Egy író minden ember érdekét kell képviselje: 2/4

 

Az, hogy én külföldön voltam és elfogadtam valamit, amiért disszidensnek nyilvánítottak, nem publikálhattam, az más.

 

K. P. J.: Amikor visszaköltöztél, akkor olvastam rólad, hogy Illyés Gyula lánya segített, hogy állást kapj. 

 

O. I.: Igen, a Közgazdasági Egyetemre jutottam be a segítségével, nyelvet tanítottam a Nyelvi Intézetben. Aztán jött a disszidálás, megint állástalanság.

 

K. P. J.: Miért voltak ezek? Kell tudd kötni valamihez, hogy te többször a fejedbe vetted, hogy elmész, és több időt töltöttél Amerikában. Németországot értem, ott ösztöndíjjal voltál.

 

O. I.: Először osztrák meghívásra mentem Nyugatra, Ausztriába, aztán a párizsi Magyar Műhely Kassák-díját kaptam meg és akkor utaztam el Párizsba. Onnan mentem Londonba pár napra, és közben kaptam egy meghívást Amerikába, egy íróprogramba (Iowa City – a szerk.), ez több hónapra szólt. Ezt a programot még Tennessee Williams alapította a húszas években. Nagyon sok magyar kijutott ide, előttem Szabó Magda volt. Teljesen szabályosan mentem ki, mire hazajöttem mégis kiderült, hogy disszidens vagyok. Nem gondolták, hogy olyan hülye vagyok, hogy visszajövök, és már megelőlegezték, hogy disszidáltam, pedig visszajöttem. A harmadik eset már akkor volt, amikor az ÉS-nél (Élet és Irodalom – a szerk.) voltam. Kaptam egy vendégtanári meghívást Santa Barbarába, Kaliforniába. Szabályos kinti munkaviszony volt. Aztán volt az az ösztöndíj, amit említettél. Akkor viszont tényleg el akartam menni, már volt egy fiam, aki Amerikában élt, nem akartam, hogy az akkori Magyarországon nőjön fel. Az én elmenetelemet viszont Gorbacsovék keresztülhúzták.

 

K. P. J.: Ehhez az írói programbeli ösztöndíjhoz mi kellett, miből állt? Békési Pali valami olyasmit mondott, hogy csak különleges engedéllyel lehetett elhagyni azt a területet. 

 

O. I.: Ne hülyéskedj, ez marhaság. Ott volt ő Iowa Cityben?

 

K. P. J.: Azt hiszem. Zártkörű valami volt és nem lehetett elmenni.

 

O. I.: Nem volt ilyen. Engedély nem kellett, de persze az ember ott volt, ott kapta a pénzt, a végét utazással töltöttük. Akkor egyetlenegy könyvem volt, valahogy belekeveredtem. Czigány Lóránt ajánlott engem, akkoriban ő Berkeleyben tanított. Szász János is kint volt akkoriban, meg is írta, hogy nem akarok vele magyarul beszélni. Meg akartam tanulni angolul.

 

K. P. J.: Idefelé jövet mesélted, hogy a fiaddal csak angolul beszélsz.

 

O. I.: Igen, így nagyon sokat tanulok. Ő kint volt akkor velem, ott járt iskolába, aztán hazajöttünk, és elvégezte a bölcsész karon az amerikanisztikát, majd orvostanhallgatónak ment Kínába. Éppen most megy Angliába egy-két évre, tartok tőle, hogy ebből több lesz.

 

K. P. J.: A verseidet az Alföldön kívül más lap nem közölte. Mi lehetett ennek az oka?

 

O. I.: Nem tudom. Volt egy besúgó rendszer, valaki valamit leírt rólam, meg szörnyűnek tűnő dolgokat írtam akkoriban. Jugoszláviában közöltem, ami megint rossz pont volt. Azokból a művekből, amiket a kiadó nem akart közölni, kiadtak egy antológiát borzalmas címmel, Költők egymás közt. Mindenkit bemutatott egy befutott költő, és engem Weöres Sándor mutatott be.

 

K. P. J.: Ez egy jelentős antológia volt. Miért pont Weöres?

 

O. I.: Akkoriban kerültem kapcsolatba vele, volt egy közös ismerősünk, egy osztrák írónő, akit én fordítottam, ő írt Weöres Sándorról németül. Valahogy rajta keresztül jutottak el Weöreshez a dolgaim. Aztán megismerkedtünk, rendszeresen jártam hozzájuk, mindig dugdosták a konzerveket a zsebembe a feleségével, azt hitték, hogy éhezem. Egy fantasztikus, óriási költő volt.

 

K. P. J.: Amikor megkapta a Kossuth-díját, akkor fiatal írók közt osztotta szét a jutalmat. Te köztük voltál?

 

O. I.: Igen. Elosztotta nem is tudom hányfelé, tízezer forintot kaptam, óriási pénz volt ez akkor, 1970 környékén.

 

K. P. J.: Állítólag nagy botrány lett belőle. Minek alapján választotta ki ezeket az embereket?

 

O. I.: Nem tudom, nyilván valaki ajánlotta neki, de nagyon jó füle meg szeme volt. A zenéhez is nagyon értett, zeneszerzők jártak hozzá, mint egy mesterhez. Én abszolút nem értek a zenéhez, ehhez nem tudtam hozzászólni.

 

K. P. J.: A József Attila-díjat 1989-ben miért utasítottad vissza?

 

O. I.: Úgy gondoltam, hogy egy olyan kéztől, ami pofonokat adott, nem fogadok el simogatást. Meg is írtam különben az ÉS-nek, de nem közölték, egy másik lap közölte hónapokkal később. Ennek ellenére majdnem minden életrajzomban ott szerepel ez a díj.

 

K. P. J.: Kicsit konkrétabban fejtsd ki, hogy miért nem fogadtad el a díjat.

 

O. I.: A megaláztatás, az állástalanság, a nyomor volt az oka, ami évtizedekig ment. Huszonnyolc éves voltam, amikor megjelent az első könyvem, más rendes ember ilyenkor már halott. Nem azért, mert nem írtam. Ha megjelent volna, talán máshogy lenne. Mindennek megvan az ideje, és ha nem akkor történik, akkor az már nem olyan.

 

K. P. J.: 1983-ban megjelent A hopik könyve című versesköteted. Akkoriban úgy érzékeltem, hogy ez hozta meg számodra az ismertséget. Te hogy érzékeled?

 

O. I.: Erről pedig nagyon rossz kritikákat írtak. Szerintem inkább az 1972. szeptember című prózaverskötetem lett siker.

 

K. P. J.: Ez egy rettenetesen zárt, fegyelmezett szöveggyűjtemény. Mintha a Halászóember előzménye lenne, amelynél mindegyik vers egy külön történet, igazi lírává váló történet. Az 1972. szeptemberben pedig a próza olvasható versként. 

 

O. I.: Nem tudom, de nem is kell nekem ezt kutatnom. Biztos, hát én írtam ezt és előbb, úgyhogy előzménye. Az első könyvhöz képest is más, meg A hopikhoz képest is, de valószínűleg egymás nélkül nem léteznének.

 

K. P. J.: Nagyon egyszerű a formanyelv, tényleg úgy olvashatók a versek, mintha prózák lennének, de valami miatt mindegyik vers megbillen. Először azt hinné az ember, hogy csak azért vers, mert úgy van tördelve.