|  Július 2006 Poszt? Modern? |
Bevezető Poszt? Modern? Rigán Lóránd A posztmodern gondolkodás története és logikája Kiss Endre A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren Karácsonyi Zsolt Hamvas Béla: posztmodern Odorics Ferenc A posztmodern-probléma Kis Béla Talált vendég Müllner András Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza Orbán Gyöngyi Posztmodern: izmus vagy -itás? Milián Orsolya A hermeneutika a modern és a posztmodern határán Veress Károly Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban Berszán István Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet Boda Edit Posztmodernológia Pethő Bertalan Egy mondat a zsarnokságról Pomogáts Béla Világablak Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez Egyed Péter História A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.) Lakatos Artúr Levelestár Valóság-közelben Kántor Lajos Téka Menő a vagányok között Gál Andrea Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára Murádin János Kristóf Meghívó kontextusváltásra Andorkó Júlia A Korunk könyvajánlata Talló Posztmodern jelenkor Szabó Annamária Abstracts Számunk szerzői | Rigán Lóránd Poszt? Modern? A posztmodern fogalma régebbi felkapottságához képest némileg veszített népszerűségéből, mintha kikopott volna különböző nyelvjátékainkból, sőt úgy tűnik, mintha már túl volnánk a posztmodern nyelvjátékon is, valamiféle poszt-posztmodernben vagy inkább túl a posztmodern divatján, ebben az értelemben poszt-posztmodernben ugyan, de valójában lehet, hogy még mindig a korántsem meghaladott modernitásban. Mégis, akárhány ellenérvet fogalmazunk meg a terminus használata kapcsán, hogy inkoherens, hogy csupán afféle bölcseleti spanyolviasz, az minduntalan kicsúszik ujjaink közül, hiszen, amint a lapszám egyik szerzője fogalmaz, a posztmodern apologétái és kritikusai „egyetlen dologban egyeznek meg, mégpedig abban, hogy közmegegyezés a posztmodern definícióját illetően sosem fog létrejönni”. Egy szuszra kimondható, hogy a király meztelen, hogy palástot visel, hogy halott és hogy él, méghozzá egy olyan ágon ülve, amit ő maga fűrészel serényen önmaga alatt, mert a posztmodern a jelen eszmetörténeti periodizációjára vonatkozó münchhauseni kísérlet, a metanarratívák hitelvesztéséről papoló metanarratíva, amelynek egyetlen sajátossága sem igazán a sajátja, egyszóval se nem ez, se nem az, és ezért legfeljebb holmi negatív teológiája lehetséges... Akkor most hol vagyunk, amikor a jelenben vagyunk? Van-e még fönt, és lent van-e? Vajon nem zuhanunk-e szakadéktalan? Emlékszünk rá, annak idején Hegel is a világ történetét kívánta megírni kezdetektől a végig, saját jelenéig, ehhez azonban történelmen kívüli álláspontra lett volna szüksége, és így bejelentette, hogy mindennek vége van. Posztmodern teoretikusaink számára sem kevésbé hiányzik a szükséges distancia, a rálátás lehetősége, a relevanciakritérium, amelynek alapján jelenről szóló történetük szereplőit beválogathatnák, ami miatt aztán szinte mindenki és minden, Disneyland, Nietzsche meg a japán mangák, függetlenül attól, hogy a többivel megfér-e, lehetséges jelölt, és történetünknek se füle, se farka, mert ilyenje csupán az értelmes meséknek lehet. Pontosabban, mert a történetünk még befejezetlen. |