Upton Sinclair, akinek az egész világon olvassák az amerikai társadalmat meztelenre vetkőztető könyörtelenül igaz írásait, most új regényében az amerikai plutokráciáról szedi le a keresztvizet. A könyv most jelent meg német fordításban Die Metropole cím alatt Malik- Verlag-nál Berlinben. Az elevenen s éles szókimondással megirt kis munkából szemléletesen meg udjuk, hogy mi lesz abból a tengernyi pénzből, ami a vilag minden tájáról az amerikai pénzfejedelmek trezorjaiba ömlik, hogy szerencséssé vagy ha úgy tetszik, szerencsétlenné tegye e pénz örököseit, első sorban e pénzek fölhalmozóinak asszonyait. Nem kell azonban azt hinni, hogy attól, ami ezeknek az embereknek az életét betölti, csak nekünk áll el szemünk-szájunk. Óh nem, ugyanúgy jár a regény hőse, Allan Montague is, egy vérbeli amerikai, kinek apja generális volt annak idején az amerikai szabadságharcban. Allan gyermek- és ifjukorát egy déli állam vidéki viszonyai között tölti el, mert apja később farmer lesz, egyike a déli vidék nagy urainak, akik morális és pénzkérdésekben meglehetősen régimódian, szinte, hogy úgy mondjuk, európaiasan gondolkodnak.

Szóval ez az európai értelemben jó családból való, meglehetősen vagyonos fiatalember ügyvédi diplomával felszerelve elmegy New-Yorkba, hogy itt tudásából megéljen. Véletlenül azonnal bejut a legfelsőbb pénzarisztokráciába s ezt felhasználja tapasztalatok gyüjtésére.

Mindjárt az elején megismerkedik egy fiatal milliomos házaspárral, Wallingsékkal... „Wallingsék városi háza az ötödik Avenue egyik előkelő palotája volt; a fél tucat Wallingsházak egyike, amelyek mindegyike a város látványosságai közé tartozott. Egy egész katalógusra lenne szükség Wallingsék összes házai és otthonai felsorolásához: egy falusi birtok Georgiában, egy az Adirondackokban, egy Long-Islandban, egy New-Yorkban. Volt nehány villájuk Newportban is. Allannak alkalma volt Wallingsnét otthonában megfigyelni. Ez az otthon egy egész kis állam volt harmincnyolc szolgával és kiszolgáló nővel, akik a legkülönfélébb rangfokozatokat képviselték. A cselédség hat külön helyiségben étkezett, mert túlságosan megvetették egymást ahhoz, hogy egy asztalnál egyenek : voltak inasok, az inasoknak inasai, azután inasok inasainak szolgái. A ház úrnője rendeleteit csak hárommal közölte személyesen.: az első inassal, az udvarmesterrel és a házvezetőnővel, a többieknek még a nevét is alig tudta ...”

„Az emberek minden lehetőre képesek voltak, hogy ilyen előkelő házba meghívást kaphassanak. De viszont voltak mások, akiknek társaságát drágán kellett megfizetni. „Képzelje el — mondja Wallingsné — az ember meghív egy angol grófnőt ebédre és fizetnie keil megjelenéséért”.

Persze voltak ezen előkelő hölgyeknek még egészen más fajta gondjaik is. Igy Smithné megígérte Allannak, hogy bemulatja neki bébijeit, akikről aztán kitűnt, hogy brüsszeli griffonok, Allan, aki még sohasem hallott ilyen állalokról, megtudta, hogy apró sárga göndörszőrü kutyákról van szó. Smithné értékes kedvenceinek külön ápolónőt tartott, száz dollár havi fizetéssel és egy szolgát. A kutyák ételét külön konyhában készítették. Volt orvosuk, fogorvosuk és arany tányérból étkeztek. Smithnének volt még ezen kívül két hosszúszőrű bernhardija, egy hatalmas doggeja és egy kövér mopszlija ; utóbbi külön fogatban kocsikázott, a bakon a kocsis mellett livrés inas ült.

A társaság számos hölgye mesterségesen terméketlenné tétette magát, hogy az anyaság kényelmetlenségeit kikerülje : minden szeretetüket és gyöngédségüket azután kutyákra és macskákra fordították. Voltak ezek között állatok, amelyeknek válogatott ruháik voltak, sokszor értékesebbek gazdáik ruháinál. Apró cipőket hordtak, voltak házi kabátkáik, utcai kabátjuk, hermelinnel bélelve. Minden kabátkán volt egy zseb, benne parányi csipkezsebkendő ... Nyakörveik drágakövekkel voltak kirakva ... Voltak kutya-esernyők, a kutyáknak, macskáknak voltak névjegyeik, toilettekészleteik aranyból, ezüstből ... Egy hölgy kutyájának ólat építtetett Anna királynő stílusában, a szobák tapétázva, a padlón szőnyegek és az ablakokon csipke függönyök.

De mindez, kutya, macska, házak, óriási cselédség, vendég, mind csak egyetlen egy, fő gondjuknak volt különböző megnyilvánulási formája s ez nem más volt, mint túl tenni egymáson ... „A Metropolis csak egyetlen egy mértéket ismert : a pénzt. A szépségben való öröm, vendégbarátság, zene, tánc, szerelem, mind csak arra szolgált, hogy a vagyon nagyságát hirdesse. A férfiak el voltak foglalva azzal, hogy mindig több és több pénzt felhalmozzanak, a tétlen asszonyoknak pedig nem volt egyéb dolguk, mint őrült luxust kifejteni. Az az asszony, akinek a pazarlása a legtöbb értéket és emberéletet tett tönkre, az volt a leghiresebb és legünnepeltebb.”

„Voltak asszonyok, akiknek egy tucat különböző prémje volt: hermelin, chinchilla, ezüstróka, astrakan, cóbel ... Allan megijedt, mikor egy kétszázezer dollár értékü prémbundáról hallott, de nem sokára ezután megérkezett New Yorkba egy angol arisztokrata, akinek egy millió dollár értékü prémbundája volt... Allan naponta hallott ismerőseitől hasonló hihetetlen dolgokat... egy kicsi perzsa szőnyegről, amely belefér egy zsebbe és tízezer dollárba kerül, egy kristálycsészéről nyolcvanezer dollárért, Dickens műveinek egy luxus kiadásáról százezer dollárért. A nagy new-yorki palotákban voltak szökőkutak, amelyek játéka percenként száz dollárt emésztett, a kikötőkben voltak Yachtok, amelyeknek fentartása havonta huszezer dollárba került.”

Vannak, akik Kínába, Japánba utaznak aranyhalakért és elefántcsont tartályokban hozzák őket haza, egy másik huszonötezer dollárt ad egy ritka virágért vagy ötvenezer dollárért csináltat feleségének fürdőkádat. De mindezek nem képviselnek értéket tulajdonosaik szemében, csak amennyiben valakit csodálatba ejthetnek vele. Innen a vidéki fiatalember sikere a milliomosok között, mert kell olyan is, aki megbámulja őket.

Milyen lehet az ilyen emberek éle. lének morális alapja ? Természetes, hogy morális alapelvekről szó sincs, csak konvenciókról, amelyeknek szabályait azonban nagyon szigoruan betartják. Igy például egy asszony Európában tehet amit akar, amig Amerikában hivatalosan tisztességes életet folytat. „Allan meg fog ismerni — mondotta egy hölgy — egy szép fiatal asszonyt, aki dinék alkalmával rendesen leissza magát és akit úgy kell cipelni az autójába. Ez a hölgy a legexkluzivebb körökhöz tartozott, akik „gyengéjét” igen jó viccnek tartották. Minden meg volt engedve, amig nem lett belőle skandalum s nem került bíróság elé vagy nem került bele az ujságba ... A fiatalabb nemzedék csak egy szabályt ismert : azt tenni, amit jól esik...”

„A kártya ördöge, mint valami pestis fogta meg a társaságot. A bridge minden konverzációt és kedélyességet tönkre tett ; de úgy látszott, hogy kifogja irtani még a jóneveltség nyomait is és a legjobbakat is közönséges hazard játékosokká fogja változtatni. Előfordult, hogy fiatal leányok elzálogositották a család ezüstjét, hogy kifizethessék kártyaadósságaikat. A legjobb körök asszonyai a játékból éltek, vendégeket hívtak, hogy kifoszthassák őket. Volt közöttük nem egy hamis kártyás is.”

„Allant legjobban megdöbbentette a „második generáció”, azok az emberek, akik most léptek csak a színpadra és már is meg voltak mérgezve. A világ egy nagy igazságtalanságot követett el rajtuk, amikor megengedte, hogy pénzt adjanak ki, amelyet nem maguk szereztek ... Erős, egészséges, fiatal testeik tevékenység után kivánkoztak és — nem volt számukra semmi tenni való. Ezért ugrottak fejjel a szórakozások örvényébe, ezért rohantak fáradhatatlanúl uj érzések, élmények és szenzációk után, építettek palotákat, pénzt doblak ki bálokra és ünnepségekre, száguldottak automobilon a vidéken keresztül, utazták be a világot yachtokon és privátvonatokon. Hiába : semmi sem képes megcsömörlött idegeiket felizgatni... Egy hölgy Egyiptomba utazott s a Sfinx szemébe ásított s mig végig hajózott a társaság a Níluson, bridget játszott.

„Egy másik fiatalember tizenkét éves korában már szivarozott és magánál tartotta a boros pince kulcsait. Előkelő privátiskolába járt, ahonnan később megszökött és Páris bordélyházaiban fejezte be neveltetését... Mikor haza jött, egy reggel részegen belefutott egy kirakatba, ezzel az ujságok figyelmét felhívta magára. E tény uj horizontokat nyitott meg számára ; ezután éhezett a hírnévre. Mindenhova riporterek és csodálkozó, bámuló emberek követték. Vastag bankjegycsomókat cipelt magával állandóan, cipőtisztitóknak száz dollár borravalót adott, negyvenezer dollárt veszített egy pokerpártiban. Nyáron ünnepet rendezett a félvilág hölgyeinek, karácsonyfával, amelyen ötvenezer dollár értékü ajándék lógott. Jelenleg éppen egy tengeralattjárót építtetett, amelyet kóristanőkkel akart megrakni.”

„Az ifju milliomosok mindent megpróbáltak, hogy megszabaduljanak az unalomtól. Az egyik riporterektől körülvéve egy vasárnapi iskolában tanított, a másik az ország minden ujságját megvette és elkeseredett harcot vivott saját osztálya ellen. Egyesek a külvárosok és az orosz forradalmárok iránt érdeklődtek, sőt akadt közöttük olyan is. aki magát szociálistának mondotta.”