Poétika és politika: 4/4

 

Az irodalmi véleménymondás illetékességét társadalmi kérdésekben is (pályája kezdetétől) valló költő számára, a romániai forradalom után, a közéleti vélemény kifejezésének fontos formájává vált az esszé, mint oly sok kortárs magyar író számára. A rendszerváltoztató, a szellemi, kulturális életet is átalakító lendület Markót is magával ragadta, aktívabb cselekvésre sarkallta, közéleti (politikai) szerepvállalásra ösztönözte, előbb az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetében, majd az országos politikai életben, de a személyes jelenlét igénye megmutatkozott a nyilvános, írott véleményformálásban is. A romániai rendszerváltozás teremtette helyzetben elkerülhetetlenné vált az erdélyi magyarság vezetői számára is nemzeti önazonosság fogalmának újraértelmezése, a múlttal, a kisebbségi magyarság lehetőségeivel, Erdély jövőjével való számvetés. Jellemző ugyanakkor, hogy Markó a kilencvenes évek elején közéleti esszéiben is többnyire még az irodalom világából indult ki, íróként beszélt és szépirodalmi eszközöket is alkalmazva fejezte ki magát, miközben már társadalmi, nemzeti ügyekben nyilvánított figyelemre méltó és (utólag látszik, mennyire) hosszú távon előre mutató véleményt. Az erdélyi macska című, 1991-es esszéjében nemcsak a versben is felhasznált (Erdélyi utazások), a házhoz hűséges macska metaforájával él, de Erdélyt magát is metaforának nevezi („Mi ebben a metaforában lakunk”), megállapítja, hogy „Az összromán és az összmagyar kötélhúzás, zsákbafutás nem fog eredményre vezetni”, az elkülönülést hirdető transzilván ideológia kapcsán kérdezi: „Feloldható-e ez az ellentmondás, oldható-e ez az ellenszenv, amely engem, az irodalmárt szembefordít velem, a politikussal?”, s végül egyetlen alternatívát lát Erdély számára: a „különlétek együttléte. Tudom, ez még mindig csak metafora. De tessék belegondolni: valójában politikai program is.”32 Az ugyanebben az évben írott A vörös kaptárban azt hangsúlyozza, hogy térségünkben az alkotó „individuum szolgálattevő rabsága tovább tart mindaddig, amíg az önazonossági válságban szenvedő közösségek vissza nem szerzik szellemi egészségüket”, ezért „előbb a közösségeknek: nemzeteknek, népcsoportoknak, kisebbségeknek kell fölszabadulniuk.” Az esszécím költői képe az előző diktatúrákra utal, amelyeknek „már-már sikerült kikísérletezniük emberi körülmények között a méhek társadalmát”, s jóllehet „A vörösre mázolt kaptárok recsegve összedőltek. De ebben a virágtalan világban most még gyilkos fullánkok villognak egymás felé.”33 Az Értékválság az erdélyi magyar irodalomban? című, 1992-es esszében, miközben sürgeti az egységes magyar irodalmi értékrend megteremtését, ismét a politika dilemmájával is szembesít: „az erdélyi régió vonásainak fölerősítése vagy a nemzeti kultúrába való egyértelműbb bekapcsolódás sokak számára kétféle, egymástól élesen különböző jövőképet és magyarságképet jelent.”34 Az Egy másik Erdély című, 1994-es írásban pedig a hamis Erdély-képekkel s az általuk okozott identitászavarokkal néz szembe. S ezúttal azt állapítja meg, „Erdély tulajdonképpen egy mítosz. Mitikus régió mindegyik nép számára, amely ott élt vagy él, de ez a mítosz alapjában véve nem az együttélésről szól, hanem a birtoklásról, a különlétről, a küzdelemről, nem az elveszett, hanem az ellopott paradicsomról.” Véleménye szerint egy védekezésre kényszerített közösséget kellene kulturálisan más közérzetre, más szemléletre felkészíteni, például Erdély hagyományvilágának egészéből, s nemcsak a rusztikus, romantikus, folklorisztikus elemeiből táplálkozva. „Egy olyan erdélyi magyar identitást kell megkeresnünk, amelyben maguk a hagyományos értékek predesztinálnak egy közösséget a túlélésre, és nemcsak a túlélésre, hanem a kiteljesedésre is (…) Ahhoz, hogy ne legyen egyenlőtlen ez az együttlét, valószínűleg nekünk is fokozatosan szemléletet kell váltanunk, otthonát védelmező közösségből otthonát újrateremtő közösséggé kell lennünk – ugyanott.”35 – fogalmazza meg az immár politikai programot az író, aki egy éve már RMDSZ-elnök.

 

A kilencvenes évek elején keletkezett írások egy részéről nehéz is időnként eldönteni, hogy még a költőt vagy már a politikust halljuk-e beszélni bennük, többnyire ugyanis előadásszövegekről van szó. A fentiek például utóbb bekerültek Az erdélyi macska kötetbe, de több más szöveg, például a fehéregyházi, évente Petőfit idéző beszédek és más emlékbeszédek, az erdélyi magyarság lehetőségeiről, a magyar–magyar párbeszédről elmélkedő szövegek, együtt, sok más egyértelműen politikusi beszéddel, írással, interjúval már a 2000-ben megjelent A feledékeny Európa című kötetben olvashatók. 2002-ben Önállóságra ítélve, 2004-ben A magyar dilemma címmel jelent meg hasonló politikusi előadásokat, beszédeket, tanulmányokat, cikkeket, interjúkat tartalmazó kötete Markónak. Ezeket a köteteket én egyértelműen a politikusi tevékenység írott dokumentumainak tartom. Tovább nehezíti az írói és a politikusi életmű szétválasztásának kérdését a 2010-es Kié itt a tér című kötet, amely alcíme szerint „válogatott közéleti cikkek, előadások” gyűjteménye az 1991–2009 közötti időszakból, de benne van a fent említett A vörös kaptár és az Egy másik Erdély című esszé is, és több olyan szöveg, ami aztán A vörös kaptár (avagy a hiány mitikus régiója) című, magát „esszék”-ként meghatározó, 2012-es válogatásgyűjteményben is szerepel. Ezeknek a szövegeknek a többségében kétségtelenül még mindig együtt lélegzik, gondolkodik és fogalmaz a költő és a politikus. Az erdélyi magyarság sorsának tudatosítása, helyzetének felmérése, nemzeti létfeltételeinek számbavétele elkerülhetetlenné teszi a regionális kereteken túli, összeurópai és globális összefüggésekben való gondolkodást is. Ezeket a szövegeket csak olyan politikus írhatta meg, mondhatta el, aki széles körű humán műveltséggel, nagyfokú történelmi érzékenységgel, az emberi szabadságjogok és kisebbségi közösségi jogok biztosítása iránti elkötelezettséggel, európai látókörrel rendelkezik, de mindemellett költői látásmóddal és láttató erejű nyelvi kifejezőeszközökkel is. Olyan politikus, aki például a Nyitott jövő című szövegben (amelyet eredetileg Budapesten a Magyarország 2000 konferencián mondott el) a magyar nyelv természetéből, nyelvtörténeti furcsaságaiból kiindulva tud eljutni annak a tételnek a kimondásáig, hogy „Meg kell teremteni a szülőföldön való megmaradás érzelmi és gazdasági feltételeit.”36 Olyan politikus, aki Erdély: kulturális alternatívák, politikai alternatívák címmel egy 2008-as párizsi előadásban Erdély egész történelmi, társadalmi, kulturális, etnikai fejlődését, múltjának és jelenének sajátosságait képes egy nagy ívű esszében összefoglalni, és európai kontextusba állítani. S aki a 2009-es szlovákiai nyelvtörvény kapcsán képes általában a nyelvi kizárólagosságok természetét leleplezni a Nyelvtörvény és környéke (A nemzetállam visszavág) című esszéjében. Olyan politikus, aki úgy látja szintén 2009-ben, hogy a tér birtoklásáért folytatott évszázados harc helyett „az lenne a feladatunk, hogy a közelmúlt pozitív és negatív tapasztalataiból kiindulva próbáljunk egy lehetséges együttműködési modellt kidolgozni oly módon, hogy a közös döntések és önálló döntések egymásba illesztésével egy működőképes rendszert mutassunk föl. Egy megvalósíthatósági tervet, s hozzá egy »megvalósíthatósági tanulmányt«. Ennek a modellnek minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia.” (Kié itt a tér? Gondolatok egy Kárpát-medencei vagyonközösségről) És aki Szávai Géza Székely Jeruzsálem című kötetének 2011-es brüsszeli bemutatásakor is arra keresi a választ, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti” (Honnan jöttünk?). A vörös kaptár című esszéválogatásban ugyanakkor szerepel két olyan írás is (Johannis-terv, Nemzeti identitások az egyesült Európában), amelynek tematikája, észjárása és beszédmódja egyértelműen a politikuséra vall, megírásához szerzőjének nem volt szüksége költői érzékenységének működtetésére. Viszont nem szerepel Markó politikusi korszakának két nagyon fontos, sok szempontból összegező jellegű és irodalmi értékkel is bíró esszéje: a Csoóri Sándor egy évvel korábbi nyílt levelére Pezsgő és töpörtyűs pogácsa címmel 2003-ban írott válasza, vitacikke (amely a Kié itt a tér kötetben olvasható) és a Farkas az ágy alatt (Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz) című esszé, amely az Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989 címmel 2009-ben megjelent kötetet előszavaként (is) olvasható. A Csoórinak írott esszéválaszt a költő és a politikus együtt írja ismét, őszinte tisztelettel a költőnek, aki politizál is (s akkoriban éppen a Magyarok Világszövetségének elnöke). Mindkettőjük álláspontja hátterében ott van a jelentős költői, írói életmű számos tapasztalata, tanulsága, éppen ez az, ami hitelesíti a véleményüket, Markó még az 1989-es Miért hallgatok? című versét is beidézi, amellyel Csoóri egy akkori vádjára próbált reagálni, de immár a politikusi pálya tapasztalatairól is igyekszik számot adni. Jelzi is: „Aki költő vagy a poklot látja vagy a mennyet. Nem fogja a kettőt összekeverni. De aki politikus? Az mit válasszon? A poklot vagy a mennyet? És ha a kettőt csak együtt lehetséges? Akkor mit tegyen?” A kettejük közötti nézetkülönbség hátterében ezenkívül ott van még a földrajzi és politikai tér különbözőségéből származó eltérő nézőpont is („halljuk-e, értjük-e egymást mi, erdélyi és magyarországi magyarok?”). A vita lényege pedig akörül forog, hogy megfelelő-e az RMDSZ stratégiája és taktikája a román politikában. Markó az illúziótlan helyzetelemzés és a reális önismeret szükségességét hangsúlyozza, s a csak ebből fakadható, fontolva haladást („Lépésről lépésre, szívósan, hektárról hektárra, iskoláról iskolára, bankról bankra, mindig ugyanabba az irányba, ma egy métert, holnap egy centimétert, holnapután egy kilométert, amennyit lehet.”37), azaz az itt ki nem mondott, de más írásaiban, interjúiban meg is nevezett, Bethlen Gábor-i minta követését. Az 1986–1989 közötti lehallgatási jegyzőkönyveit közzétevő kötet előszavának írt Farkas az ágy alatt (Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz) című esszében ismét együtt vannak jelen az egykori költő és az aktuálisan miniszterelnök-helyettes tapasztalatai és szempontjai. A dosszié amellett, hogy a Markó életének legkülönbözőbb eszközökkel való folytonos nyomon követéséről árulkodik, plasztikusan ábrázolja az erdélyi magyar értelmiségi lét hétköznapjait is a diktatúra utolsó éveiben. A közzétételével az egykori megfigyelt, immár demokratikus keretek között élő, szabad értelmiségi állampolgár célja az emlékeztetés és a figyelmeztetés volt: „Mert nincs ostobább gőg annál, hogy a történelem nem ismétlődik, és hogy mi egy jottányival is okosabbak vagyunk, mint elődeink. Talán többet tudunk valamennyivel. De még ezt sem hiszem. Inkább csak mást tudunk!”38 A két esszét azért is hiányolom A vörös kaptárból, mert talán még inkább igazolják a névvel nem jegyzett, de valószínűleg Szávai Gézától származó kiadói utószó azon állításának valóságtartalmát, mely szerint „Markó Béla élete, költészete, gondolkodása és politikai aktivitása olyan egységet és olyan »mintát« képvisel, amilyenre gyakorlatilag – rajta kívül – alig akad példa a mai Közép-Európa és a ma már Európai Unióként »beazonosítható« kortárs Európa »színterein«.”39

 

Ugyanezt mutatják be igen alaposan és részletesen a Markóval készült beszélgetőkönyvek is, a gyermekkorától a kétezres évek elejéig ívelően, a költői és a politikusi életút, a költői és a politikusi észjárás sajátosságait feltárva, ahogy Kelemen Attila Ármin 2012-es könyvének címe is jelzi: Így működik Markó Béla. Természetesen eltérő hangsúlyokkal és nyomatékokkal, az első, az újságíró Ágoston Hugó által 2005-ben készített beszélgetéssorozat (A lábujjhegyre állt ország, 2006) még inkább a politikust, a miniszterelnök-helyettest állítja a középpontba, a legutóbbi, az író- és nemzedéktárs Kőrössi P. József által készített beszélgetés (Magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával) pedig, immár az újrakezdett alkotótevékenységgel is számolva, inkább a költőt, az élet és az irodalom összefüggéseit. Mindhárom törekszik ugyanakkor az ember bemutatására is, ahogy már Ágoston Hugó megfogalmazta: „Ennek a könyvnek a célja, hogy Markó Bélában bemutassa ezt a személyt, az egyedi embert. A maga sorsával, örömeivel és gondjaival, bizonyosságaival és kételyeivel. Értelmiségi habitusával, amelyet nem utalnak háttérbe a magában kifejlesztett politikusi erények sem.”40 Hogy mindez sikerrel meg is történik, abban mindhárom esetben nagy szerepe van az interjúalanynak magának, az ő önfeltáró, vallomástevő hajlandóságának. Markó hálás interjúalany, láthatóan nagy kedvvel beszél magáról, életéről, a művei, a cselekedetei mögött rejlő mozgatórugókról, a poétikai, ideológiai, gyakorlati-politikai megfontolásokról, ezeknek a köteteknek (és más korábbi, hosszabb interjúknak, például a Fekete Vince által készített, Székelyföld-beli, 2013-as életút-beszélgetésnek) ő minimum a társszerzője (nyilvánvalóan részben ő az írott változatok megfogalmazója is, de legalábbis a véglegesítője). Ezért is sorolom, ha nem is az egész köteteket, egyes részleteiket az esszéírói életműhöz. Sok egyéb között, például A lábujjhegyre állt ország című kötetben a költői és a politikusi látásmód és kifejezésmód közötti különbségekről elmélkedő passzusokat, az Így működik Markó Béla című kötetben az „Emberarcú Isten vagy Istenarcú ember?” kérdésre adott válaszát, s amit szintén az istenhitről, illetve a politikai konzervativizmusáról és irodalmi értelmű liberálisságáról mond Fekete Vincének, vagy A magyar kártyában az értelmiségi, alkotó ember közéleti felelősségét, kritikai jelenlétének szükségességét hangsúlyozó részeket.

 

Erről Markó nemcsak előszeretettel beszél, de az aktív politikusi szerepvállalás feladása után, a versírás újrakezdésével párhuzamosan ismét megélénkült publicisztikai és esszéírói tevékenységével példát is mutat. A 2010-es évek elejétől megszaporodó írásai egyaránt szólnak a legkülönbözőbb aktuálpolitikai, gyakorlati kérdésekről és olyan általánosabb érvényű közéleti problémákról, mint a múlttal való szembenézés, a múlt feldolgozásának szükségessége (Anyapityóka [Avagy: kinek a múltja?]. Látó, 2013. 7.), a kultúra támogatásának elengedhetetlen volta (Az önzetlen hatalomról. Mozgó Világ, 2014. 2.) a nemzetállami politika veszélyei (A nemzetállam: rémálom. Népszabadság, 2014-08-29.). Ugyanakkor a szépírói alkotótevékenység megújulásával párhuzamosan Markó az esszét az alkotói önreflexivitás izgalmas terepévé is tette ismét. A haikuk írásával egyidejűen például kidolgozza a maga haikuelméletét (Lepke a mozdulatlan kézen. Út a haiku felé. Irodalmi Szemle, 2012. 3.), az újabb közéleti, magyarság-verseinek megírása közben pedig ismételten elgondolkodik a közélet és költő lehetséges kapcsolatáról (Közélet, költészet. Bárka, 2014. 1.), e sokat vitatott viszony múltjáról, jelenéről, a hozzá való személyes viszonyáról, s egyúttal feltárja a saját életművében újszerű ironikus „hazafias” beszédmód elméleti hátterét is. Az esszé számos figyelemre méltó állítása közül e tanulmány zárásaként, ha nem is összegezéseként, álljon itt két hátra és előre egyaránt mutató idézet: „Meddig kell visszamenni hát, hogy a teljességre leljünk, és ne kelljen választanunk például közélet és költészet között, mert a politikai véleményalkotásban is fellelhető lesz a műegész, illetve fordítva: a műegészben természetes módon helyet kaphat a közélet kritikája, ritkábban dicsérete? (…) Végtére is a művészet vagy irodalom tétje éppen az, hogy múló körülményekből sikerül-e többé-kevésbé múlhatatlant teremteni. Az igazi kérdés: lemondhat-e a költő arról, hogy miközben valóban a maradandót célozza, hatni próbáljon arra is, ami nap mint nap múlik körülötte. A valóságra mindközönségesen, vagyis arra, amiből a verse vétetett.”41