Poétika és politika: 3/4

 

A fentiekben a maguk kontextusából ki-kiemelt idézetek olykor meredek, leegyszerűsítő megfogalmazásoknak, túlzottan sarkos állításoknak tűnhetnek, pedig mögöttük általában igen összetett irodalomelméleti, esztétikai dilemmák és megfontolások munkálnak, jól látható ez az Olvassuk együtt címmel, 1989-ben megjelent „versmagyarázatok” sorozatában is. A magyar líratörténet 19 klasszikusának (Balassi Bálinttól Radnóti Miklósig) többnyire közismert, az iskolai tananyagban is szereplő verseit elemző, értelmező miniesszék (kiegészítve a Kőmíves Kelemen népballada és egy-egy Mihai Eminescu-, Lucian Blaga-vers elemzésével) eredetileg az Igaz Szó Markó által szerkesztett, Irodalom és iskola című rovatában jelentek meg. Ebből következően vállaltan pedagógiai, okító jellegű a szövegek többsége, de korántsem didaktikusan oktató, tankönyvízűen unalmas. Negyedszázad távlatából is olvasmányosak, frissek, érzékenyek, problémacentrikusak az elemzések. Szerzőjük láthatóan nagy műveltséganyag birtokában, a szükséges irodalomtörténeti és líraelméleti ismeretekkel felvértezetten fogott a sorozathoz, de nem tudós tanulmányokat és nem is leegyszerűsített óravázlatokat írt, hanem igazi, célirányos gondolatmenetű esszéket, kísérleteket. Elevenségükhöz, élményszerűségükhöz bizonyára hozzájárul az, hogy a racionális észjárású dolgozatokat mégiscsak egy ízig-vérig költő írja, aki nemcsak nagy empátiával rendelkezik a tárgyalt kérdésekben, nemcsak merészel lelkesülni egy-egy költői megoldás láttán, s maga is képeket, metaforákat, hasonlatokat szőni az esszényelvébe, de a személyes érdekeltségét sem titkolja, nem leplezi a belső küzdelmét a saját álláspont kiérleléséért, a megértésért és megértetésért. Egyetlen hasonlóan eredményes, nagy hatású, a vers olvasásához, a verssel való foglalkozáshoz kedvet csináló, diák és tanár számára ma is oktatási segédletként használható, költőtől származó verselemző sorozatról tudok, a Nemes Nagy Ágneséről, amely a Diákkönyvtár sorozatban, Szőke bikkfák címmel, szintén 1989-ben jelent meg. Markó kötetét egyrészt az átgondoltsága különbözteti meg a Nemes Nagyétól, az, hogy módszeresen sorra veszi a magyar líratörténet legfontosabb állomásait (a kötött verstől a szabad versig), másrészt a vallomásosság felvállalása, az, hogy miközben magyar líratörténeti vázlatot ad, és általános költészetesztétikát körvonalaz, a saját személyes esztétikájának alapelveit is megfogalmazza. Nyilvánvaló a nagyszabású esszé-vállalkozás rokonsága a nagyjából egyidejűleg írott verskompozícióval, a Költők koszorúja című szonettkoszorúval. Ezért írhatta joggal a kötetről szóló kritikájában Márkus Béla: „Olyan versmagyarázatok, amelyek egybegyűjtésével mindenekelőtt a saját költészetébe vezérlő kalauzt adott az olvasó kezébe”20, s ezért érdemes nekünk is számba venni a továbbiakban, milyen fontosabb esztétikai nézetekkel azonosul az elemzésekben.

 

Markó szerint az irodalomtanítás talán legmakacsabb félreértése az – írja mindjárt a Megmérni a mérhetetlent? című bevezető esszében –, „hogy a költői nyelv a köznyelv tökélyre vitt változata. (…) Holott már kezdettől tisztáznunk kellene, hogy a költészet a beszédnek egy másik fajtája, amely nem a valóság minél érzékletesebb reprodukálására törekszik (…), hanem megkísérel egy másik valóságot létrehozni, amely modellként működik. Ennek az új valóságnak éppen olyan fontos létfeltétele egy nyelvi vonzat, mint mindennapi életünknek a nehézkedés törvénye. Ezért aztán valószínűleg igazuk van azoknak, akik a mű megértéséhez magából a műből, annak szabályszerűségéből indulnak ki, és nem a kontextusként köréje szerveződő világból, amelyre természetesen a vers is visszautal, de nem részleteiben, hanem egészében.”21 Ezért, bár láthatóan jól ismeri a tárgyalt művek alkotóinak egész életművét, költői személyiségét, tisztában van az életrajzi és kortörténeti adalékokkal stb., mindebből éppen annyira hivatkozik csak, amennyi szükséges a vers megértéséhez, illetve az általa aktuálisan fontosnak tartott kérdések megvilágításához. Viszont nem is mond le róluk, sőt, Ady Endre Intés az őrzőkhöz című verse elemzésének felvezetéseként például éppen azt hangsúlyozza, hogy még az életrajzi értelemben legtávolságtartóbb költők nyelvi szövegeinek is „van bizonyos »kontextusuk«, nemcsak fellelésük vagy megmaradásuk körülményei, hanem az az asszociációs kör, az a nyelvi háttér, amely olvasásukkor óhatatlanul megelevenedik bennünk. A mű nyelvének állapota, szókincse, régisége vagy újdonsága már elegendő ahhoz, hogy ne önmagában szemléljük, ne csak arra figyeljünk, amit kimond, de arra is, amit ismereteinktől függően felidéz bennünk. (…) Nem igaz hát, hogy olvasáskor csak a mű létezik, amely teljesen magával ragadja az olvasó személyiségét, mert hiszen mindvégig ott van mögötte a »kontextus« is, ismereteink szövevényes, dúsító, gazdagító háttere.”22 A hagyományos kérdés, hogy miért is szép egy-egy vers, kevésbé foglalkoztatja, de az annál inkább, hogy milyen a szép vers, s hogy egyáltalán, mi (a) szép. Már a Kőmíves Kelemenné kapcsán sem csak a népköltészeti alkotások természetéről elmélkedik, de rögzíti, hogy „Az a szép, ami beletalál a közösség szimbólumrendszerébe. És tényleg szép: mert szép minden, ami töretlen világelképzelést, kikezdhetetlen világmodellt sugall.”23 Az Egy katonaéneket azért látja szépnek, mert benne „az ember együtt lélegzik a természettel, ismeri saját helyét és szerepét a világban, és ez az önazonosság harmonikussá teszi az életét.” A vers ugyanakkor arra is alkalmat ad, hogy a szép és az igaz viszonyát tisztázza Boileau, Keats, Arany János után: „Úgy tűnik, a művészet hatása közvetlenül összefügg annak igazságtartalmával, a szépség és igazság viszonyától függ az esztétikum, még akkor is, ha ez a két fogalom nem cserélhető fel egymással.”24 Bartalis János De különben csend van című versének elemzése kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy a természethez képest „A műalkotás másképpen szép. Vagyis – nyugodjunk bele –: nem szép. Hanem jó. Vagy mély. Vagy borzongató. Vagy megrendítő. Vagy – miért ne? – csúnya! A maga nemében éppúgy tökéletes, mint egy kavics vagy égig érő szikla, de nem akar sem kavicsnak, sem sziklának látszani.”25 Radnóti Hetedik eclogájának elemzése pedig lehetőség Markó számára, hogy mintegy összefoglalóan felsorakoztassa a konvenciórombolás és a hagyománykövetés melletti érveket, s megállapíthassa, hogy „merőben ellentétes konklúzióra is juthatunk a jelen elutasításától, nem megtagadva, hanem éppenséggel vállalva azt a kiérlelt eszme- és eszményvilágot, amelyet a régi formák közvetítenek, és amely, úgy tűnik, a mindenkori jelennel való szembefordulást képviseli, a maga zártságában, tisztaságában, kérlelhetetlenségében. Ezek szerint Radnóti Miklós klasszicista költeményei és Kassák Lajos szabad versei egyazon indulatból fakasztanak olyannyira különböző virágokat? Hiszem, hogy igen, még ha az egyéniség, a világnézet, a stílusideál el is fedi az ilyen azonosságokat, de lent, a mélyben, a gyökerek ugyanabból a táptalajból töltekeznek minden műalkotásban. Van modern forma, van konzervatív forma. De igazából nincs modern művészet és konzervatív művészet. Csak művészet van.”26 Babits Mihály Ősz és tavasz között című versének elemzését ugyanakkor egy meghökkentőnek tűnő állítással kezdi Markó: „A művészet tulajdonképpen dísz. Ékítmény. Csecsebecse. Macska farkára kötött konzervdoboz.” Csakhogy a gondolatment azzal zárul: „Díszek, csecsebecsék, ékítmények, ám nélkülözhetetlenek. Általuk látszik a láthatatlan. Miattuk nem tud a macska egeret fogni.”27 Azért nélkülözhetetlen például, „mert az egyetlen lehetőség a jeltelen rettenet megjelölésére”, a kimondhatatlan megsebzésére, a semmi hollétének körvonalazására. Nemcsak Babits verse a bizonyíték erre a kötetben, de Radnóti Hetedik eclogája is, és Blaga Alkonyatomat várom című verse is azt példázza, hogy „Ha egyéni létezésünkben nem is, a költészetben túlélői vagyunk az alkonyatnak.”28 A művészet, az irodalom eszköznek tekintése ebben a kontextusban válik igazán érthetővé, ugyanis így már a létezés elviselésének és megértésének (is) eszköze, vagy ahogy az irodalomtudós, Cs. Gyímesi Éva fogalmaz emlékezetes tanulmányában 1991-ben, többek között éppen Markó fenti gondolatmenetével illusztrálva állítását: „A költészet: létértelmezés.”29 Ezért nem mondhat le Markó szerint sem a kommunikatív funkciójáról, s arról sem, hogy felbecsülhetetlen értékű dokumentum legyen, de olyan, ami „nem tényeket, hanem közérzetet és erkölcsöt közvetít”, ahogy a Húsz év múlva című Vajda János vers apropóján írja.30 S ezért véli úgy, hogy „az irodalmárok lelkük mélyén továbbra is polihisztorok kellene hogy legyenek, olyan polihisztorok, akik teljesen illetéktelenül ötleteket próbálnak adni másoknak. Hogy ez nagyon idegesítő? Lehetséges. De ki állította, hogy verset vagy novellát idegnyugtatónak szokás bevenni este lefekvés előtt?” Mindezt a már idézett Polihisztorok alkonya? című esszéjében írja 1988-ban – hogy visszatérjünk Az erdélyi macska kötethez – , amelyben a következőkön is elmeditál: „Hát mi az én mesterségem? A szavak hajlítása? Az is. A mondatok zenéje? Az is. A formák megválasztása? Az is. De legfőképpen: a véleménymondás arról, amihez állítólag nem értek igazán.”31