Az öbölben fürödtünk, heten, négy nő és három férfiak! Az egész környéken senki sem járt, a távolban mint lepkék usztak a víz szinén kis vitorlások, az elhagyott halászkunyhók igy ősszel csendesek és némák voltak! És már kezdtek előtünni as estében a csillagok, lámpák gyultak ki a part hosszuságában, amikor a dombon megjelent a tenger fölött egy magános ember, kongó kolomppal kezében, soványan, és nem messze a víz szélétől egy sziklára leült!

Mindnyájan felfigyeltünk erre, a nők kiléptek a vízből és meghuzódtak a férfiak árnyékában! Az idegen nyugodtan ült, két kezét keresztbe fonta térdein, figyelembe sem véve bennünket, akik sötét oszlopokként álltunk a parton!

Annácska, aki a szeretöm volt, átölelt, reszketett, és kezei görcsösen fogták az enyéimet! Minden eltünt a messzeségben! Ekkor sietve felöltöztünk, azt hittük, hogy valami őr, aki talán tilos fürdésért bennünket feljelent! Egyik halászkunyhóban kigyult egy lámpás, a hullámok összetörtek, mint leejtett tükördarabok a part szikláin!

Most láttuk, hogy az idegen felállt, mi már kissé távolabb haladtunk a domb oldalán, és magasan feltartott kezében megkongatta a kolompot! Ekkor kelt fel a hold, mi valamennyien megálltunk egy percre, és tisztán láttuk a holdfényben, amint az ismeretlen a szikla peremén állt, jobbjában kongatva a kolompot, baljával pedig eltakarva mindkét szemét! Megigézve siettünk mindannyian tovább!

2.

– Ki ez az ember?

kérdeztük valamennyien, ahogy tovahaladtunk a domb oldalán az országuton, a kivilágított kikötő felé! Egyikünk sem ismerte volt, és nyilvánvalóan a véletlenség sodort egybe vele minket, először és kiszámíthatatlanul járva azokon a tájakon!

Csodálatos módon, az egész estét együtt töltöttük mind a heten! Egy szerény kifőzésben ettünk, sokáig elbeszélgettünk életünkről, és számtalan szuperreális dolgokról, mik ezzel kapcsolatban felszínre kerültek!

Néhány zenész ült a sarokban, becsukott hangszereik mellett, de csodálatosmódon nem játszottak! Ültek szomoruan ott, és némán, még nem is cigarettáztak, holott más esetben késő hajnalig játszottak, megtöltve a zene dinamikus gömbjeivel a szobát!

– Miért nem játszanak ma a zenészek?

kérdezte egyikünk a kifőzés tulajdonosát, feléje hajolva, amint arrahaladt fehér kötényében!

– Ma halottak napja van uram!

mondotta alig hallhatóan! És rámutatott a söntésre, amelynek peremén három sárgás gyertyaszál égett, magasan fellobogva a némaságban!

3.

Tragikus némaságban mult el az éjszaka! Szétszéledtünk, hogy kipihenjük egész napi fáradt kóborlásunkat! Annácska, aki mellettem haladt, kért, hogy beszéljek régen, régen elhullott gyermekemről, a távoli trópusokon! Valóban Halottak napja volt, vettem én is két szál gyertyát, és hazaérkezve meggyujtottam a tükör elölt!

Hajnaltájt felébredtem, Annácska az ágy szélén ült, sápadtan. A két gyertya még magasan égett, megnagyobbodva a tükörben, fényével betöltötte a szobát! Kiugrottam ágyamból, felkaroltam, és elsegitettem a mosdóig. Ahogy megnyugodott, kért hogy nyissam ki az ablakokat! Kinn még rettentö sápadtságban világított a hold!

Ablakunkból láttuk a tengert, hunyó lámpásaival, és megnövekedve a horizonton, a dombon a kis kápolna, pálmafáktól övezve! Csodálatosmódon, ki volt világítva, és körülötte valami búcsujárásban nagy tömegek haladtak köröskörül, magasra fenntartott gyertyákkal, tompán énekelve!

– Teherbe estem! - nyöszörgött Annácska, és keresztet vetett!

– Teherbe estem, mondotta ujból,

–nézd a pre cessziót! a tengert! a két kialvó gyertyákat! ugyan ki lehetett az az ember, én istenem! a kolomppal, ahogy a hold előtt eltakarta szemét! látom! látom! úgy érzem, hogy meg foglak tagadni, te elhagysz, és az uccákra kerülök, jaj!

Ijesztő módon felzokogott, lefektettem és bezártam az ablakot! A két gyertya még mindég magas lánggal égett! És kinn az udvar végiben hangosan kukorékolt egy kakas!

4.

Másnap munkát kaptam egy toronyban, a belső gerendázat megjavitásánál, hárman már ott dolgoztak, amikor felértem a lépcsőn! Nem lehet mondani, hogy nehéz munka volt, és aránylag jól fizettek érte!

– Te a mi emberünk vagy! mondották az ácsok, és megveregették vállamat! Valóban, igen szorgalmasan is dolgoztam! Egyszeri megmagyarázás után tisztán láttam a rámbizott munka célját és értelmét, ellentétben néhány ostoba fajankóval, akik mindenféle szempontból teljesen hiábavalóknak bizonyultak! Itt a toronyban alkalmam volt megcsodálni a harangokat, amik hosszu lelógó nyelvekkel függtek, mint akasztott emberek! Délfelé jött Annácska, igen sápadtan, és egy kifőzésbe mentünk enni! Délután vidáman fogtunk munkához, és az idő gyorsan repült! Már esteledett mire hazaértem, a kikötöben hangosan búgtak a hajók, és hallani lehetett a parton végigrohanó vasutak dübörgését!

– Vegyél nekem egy csengetyüt, egy kis harangot, hogy harangozhassak! lásd, teherbe estem, és csak ennyi a kívánságom! - mondotta Annácska, ahogy végigmentünk a sikátoron, a teli hold fényinél! Szanaszét sötét lámpák világítottak, és a korcsmákban a villanyzongora hangosan szólt!

– Ugy gondo lom, folytatta tovább, – hogy egy megkínzott fehér bárány vagyok, teherbe esetten, itt a sikátorba elveszve! ne hidd, hogy várok még az élettől valamit! szeretlek, mert te is szegény vagy, és nagyon összetartozunk! ó el ne hagyj, el ne hagyj!

5.

A következő napokban vettem neki egy kis csengetyüt, amit nyakába akasztott, és aminek örült mint egy gyermek! Hónapok tragikus boltozatai alatt közeledtünk a kilencedik hónap felé, Annácska rettenetesen szenvedett, de mosolyogva járt bevásárlásai után, terhesen döcögve, megdagadt lábakkal az ormótlan köveken! És ekkor történt egy különös dolog, ami további életünkre ráfeküdt, széttépett mindkettőnket egymástól, akinek a sorsa, közel egy évig volt egymáshoz láncolva, Annácskáé és az enyém! Őt az örületbe kergette, engemet pedig messzire űzött egészen tragikus és szomorú utakon! Egy pénteki este volt, későn éjszaka jöttünk egymásba karolva a tengerről hazafelé, végig a görbe sikátorokon, Annácska nyakában a kis csengetyüvel, és én kifáradva az egész napi munka után! Hazaérkeztünk, kinyitottuk a két nagy ablakot, és aludni tértünk! Abban a pillanatban, hogy ki akartam oltani a lámpást, hangos kolompszó ütötte meg fülünket, végig a sikátoron, közeledve felénk! Kiugrottam az ágyból, és ekkor az ablak peremén, mint egy elátkozotté, megjelent a tengerparti ismeretlen feje, és egyik felnyujtott karja a kolomppal. Azt vészesen rázta ott, és Annácska felé süvítette, aki ekkor már az ágy szélén térdepelt halottraváltan:

– Kövess! én vagyok a jó pásztor, aki a tengerek nyáját őrzöm, sok száz fehér bárányokat csengőkkel nyakukon! hallod a kolompomat? sokáig tartott mig eligazodtam és megtaláltalak csengetyüd nyomán! rossz pásztor kezébe kerültél, bünös és gaz pásztor kezébe, menekülj! vedd nyakadba csengetyüdet és kövess!

6.

Még ma is látom a rettentő küzdelmet, ami ekkor Annácska arcán végbement! Tragikusan fuldoklott, majd egy szál ingben leszállt az ágyról, és döcögve az ajtó felé haladt! Ott feltépte azt, kint rettentő sápadtságban fénylett a hold, nyakába akasztotta a csengetyüt, és megindult a távolodó kolompszó után! És ekkor, csodálatosképpen a közeli toronyban megszólalt egy harang! A sikátor végiben Annácska megállt, fáradtan, és támolyogva nekidőlt a falnak, részeg tengerészek jöttek és rakodómunkások, ezek körülállták tompa vigyorgásssal! Messzire elhallatszott ahogy felverte az egész környéket hangos sikoltozásával:

– Eresszetek, az Ur nyájából való vagyok, rossz pásztor kezébe kerültem, bünös és gaz pásztor kezébe, a jó pásztor után megyek, eresszetek!

Még tett döcögve néhány lépést, terhesen és megdagadva, de az ormótlan köveken elterült! A hullaházba vitték, ott felboncolták nyilván, és elföldelték valami félreeső helyen! Valóban éreztem, hogy rossz és gaz pásztor vagyok, olyan, akinek megtisztulására nincs remény! Magamban hordom a végzetes kárhozatot, az elmulás ösztönszerű bélyegét, munkámat elhagytam, és kóboroltam sokáig, sokáig, földeken és tengereken, és még ma is, kutatva nyomorult agyammal a jó pásztor után, akinek nyájába felvétetnék, ott megtisztittatnék és békében megnyugodnék!