Egy író minden ember érdekét kell képviselje: 3/4

 

O. I.: Már attól is vers egy szöveg, ha meg van tördelve, ez is egy felfogás, tudósok mondják. A mi versfogalmunk teljesen más. Alapvetően az nem újság, hogy az a vers, amely szabályos, ritmikai formát követ. Ez bevett dolog, Magyarországon legalábbis. Én inkább úgy különböztetem meg a szövegeket, hogy epika vagy líra. Egy regény részletei lehetnek annyira líraiak, mint egy lírai vers. Ebben a könyvben, meg a többiben is ezek váltakoznak. A vers ma már egészen mást jelent, mint régen. Gyerekkoromban anyám azt mondta, hogy harangoztak egy verset. Az egy ritmikai egység. Most mi már a lírai szöveget nevezzük versnek, holott lehetne az regényrészlet is. Nálam egybecsúsznak ezek a dolgok, nem is szívesen megyek bele ilyen tipológiai vitákba. A Halászóemberben vannak olyan részek, amelyek önmagukban nem is állnak meg, beágyazva kapnak jelentést. 

 

K. P. J.: Mikor idefelé jöttünk, akkor megbeszéltük, hogy az új könyvedből fogsz felolvasni. Nem olvasnál fel a Halászóemberből is, hogy ezeket a verseket is megismerjük?

 

(Oravecz Imre felolvassa néhány versét.)

 

K. P. J.: Így felolvasva sokkal inkább verssé válik a szöveg. Több mint tíz éven keresztül írtad, közben jelentek meg belőle részletek. A falu hogyan fogadta ezeket az írásokat?

 

O. I.: Sehogy. Ki tudott róla?

 

K. P. J.: És később?

 

O. I.: A Kossuth-díj után volt egy pap, aki megvett egy jó párat ebből és osztogatta, de hogy olvasták-e, nem tudom. Akkor hírem ment, hogy én írok valamit és dől a pénz. Az tény, hogy sokan adták ajándékba, kérték, hogy írjak bele.

 

K. P. J.: Most én arra gondoltam, hogy téged is bántottak, mint annak idején Grecsó Krisztiánt.

 

O. I.: Nem bántottak, viszont volt negatív visszajelzés. Van egy vers, amiben szó van valakinek a nagyapjáról, de teljesen pozitívan. Ennek az embernek a fia írt egy fölháborodott levelet. Ez volt az egyetlen reakció, azóta óvatos vagyok, és odaírom, hogy kitalált személyekről van szó, az egyezés csak véletlen. A kritikusok csodálkoznak is.

 

K. P. J.: És ez megvéd?

 

O. I.: Hát meg, minden csak véletlen. Jobb félni, mint megijedni. Volt még egy történet, kicsit mulatságos. Egy másik család, amelyikről szintén szó van, megkeresett, és mondta, hogy nagyon jó, hogy ezt megírtam, ez így meg is marad. Aztán a családfő nekem szegezte a kérdést, hogy ki az, aki megcsalja a férjét a történetben. Azt hitte, hogy az ő felesége, hiába mondtam, hogy senki, csak kitaláltam. Attól kezdve úgy haragudott rám, mert én nem mondom meg neki az igazat, nem is köszönt.

 

K. P. J.: Ezek a történetek honnan jönnek, mennyire élsz a faluban?

 

O. I.: Ott történtek, láttam, hallottam. Vannak benne olyan figurák, akiket ismertem.

 

K. P. J.: Szajlának egy nagyon pontos szociográfiai leírása is megtalálható a kötetben, mégis eltévedtem. Szerencsém volt, mert egy fiatal cigánylány útbaigazított, tudta, hogy ki az az Oravecz Imre.

 

O. I.: Szajla két részből áll, van egy régi rész, meg egy új rész, és az új rész egybe van építve egy másik faluval, azon át kell menni.

 

K. P. J.: Sokat éltél Amerikában. Elmondtál nekem pár történetet. Szeretném, ha elmondanád itt is azt a történetet, amikor ki kellett töltened egy hivatalos okmányt. Csak azért, hogy lássuk, mennyire másképp élünk meg dolgokat itthon, mint nyugaton, Amerikában. Azoknak az embereknek természetes, hogy minden természetes. 

 

O. I.: Annak a nemzedéknek az esetében, amelyik kivándorolt és visszajött vagy sem, meg volt szabva, hogy hány embert lehet befogadni egy évben. Erdélyieknek, romániaiaknak mondom, hogy Ignácz Rózsa is kérte ’48-ban, majd halála előtt egy évvel kapta meg. A nagy élmény az volt, hogy minden nap lehetett húst enni közönséges munkásembereknek, lehetett dolgozni és meg is éltek, de a legnagyobb dolog mégis az volt, hogy a hatóságok emberként bántak velük, ha elmentek egy hivatalos helyre, akkor nem alázták meg őket. Amikor már sokadjára mentem ki Amerikába, volt pénzem, amit egy bizonyos összeg fölött már be kell jelenteni. Nem nézik meg, de be kell jelenteni, ki kellett tölteni egy nagy, lepedőnyi kérdőívet. Nagyon ideges vagyok az ilyesmiktől, mindig elrontottam, rossz helyre írtam, mondtam a vámosnak, hogy adjon másikat. Azt kérdezte, hogy minek. Huzigáljam be a vonalakat, hogy mit hova, ez csak a kormánynak megy. Képzeljék ezt el Magyarországon. 

 

K. P. J.: Volt egy másik történet is. Kaptál egy papírt, levelet.

 

O. I.: Na, ez a történet is azt bizonyítja, hogy az emberek meg tudják őrizni az emberi mivoltukat a hatalomban is. Volt egy közlekedési kihágásom, amiről végül kiderült, hogy nem az volt. Volt saját kocsim, a rendszámával kellett valamit csinálni, de nem nekem, hanem annak, aki eladta nekem. Helyszíni büntetés, olyan nincs is. Kitöltöttük a papírokat, ott kiderült, hogy a magyar jogosítványommal már nem is vezethetek, erre csak legyintett a rendőr, mondtam, hogy még egy hónapot maradok, azt mondta, addig még jó ez így. Pár hét múlva megkaptam az idézést a bíróságra, tisztáztam magam, hogy nem az én dolgom ez, hanem azé, aki eladta a kocsit. Még az is rá volt írva az idézésre, hogy szabadlábon védekezhetek. Betelefonáltam, aztán mondták, hogy elnézést, dobjam el az idézést.

 

K. P. J.: Ez benne van a könyvedben is, csak nem autóval. Szükséged van rá, hogy a könyveidben legyenek ilyen személyes történetek?

 

O.I.: Nem, ez nem is egy személyes történet, inkább egy jellemző mozzanat. Egyébként a regényben úgy van benne, hogy a kelet-európai emberek borzasztóan spóroltak. Azóta is jellemző, főleg a magyarokra, hogy nagyon spóroltak, elterjedt róluk, hogy igénytelenek, nem járnak színházba, moziba, isznak, mint a kefekötő. Énekelve mennek haza, és az utcán vizelnek. Egy ilyen incidens esik meg a hősömmel a regényben, beviszik az őrsre, ahol kiderül, hogy nem is ő vizelt.

 

K. P. J.: Így lesz átírva egy veled megtörtént eset.

 

O. I.: Egy szörnyű emlékem az, hogy amikor én menedéket kértem, azt vettem észre, hogy meghatározott helyzetekben a rossz beidegződés győz. Rábeszélt valaki, hogy iratkozzak be az egyetemre, akkor biztos kapok letelepedésit. Nem kellett volna egyébként, ez kiderült. Be kellett nyújtani a letelepedési kérelmet. Minden városban vannak szövetségi épületek, elvitt az ismerősöm egy ilyen helyre. Az a hivatalnok, aki intézte az ügyemet, néger volt, a barátom összeveszett vele. Gondoltam is, hogy na, itt vége. Nem lett vége, egy hónap múlva megkaptam. Ha haragszik a hivatalnok, akkor nem kapom meg, ez a rossz beidegződés. A másik meg az volt, hogy egyetemre kellett járni. Minden órán felelni kell, nem úgy, mint itthon, hogy tanulgatok, aztán majd vizsgázok. Nem tudtam lépést tartani a többiekkel, beteget jelentettem. El kellett mennem az egyetemi pszichiáterhez. Ott nem mertem elmondani, hogy mi a bajom, hát gondoltam, ha itthon megtudják… A beidegződés. Ez olyan, mint hogy valami miatt félünk a rendőrtől. Én most sem szeretem őket.

 

K. P. J.: Valahol olvastam, hogy te az Egyesült Államokban német irodalmat tanítottál. 

 

O. I.: Igen, germanista vagyok, de már elhagytam a pályát, lélekben legalábbis.

 

K. P. J.: Hogy fogadták el azt, hogy te magyar létedre német irodalmat tanítasz Amerikában?

 

O. I.: Van róla diplomám, de azt nem is látták. Annak idején még nem álltak ilyen rosszul a dolgok, nem volt annyi terrortámadás, szeptember 11. sem. Bár akkor is elég sok gépeltérítés volt, emlékszem, egyszer láttam a hírekben, hogy nyilatkozott egy pasas ezzel kapcsolatban, és azt mondta, hogy nem lehet mindenki mellé rendőrt állítani, nem lehet mindenkit megmotozni; a mi társadalmunk arra épül, hogy feltételezzük a másikról a legjobbat. Rólam is feltételezték, hogy tudok németül.

 

K. P. J.: Beszéltünk arról, hogy ’89-ben nem fogadod el a József Attila-díjat, de ’90-ben már tanácsos vagy a miniszterelnöki hivatalban. Ez hogy történt?

 

O. I.: Hát úgy, hogy ismertem pár embert, de nem voltam itthon, nem tudtam, milyen pártok vannak. Naiv voltam, azt hittem, az lesz, amit szeretnénk. Ez nem sokáig tartott, nem vagyok rá alkalmas. Egy író nem politizálhat direkt módon, nem volna szabad. Egy író minden ember érdekét kell hogy képviselje. Ha az ember politizál, akkor fennáll a veszélye annak, hogy csőlátás alakul ki az emberben.

 

K. P. J.: Miből állt a munkád?

 

O. I.: Ez a másik dolog. Nem abból állt, hogy tanácsokat adtam, hanem elvégeztem azt, amit a miniszterelnök titkárságának kellett volna. Rengeteg őrültség volt. Például kapott a miniszterelnöki hivatal egy levelet a külügyminiszter-helyettestől, és nem válaszoltak rá, én válaszoltam. Nem az én dolgom lett volna. Emlékszem, akkor volt egy nagy katasztrófa Jordániában, mindenhonnan küldtek segélyt, Magyarországról is. Ilyeneket kellett nekem megszervezni.

 

K. P. J.: Az Antall-kormány volt ekkor. Közvetlen kapcsolatban voltál vele? Ő milyen volt veled mint íróval?