Egy író minden ember érdekét kell képviselje

 

Kőrössi P. József: – Mai vendégünk 1943-ban született, az Illinois-i Egyetem ösztöndíjasa volt, ugyanitt tanított is. Német irodalmat oktatott az Amerikai Egyesült Államokban, a rendszerváltás idején minisztériumi tanácsadó Budapesten. 1989-ben a József Attila-díjat egy levélben utasította vissza, később minden díjat megkap, amit csak lehet, a Kossuth-díjat is. Egyike azon íróknak, akik elmondhatják magukról, hogy minden verseskötete több kiadást ért meg.

 

Az idejövetel általában úgy történik, hogy én elmegyek a szerzőért és együtt jövünk Nagyváradra. Oravecz Imre egy egészen kicsi Heves megyei faluban él, Szajla a neve. Aki olvassa az ő műveit, az ezt a falvat is ismerheti irodalmi feldolgozás formájában. Beszéljünk egy kicsit Szajláról, ami kicsi, mégis eltévedtem. Ott születtél és oda költöztél vissza. Miért? Mesélj egy kicsit Szajláról.

 

Oravecz Imre: Semmi különös nincs Szajlán, azon kívül, hogy én ott születtem és ott lakom, ugyanolyan tucatfalu, Recsk mellett van. Így lehet a legjobban betájolni, a munkatábor alapján.

 

K. P. J.: Gyermekkorodban tudtál erről a munkatáborról?

 

O. I.: Tudtam. Voltak olyanok, akiket útépítésre vittek onnan, találkoztunk is velük, nyitott teherautón vitték őket, géppisztolyos őr kíséretében. Minket, gyerekként, nem rendített meg. Azt hallottuk, hogy nincsen cigijük, vittünk nekik, napszámba jártam akkor az erdőbe.

 

K. P. J.: Hány éves voltál?

 

O. I.: Nyolc körül. Ez bevett dolog volt akkoriban faluhelyen. Csemetefákat ápoltunk. Vittünk magunkkal cigarettát, föl akartuk dobálni a teherautóra, de az őrök elzavartak. Aztán később, Amerikában, találkoztam egy emberrel, aki akkor ott ült egy teherautón.

 

Szajla két hegy között van, ha az ember fölment télen, látni lehetett a tábort, olyan szép volt, mint egy nagy karácsonyfa. Kivilágítva, messze a hegyoldalban. Ennek a borzalmát nem fogtuk föl, de tudtuk, hogy néha egy-egy ember eltűnik, kuláklistára került. Volt a közelben egy laktanya is, az volt a büntetésük, hogy nem kaphattak vörös csillagot a sapkájukra, régi katonaruhában jártak, groteszk látvány volt. Ez volt a büntetésük egy-két évre, laktanyában dolgoztak. Akkor láttam először magyar katonai egyenruhát.

 

Apám sofőr volt. Volt egy nagyon kevés földünk, azt anyámmal műveltük ketten, ő erdészlány volt. A dédnagyapám valóságos parasztember volt, méghozzá módos. Még gőzcséplője is volt a 19. század végén, 20. század elején. Nekünk például nem volt lovunk, nem volt kocsink. A föld, a vagyon szétöröklődött, nem úgy volt, hogy az első gyereké volt minden, nagyapámék nagyon sokan voltak testvérek, ezért vándorolt ki. Apám Kanadában nőtt fel.

 

K. P. J.: Szajla dimbes-dombos hely.

 

O. I.: Igen, Szajla a leggazdagabb falu volt, most meg katasztrófa, nincs is földművelés. Minden megszűnt, nem támad már fel. A TSZ rátette a kezét mindenre. A kapitalizmus elkezdte enni a felszabadult parasztságot, nem bírtak versenyt tartani a nagybirtokkal. Aztán jött a szovjet kommunizmus. Szajla környékén nagyon későn vették el a földeket. Azt kell hogy mondjam, hogy még a TSZ-korszak is jobb volt annál, mint ami most van. Mégis volt akkor valami földművelés, még ha nem is megfelelő módon. Meglátásom szerint egy településnek akkor van létjogosultsága, ha az emberek ott meg tudnak élni, hát azért költöztek oda. Itt az élet alapja egy termőföld volt. Itt a rengeteg föld, erdő, ebből az emberek meg sem próbálnak megélni. Az én nemzedékem egyszerűen rest volt, kényelmesebb volt más szakmát tanulni. A parasztemberre jellemző volt, hogy nem szeret paraszt lenni, az nagyon nehéz, keserves dolog, szerették, ha a gyerekek máshoz fogtak, maradjon egy, akire rá lehet hagyni a földet, de a többi tanuljon.

 

K. P. J.: Te most gazdálkodsz?

 

O. I.: Persze, nyírom a füvet, meg van egy pici konyhakert.

 

K. P. J.: Amikor visszaköltöztél, sem gondoltál rá?

 

O. I.: Nem. Én soha nem voltam parasztember, nem tudom, hogy mit hogyan kell, csak hobbi szinten. Nyáron megterem a zöldség, amennyi kell, de ennyi.

 

K. P. J.: Te rengeteget utazol.

 

O. I.: Az már régen volt. 

 

K. P. J.: Azt elfelejtettem mondani a felvezetésben, hogy disszidáltál – legalább háromszor.

 

O. I.: Csak egyszer.

 

K. P. J.: Mondtad, hogy a nagyapád is elment. Ez onnan jön?

 

O. I.: Nem jön onnan. Annak a nagy kivándorlási hullámnak nem a kíváncsiság vagy a nyugtalanság volt az oka, hanem a kényszer. A nagyapám is kényszerből ment el, az apámat meg vitték, nem volt választása, még gyerek volt. Amikor hazajött, akkor bejött a szovjet hadsereg és nem tudott visszamenni, de visszament volna. A leveleiből – amik később a kezembe kerültek –kiderül, hogy nagyon rosszul érezte magát ott. Érdekes, hogy sokszor panaszkodott arra, hogy nagy a sár.