„A multunk a második szív, ami bennünk dobog”1: 3/4

 

Tabéry Géza Puskás Irénhez írt levelei, 1917

 

1917. feb. 2. (kézírással a boríték hátlapján: elutaztam Fehérvárról)

Ngs. Tabéry Gézáné

Kálvária u. 21

Nagyvárad

Feladó: Tabéry hadgy 46. gy. ezr. tiszti étkezde Gyulafehérvár

 

Hétfő este

 

Egyetlen drága kis Cselédem!

 

Addig álltam az állomáson, míg csak egészen el nem tűnt az a csúnya erdélyi vonat Teveled. Aztán nagyon szomorúan hazabandukoltam, a kályhában még tűz volt, egy zsebkendőd maradt az ágyban és akkor kezdtem sejteni, hogy elmentél, akkor éreztem úgy, ahogy nem tudtam érteni még, mikor itt voltál. Ma egész nap nagyon ideges vagyok, miattad félek, hogy a holnapi napod sok kellemetlenséggel fog járni. Most délután óta minden percben várom, jöhet az intézkedés, hogy Szebenbe kell menni. Csak legalább átutazóban láthatnálak még holnap vagy holnapután. De erre – akár milyen fojtogatóan rossz is – már nagyon kevés reményem van. Weisz vissza hozta a kosaradat, csinált zárat rá: ha én már nem leszek itt mikor Te kiutazol, Vörös ki fog menni a kosárral, s ha nem találna téged, akkor elsején elviszi Váradra. Beleteszem még a tintatartót is, az érzékeny része kivételével, de így is add oda az öregeknek, hogy tegyék jól el. A szobám borzalmasan üres és elég hideg, nappal egyáltalán nem birok maradni benne. (Az ajtó távozásomkor erősen be lesz csapva mindannyiszor. Weisz még egyszer összeveszett Papnéval melegvíz miatt most ő is csapkod, hogy valóságos kéj.) Már én is bepakoltam, egész útrakész vagyok. Rengeteg dolgom van, este 7 voltam a Samukádernél, d.u. 1-től. Szörnyű bogarasak, tiszta fehérneműt kell nekik adni és megfüröszteni valamennyit. A „tüzérlegény” kért, h. mentsem fel e dehonestaló aktus alól.

 

Mégis egy kicsikét remélem, hogy átutaztodban látlak, De jó volna még! Nem is úgy írok, hogy most sokáig nem látlak, nagyon akarok még találkozni veled. Csak ez a levél találjon márt Otthon, legyen egy távoli kézszorítás gazdádtól, aki még egyszer kér, bocsásd meg neki, hogy néhanapján keserű szája íze volt. Nagyon szeret Téged és kér, hogy gondolj rá te is szeretettel.

 

Csókollak Géza

 

 

Ngs. Tabéry Gézáné őnagyságának

Kálvária u. 21

Nagyvárad

Feladó: Tabéry hdgy. Nagyszeben. Röm. Kaiser

Nagyszeben, 917. III./4

 

Egyetlen Drága Irénem

 

Már egy hete, hogy otthagytál Gyulafehérvárott és máig egy sor írást sem kaptam Tőled. Borzasztóan nyugtalankodom, mi történt veled s egyedüli sovány vigasztalásom a silány postai közlekedés.

 

Ha nem sikerült a dolog, Egyetlen drágám, ne bántson téged; megleszünk mi anélkül is, a fő mégis csak az, h. együtt legyünk. Én ezt most ezerszeresen jobban érzem, mint máskor, mert most már volt így és egyelőre ennek vége van. – 

 

A Róm. Császárban kaptam lakást; itt lakik most Dénes Nándor is, aki minden valószínűség szerint együtt utazik velem Gyulafehérvárra. Borzasztóan furcsa most Szeben a nagy hóban és már telisteli van vonatkozásokkal hozzád, a tavaszi idejövésem, emlékszel-e mikor veszekedtem, Teveled innen egy dátum miatt, hogy a leveledben „má”-t írtál és Tegnapról keltezted? (Bocsáss meg nekem ezért a sok távoli és közeli múltban történt veszekedésért, de tudod, hogy nem rosszakaratból és nem úgy történtek, hogy ne szerettelek volna.) Az is sokat van itt velem, mikor júniusban visszajöttem, és Te, szegény kis Cselédem olyan árván és olyan rossz körülmények közt maradtál magadban.

 

Járjál most el az Anyámhoz és ha vannak ügyes-bajos dolgaid, segítsenek neked. Nem akarnám, hogy egyedül legyetek.

 

A Sanmukot most már átadtam, kb. csütörtökön (8-án) megyek vissza. Csak lógok-lézengek itt.

 

Gyulafehérvárott még rendbe kell hoznom egy pár elhanyagolt dolgot, azután pedig majd figyelni fogom a dolgok alakulását.

 

Antal visszajött Pestről, a rábízott dolgot jól-rosszul elintézte.

 

Irén egyetlen, édes cselédem mielőbb és hosszan, nagyon elárvult gazdájának és bízzunk benne, hogy nem nagyon sokára megint együtt leszünk.

 

Kezedet csókolom nagy-nagy szeretettel, Géza

 

 

Víztorony, 917 nov. 4

 

Édes, egyetlen kis Irinocskám!

 

Mire visszajöttem, a kaliba képe teljesen átváltozott. Már csak egy ágy volt, az is másképp elhelyezve, borzasztóan nagy és csúnya üresség, az apró kedves lomjaid de főleg Te magad szomorúan, hihetetlenül hiányoztatok. Weisz félrehajtotta a fejét, a kezembe nyomott egy darab zsíroskenyeret és valami hihetetlenül kopár hangon azt mondta:

 

Megint csak magunkra maradtunk. Nem pózból mondom édes egyetlenem kis Irinocskám, de ennél a kijelentésnél a zsiroskenyér százszoros értelemben véve megakadt a torkomon és nem volt jó étvágyam a többihez.

 

Az egész nap borzasztó hosszú, unalmas, és hosszú volt nélküled. Azzal foglalkoztam, hogy felkotortam minden kis zugot, nem-e hagytál véletlenül valamit nálam, de konstatáltam, hogy felette ügyesen pakoltál. Aztán nekiestem a saját holmik rendezésének, pipát tisztogattam, és más eféle haszontalan munkával töltöttem ki az időt.

 

Nem feküdtem le d.u. 5 órakor, mint ahogy fenyegetőztem, hanem olvastam este 1/2 10-ig és csak akkor bújtam nagy üres ágyamba, amikor már gondoltam, hogy kb. Váradra érkeztél. Remélem, nem történt semmi kellemetlenség sem az úton és szép télikabátoddal egyetemben érkeztél meg. Ne felejtsd el megírni, h. nem-e veszett el valamid az úton, mert hogy sok darabban volt a csomagolás, ez a kérdés fölötte izgat engem.

 

A főhadnagyi kinevezésem úgylátszik még egy pár napig függőben marad, mert elseje helyett, ahogy számítottam csak ma, 4.-én jönnek ki Bécsben.

 

Nyolcadikáig én már bajosan tudok neked ezen a levelen kívül másik olyant írni, amit addig megkapj. Most kívánok neked tehát igaz szívemből minden sok jót, főleg azt, hogy szomorú ne légy. És jó egészséget mindenek előtt; arra pedig igen nagyon kérlek, hogy el ne keseredj dolgok miatt, amiken okvetlenül segíteni lehet. Én nem leszek hozzád soha az életben rossz, arról biztos lehetsz. Mert hacsak eszembe jut az a borzasztó nagy fájdalma egyetlen kicsi Komács Cimbikémnek, amitől olyan de olyan nagyon keservesen kezdett el zokogni ott a tulipánosláda sarkában, akkor a világ legislegnagyobb gazembere és bestiája volnék, ha be nem látnám, h. veled mindig csak nagyon jól szabad bánni.

 

Az olyan „hinnye az istenit” meg Te tudod a legjobban, nem jelent semmitse, attól még én nagyon de nagyon szeretlek, csak Te nem akarod sehogyse hinni.

Hat hét múlva pedig erre jó nagy lesz a hó, a házak teteje éccaka hangosan nyögni és Weix Izor fája úgy duruzsol majd valami boglyaskemencében, hogy csupa boldogság lesz. De addig Cimbinek még sok levelet kell írni és nem szabad elfelejteni dörmögő Pelikanov orrát. Nagyon szeretlek és sokszor csókolom drága szívecskédet, Kasztán