Elekes Miklós azt veti szememre Hozzászólásában fenti című cikkemhez,* hogy nem tudományt adtam, hanem „bátor és merész”, főleg pedig rendszertelen hipotéziseket.

Ez az ellenvetés megbocsájtható volna akkor, ha Elekes az én rendszertelen hipotézisemet konkrét, empirikusan igazolt tényekkel rombolná le; ezzel szemben azonban ő sem tesz egyebet, mint a freudista kézikönyvekből jól ismert és hasonlóan „merész”, bár megengedem: több tudományos rendszerességgel egymás mellé rakott, módszertanilag több „felelősséggel” megkonstruált hipotézisekkel – igyekszik diszkreditálni az én hipotézisemet.

Csak merev dogmatizmus vallhatja magáénak azt az elvet, hogy a gondolat, mely nyugtalankodva áll szemben egy, dr. Elekes szerint is „a lelkiélet legnehezebb, számos pontján még tisztázatlan problémáival” – ne volna feljogosítva arra, hogy azt a nyugtalanságát, ha nem is tudományos, de logikailag és intuitive igazolható dialektikával közölje.

Elekes zavarosságom bizonyítására azt igyekszik kihangsúlyozni, hogy a hiuságot hol mint faj fentartási és kiválasztási, hol mint létfentartási eszközt zavarom össze. Valóban: összezavarom, mert a tudományosan élesen elhatárolható ösztönöket inkább egyetlen egységnek: az élet mozgató energiáit kölcsönhatásban mozgató jelenségnek fogom fel s a hiuságot az egyetemes élet, az életet determináló és ismertető jelenségvilág motorikus hajtóerejének tartom.

Elismerem, hogy definícióimban és egész gondolatmenetemben több a metafizikai, mint a módszertani rendszeresség eleme; azonban Elekes sem áll messze a metafizikai önkényességtől és frazeológiától, amikor állításomat, mely szerint a hiuság a létfentartást és fajfentartást szolgálja – úgy akarja megdönteni, hogy megállapítja: a „hiuság nem szolgálja, hanem csak kiséri a létfentartást.”

Ezzel azonban igen keveset mond, nem többet, miutha azt mondaná, hogy az influenzát láz kiséri, vagy az életet a halál. A láz védekezése a szervezetnek, végső fokon a halál is az élet céljait szolgálja, mert használhatatlan, kiégett energiákat tesz el az útból. A hiuság tehát, ha „kiséri” a fajfentartást és a létfentartást, minden bizonnyal nem gátló célzattal kiséri, hanem, hogy ezeknek céljait elősegítse, intenzivebbé, rossz műszóval élve: ellenállhatatlanabb feszültségűvé tegye. Elekes szerint én fogalmakat terjesztek ki önkényesen. Lehet. Az ambíciót valóban hajlandó vagyok, ha nem is azonosítani a hiusággal, de merem állítani, hogy minden ambíció telítve van a hiuság lelki feszültségeivel, különben éppen Elekes nem ambiciónálta volna, hogy egy merőben intuitiv elgondolást „tudománynak” nézve, a maga csalhatatlanságát hangsúlyozza ki.

Hogy pedig ez merő ambícióból történt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy fejtegetései további során Elekes maga is megengedi magának a „bátor” hipotéziseket, melyek csöppet sem hangzanak empirikusabban, mint az én fejtegetéseim, melyek pedig a „tudományos módszertan teljes ignorálásával” íródtak le. Kérdem mindazokat, akik nálamnál járatosabbak a bűvös és a tudománykodó pápizmus trónusára ültetett „módszertan” területein, hogy az itt következő kitételek mennyiben kézzelfoghatóbbak, mint az én vakmerő hipotéziseim: „Csak lassanként, a fejlődés során kezd a szeretetnek és érdeklődésnek egy része leválni (!) az Énről s kivetítődui (!) a külvilágba, hogy ott mint tárgyszeretet jelenjen meg. De csak egy része; a másik rész változatlanul marad az Énen. Soha nem szűnünk meg szeretetünk egy részével mindig magunkat szeretni, a szerelem legnagyobb fokán is megmarad ragaszkodásunk önmagunkhoz, s valahogy tárgyszeretetünk sugaraiban is az Én melegszik... stb.... stb....“

Valóban a „tudományos módszertan” dialektikája hangzik ki a tudományossággá dagasztott közhelyekből, – annak ellenére is közhelyekből – hogy Ady a „Magunk szerelme” című kötetében már nemes költészetté finomította e felfedezéseket. Mindenesetre már azért is érdemes volt megírnom inkriminált tanulmányomat,hogy végre megtudjam, miszerint a narcizmus nem azonos az önzéssel s bogy az „énen rögzített szeretet mennyisége egyénenként nagyon változó.”

Ez utóbbit elismerem s a magam javára használom fel. Azt hiszem egyéni „változatom” az oka annak, hogy a hiuságot két kategóriába bátorkodtam osztani: a kollektiv és az individuális hiuság kategóriájába. A művész és politikus munkáját, amennyiben az kollektív érdekeket, boldogítási törekvéseket szolgál, kollektiveknek jelöltem meg, az Én kultuszát szolgálót individuálisnak. Azt bátorkodtam állítani cikkem konkluziójaképpen, hogy a hiuságot neveim, helyes kiélési területre terelni áll módunkban – az intellektuális belátás eszközével.

Ezt a megállapításomat Elekes szinte az államügyész szenvedélyével igyekszik inkriminálni, annak ellenére, hogy ő maga állapítja meg: „képességünk a szeretésre éppen attól függ, hogy mekkora szeretetmennyiséget tudunk elvonni az Éntől.”

Furcsa! Elekes képességnek, tehát fejleszthető valaminek jelöli meg a szeretésre való hajlamot; ezzel szemben tagadásba veszi azt, hogy a hiuság korlátlan, tehát csak az Ént figyelembe vevő érvényesülését – nevelés és önnevelés útján vissza lehet szorítani, illetőleg átváltoztatni lehet „tárgyszeretetté”, – szerintem: élet- és kollektivitás-szeretetté. Ezen a logikai kihagyáson nem segít az a brilliáns játék- és nüanszirozó szenvedély sem, amellyel Elekes ismételten éles különbséget tesz a létfenntartás ós a sexualítás között. Nézzünk szemébe ennek a tudományos mumusnak és rájövünk, hogy amennyiben én „önkényesen terjesztem ki” a fogalmakat, úgy ő annál önkényesebben disztingválja el a lényegében rokon, sőt némely vonatkozásban azonos megnyilvánulásokat.

Mert ha az önzés a létfentartást szolgálja, úgy a sexualitás a létfentartásnak utódokra áttranszponált folytonosságát biztosítja. Erre azt válaszolhatja Elekes hogy a sexualitás lehet öncél is, sőt legtöbb esetben öncéllá lesz (gyönyör, érzelmi élet); ezzel szemben azonban tény az is, hogy a létfentartást szolgáló táplálkozás is fokozódhat öncéllá, élvezetforrássá, sőt sok tekintetben sexuális, bár aberrációs sexuális kiélési területté. Tagadásba veszem Elekesnek azt az állítását, hogy a narcizmus volna kiindulási pontja a hiuságnak, mert ebben az esetben a hiuság sohasem kapcsolódhatna össze – éppen a sexuális vonatkozásban – a birtoklás és a másik féllel kapcsolatos kielégülést-kivánással; másik vonatkozásban pedig a kollektív boldogítás vágyával.

Amikor egy tudós, művész, vagy politikus valamilyen tudományos, művészi, vagy politikai igazság elismertetéséért küzd, sohasem érhet kielégüléshez, ha ezt a kielégülést a mások kielégülése egy nagy várakozásban nem visszhangozza.

Tagadom, sőt a történelem kategórikusan tagadja Elekesnek azt a könnyelmű kijelentését, mely szerint „a szeretet és érdeklődés mellett, mellyel a művész, a politikus csinálja a maga munkáját, párhuzamosan halad az Én érvényesítésének vágya, a narcisztikus kielégülésre való törekvés. A kettő együtt halad, egymást támogatva is, amíg érdekeik nem ütköznek össze, amint az megtörténik, az Énnek választania kell, kit szeret jobban: önmagát, vagy az eszmét, a munkát, amihez szegődött. Az emberi narcizmus természetes folyománya, hogy ebben a választásban többnyire az Én marad a győztes.”

Ezer példát hozhatnánk fel Elekes fenti állításának megdöntésére, de vegyük csak a legkézenfekvőbbeket: Jézus Krisztusét és a keresztény martirokét, Marx és Liebknecht esetét, a Széchenyi Istvánét és Husz Jánosét – és látni fogjuk, hogy az a bizonyos kollektiv hiuság, melytől én beszéltem, igenis csak a kollektivitással való összhangban találja meg kielégülését s amennyiben ezt nem érheti el, úgy inkább a lemondásba, a halálon túli igazolás hitébe menekül s – igenis – inkább feladja a „narcisztikus kielégülésre” irányuló ós Elekes szerint agyadül üdvözítő vágyat, semmint összeütközésbe kerüljön az eszmével, – még az Én meg tagadása árán is. (Kolozsvár)

* Lásd a „Korunk” októberi és novemberi számát.