeti, illetve esztétikai kérdéseket érintő esszéire némi figyelmet fordítanunk, mivel a költői pálya alakulása, döntő fordulata szempontjából talán éppen ezek a legfontosabbak. A már hivatkozott Szilágyi Domokos mellett József Attila, Arany János, Babits Mihály, Dsida Jenő és Székely János művészetét jellemzi rendkívül felkészülten, az életműveket otthonosan bejárva, a közkeletű, korábban rögzült portrékat általában kiegészítve, átrajzolva, ezáltal pontosítva, érzékletesebbé, hitelesebbé téve. Részben talán annak is köszönhetően, hogy természetesen most sem feledkezik meg a személyes preferenciáiról, dilemmáiról, többek között a konvenciórombolás, formabontás és autonóm alakzatteremtés után, immár a hagyománykövetés, a klasszicizálás korszerűségének kérdéseiről. „Költőktől sok mindent el lehet örökölni” – rögzíti már az 1980-as, József Attilát idéző esszéjében (Szólítsuk-e József Attilát?), mintegy a maga az örökséget számba vevő törekvéseinek nyitányaként. S tőle még nem is a tökéletes formát, a képalkotási technikát, a feladatot javasolja eltanulni, hanem inkább a vallomásos kitárulkozást, az önkínzó személyességet és a szeretet mindenek fölöttiségét: „A szeretet nála a magány ellentéte; a szeretet az igazság, a szabadság, a harmónia; a szeretet: helyünk a világban.”10 Két évvel később, az „Édes szavú nyelvmesterünk”, Arany János kapcsán viszont már azt hangsúlyozza, hogy „nemcsak tudós költő volt, hanem a versírás megszállottja is, első s utolsó mindmáig, aki mások s maga teremtette konvenciók között gyermekként és poeta doctusként otthon érezte magát, nem nyűgnek, de fontos kötelességnek vélte úgy lélegezni, ahogy lélegzik a vers, és úgy élni, ahogy a vers él. (…) azon kevesek közé tartozott, akik már-már boldognak mondhatták magukat: kedvére való rendet teremtett, ha nem is az életben, de legalább a költészetben” (A boldog utód). S jóllehet Markó úgy véli, „korunk esztétikája” éppen nem kedveli az Arany János-i eszményeket, a rendet, a tökélyt, a szépséget, a harmóniát, azon reményének is hangot ad, hogy „nem kortársunk ugyan, de talán boldog utódunk ő.”11 A Dsida Jenő-portré átrajzolása során 1989-ben azzal a magyar kultúrában, irodalomban évszázadok óta napirenden lévő, de sajátként is megélt dilemmával szembesül a költő-irodalomtörténész, amely a „politikai-társadalmi közszolgálat parancsként” jelenik meg a művészek számára, s amely a Trianon után kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyar értelmiség előtt még élesebben megmutatkozott, többek között a Vallani és vállalni vitához, s olyan hamis döntéskényszerekhez vezetett, mint a „szolgálni vagy alkotni”. Markó hangsúlyozza, hogy „ez a földöntúli régiókba elkalandozó, tündéri poéta sem bújhatott ki a döntés alól. És nem is bújt ki, már nagyon fiatalon felismerte, hogy a művészet nemcsak esztétikai kérdés, hanem etikai vállalást is jelent”, és felismerte azt is, hogy „a személyes élmény és az általános emberi szenvedés megjelenítésének közbeeső állomása: annak a közösségnek a sorsa, amellyel nyelvünk és kultúránk összeköt, s amelynek természetes módon – annyira, hogy látszólag kimondani sem érdemes – részese a költő, aki ezen a nyelven beszél, ír és álmodik.” Ugyanakkor tisztában volt a feladatvállaló kisebbségi értelmiségi lét elfogadásával járó értékvesztéssel is: „Nem a »súly alatt a pálma« vigaszába torkollik a vers (tudniillik a Psalmus Hungaricus – E. T.), Dsida nem áltatja magát még ezzel a kétes bölcsességgel sem, hanem egyszerűen elfogadja a kihívást, beismerve, hogy a vállalás lemondást is jelent. A kultúra egy része feláldoztatik azért, hogy más része megmaradhasson? Igen, állítja ez a költemény, és cáfolja az egész addigi életmű.”12

 

Szilágyi Domokos mellett egy másik kortárs, Székely János is kétszer szerepel a kötetbeli esszék között (Székely János igazi műfaja, János úr kegyes trükkjei), s nem azért, mert Markó költői pályája kezdeténél ott bábáskodott, s mert 1989-ben (az írások keletkezésekor) már tizenhárom éve egy közös szerkesztőségi szobában dolgoztak az Igaz Szónál, hanem leginkább azért, mert a kortársak közül a versben, prózában, drámában, esszében egyaránt kiválót alkotó Székely volt talán a legnagyobb hatással Markóra. Nem véletlenül írt már életében (Egy költészet genezise/Kiűzetés a számítógépből) és halála után is (Székely János íróasztala/Érintések) verset hozzá, róla, s emlékezett meg halála óta már két újabb esszében alakjáról és munkásságáról (A tökéletes szerep, A szürke árnyalatai [Székely János: A vesztesek]), s nem véletlenül beszélt róla sokat a beszélgetőkönyveiben, illetve szinte minden hosszabb, alaposabb, az életútra visszatekintő interjúban. 1989-ben Kántor Lajosnak, Az erdélyi macska interjú-ciklusában is közzétett beszélgetésben (Zárt formában meglelt szabadság), még csak annyit mondott: „Székely Jánostól műgondot, igényességet és jó értelemben vett teoretizálásra való hajlamot”13 tanult, a legutóbbi hosszabb, Fekete Vince által 2013-ban készített Székelyföld-beli életút-interjúban már két és fél oldalon vall a hozzá való viszonyáról, arról, hogy „nagyon-nagyon sokat”, „tisztességet”, „módszerességet, igényességet, következetességet tanultam, de főleg azt, hogy a világot hogyan kell megfogni”.14

 

A nyolcvanas évek végére, amikor az első két Székely János-esszé íródik, Markó már maga is hasonló, a korban konzervatívnak ható, de mégis korszerű esztétikát vall, vagy ha korszerűtlennek is minősítettet, mégis érvényeset, szükségeset. „Legyünk korszerűtlenek! – ajánlja a Mindenki autóbusza című 1988-as verseskötetének Rövid, korszerűtlen kiáltvány című előszavában – Gyömöszöljük be csúnya szavainkat, esetlen mondatainkat a szonett vulkánfíber bőröndjébe, a szonett megvasalt ládikájába, a szonett rokokó ékszerdobozába! Legyünk modorosak! Legyünk valamilyenek! Szeretnék végre hasonlítani, de nem a korhoz, hanem a vonatablakból megpillantott dombokhoz, hegyekhez, folyókhoz, erdőkhöz.”15 Az utánzás és az eredetiség kérdésén meditálva (Mellékajtó vagy főbejárat?) már 1983-ban azt kérdezi: „nem az-e éppen a dolgunk, hogy azt mondjuk el, amit más soha, semmilyen körülmények között elmondani nem tud? De nem az-e ugyanakkor a dolgunk, hogy a legfontosabb – legközösebb, legemberibb – bajainkra találjuk meg önmagunkban a visszhangot és a választ? Alapvető ellentmondás van hát a művészetben. Ebből az alapvető ellentmondásból születik, hitem szerint, minden igazi vers, regény vagy zenemű.”16 A Műhelytitkok ismeretének hasznosságáról elmélkedve, egy évvel később megállapítja: „a mű örök ugyan, de nincsen időből és térből kiszakítható vers, számtalan vékony, láthatatlan, de elszakíthatatlan szállal kötődik mindegyik korhoz, amelyből vétetett.”17 Borges esszéit olvasgatva, 1988-ban egyenesen annak a gyanújának ad hangot, hogy „tiszta irodalom nincs is. Nincs olyan irodalom, aminek semmi köze a filozófiához, a matematikához, a lélektanhoz, a nyelvtudományhoz, a politikához, és így tovább, a sor tetszés szerint a végtelenségig bővíthető. Vagy talán mégis van, de az a kutyát sem érdekli. Bevallhatom: engem sem!”18 Érdekes, hogy már a romániai változások után, 1991-ben, az Újabb eszétikám? című szövegében jut el oda, hogy a Székely János-i eszköz-elvet maga is felvállalja: „Csak azt vallhatom, amit most igaznak vélek, hogy a vers: eszköz. Ezt így leírni rettenet. Különösen nekem, aki mindig arra vágytam, szűnjék meg a kényszer, amely nálunk az író becsületbeli kötelességévé tette, hogy megvívjon az övéit fenyegető sárkányokkal, lidércekkel és pártaktivistákkal. S most, hogy legalább ez a kényszer tényleg tűnni látszik, rezignáltan kell beismernem: a dilemmától szabadulni nem fogunk. Sem ma, sem holnap, semmikor…”19