Demény Péter–Papp Sándor Zsigmond: Meghívó minden keddre

Ezt a könyvet kezünkbe vehetjük úgy is, mint egy leltárt a cikkekről, mely az adott periódus (amíg a szerzőpáros a Krónika-beli Autogram című rovatát írta) nem teljességigényű keresztmetszete, de úgy is, mint két íróember személyes véleményét írásról, erdélyi irodalomról és sajtóról, ezek problematikusságáról. Papp A díjak keréknyomában a kritikusok abbéli törekvését ítéli el, hogy a „dühöngő irodalomelméleti tételek” szövegre való applikációjával nem hagyják lélegezni a szöveget. A Fenegyerekekben az irodalmi siker kérdését, hatását boncolgatja, az irodalom titka itt a csoda ritkás természeteként mutatkozik meg. Mindketten a szövegre összpontosítanak, amely attól lesz hiteles, ha őszinte, ha szubjektív világunkat is megérinti. A publicisztikai műfajok közérdekű témái hitelesek tolmácsolásukban – szinte nem is fontos a műfaj, bár ebből következik a szubjektivitás: amit gondolunk, csak egy vélemény, mely cáfolható, továbbgondolható, s ennek vállalása az, amit Papp is hiányol a romániai, erdélyi közéletből. A könyv az irodalomról szól hangsúlyosabban, irodalmi szintű szövegek által. A rovatjellegből fakadóan a véleménykifejtés a szubjektivitást erősíti e kötetben, az írói egyéniség előtérbe kerül, annál is inkább, mivel a két szerző írói szerepét is vállalja a kötetben. (Demény egyébként Könyv a fotelben című írásában ezt írja: „A mű számomra akkor válik hitelessé, amikor megszólal, vagy amikor a mondatok közül előkandikál a szerző arca.”) Demény több, e kötetbeli szövegében is szerepel hasonló megállapítás.

A könyvbeli szövegek valószínűleg nem ismeretlenek az olvasó előtt, így amiért érdekessé vált számomra a kötet, az inkább a szövegek könyvben való megjelenése volt. Mi történik a rovatbéli szöveggel, amely az időszakos sajtóbeli kontextusát vetette le, ha az irodalmiság jelképének tekinthető könyvbe kerül? Ez a kontextusváltás előtérbe állította, hangsúlyosabbá tette a szerzők „irodalmi érdekeltségét”, noha ahogyan mindketten céloznak is rá, a hírlapszerkesztés, rovatírás nem idegen az irodalom berkeitől.

Láng Zsolt előszava is felhívja a figyelmet arra, hogy a szövegekkel történt valami: az előszó a két szerző stílusát jellemezve egymás szövegeiből idéz hasonlóságigazoló különbségeket/különbségigazoló hasonlóságokat, amelyek a szövegekre irányítják a figyelmet, noha a szerzők jellemzésére szolgálnak. A szövegek a Krónika hasábjain inkább a hírérték vonzáskörében kellett önállóságukról bizonyságot tegyenek, s hogy ez sikeres volt, a könyv bizonyítja. Az, ami a zsurnalisztikában létjogosult, nem feltétlenül állja meg helyét irodalmi mércékkel mérve s így könyvként sem. (Nem szándékom a közélet szövegeit kollázsoló, irodalomként felmutató művek esetét is figyelembe venni, mely rámutat arra, hogy művészetnek az tekinthető, amit akként kínálnak, s akként interpretálnak.)

A sajtó és irodalom szembeállítása annyiban indokolt, amennyiben a sajtó esztétikailag nem színvonalas írásokat is közöl, és ez persze nem róható fel a publicisztikának, mert elsődleges célja nem esztétikai követelményeknek eleget tenni, hanem a tömegtájékoztatás: a közéleti, kulturális, politikai eseményekről való tudósítás. Ennek megfelelően arra törekszik, hogy közönségét megnyerje, annak ízléséhez és a hírközlési szándékhoz alkalmazkodva közöljön – így a publicisztikai stílusnak nem alapkritériuma a művészi igényesség. Természetesen létezik művészi igényű publicisztika, s ez az irodalom része, annál is inkább, mivel a publicisztika (így a kötet jó néhány szövege is) „műfaji határsértéseket” is elkövet: hajlik az elbeszélő próza felé, olykor nem mentes a lírai betétektől. A publicisztika létmódjából következik, hogy széles körben érvényesül, ezért stílusa ennek megfelelően meggyőző, a jólértesült bennfentesség témától függő szófordulatai, közhelyei, a frappáns hatásra törekvés (pl. hatásos összetett szavak, eredeti cím, nyelvi humor, közhelyek, aforizmatikus kifejezési mód, sodró mondatszerkesztés stb.) jellemzi, amelyek a kötetbe került szövegeknek csak előnyére váltak.

A szerzőpáros írásai könyvként is megállják helyüket. Sőt olyan finomságokat, összefüggéseket vehetünk észre, melyek csak így, kötetben tűnnek fel: a szövegek néhol egymással is párbeszédbe elegyednek, visszautalnak korábbi szövegekre, utólag fejtenek ki korábban felvetett témát (pl. Papp Dalom és A díjak keréknyoma című írásai). A szerzők maguk is reflektálnak a publicisztika és író/irodalom viszonyára: a kötet első írása meghatározza a közös rovat eltervezett tartalmát, amihez hívek is maradtak: „…mindenekelőtt a kultúráról… mindenről, ami így vagy úgy ügy lett vagy ügy lehetett volna… Induló folyóiratok, színházi előadások, kiadói újdonságok, utcán fölszedett mondatok, […] megtörtént esetek, illatok, hangulatok, ízek. Ilyesmikről fog szólni ez a rovat, és sok minden egyébről…” (Demény) Az újságírás és irodalomírás közti különbségek az újságíró fekete-fehér látása és az író árnyalatok iránti fogékonysága, a lapzárta réme révén szemléltethetők. (Mákonyos dilemmák – Demény).

Recenziók, eszmefuttatások, rövid elmélkedések, nekrológok, méltatlankodás ihlette életképszerűségek, folytatásos cikkek, gondolatindító írások sorakoznak a kötetben, öniróniával, megértéssel, kritikával, néhol meg keserűséggel fűszerezve, s szinte nem is lényeges, hogy éppen Papp vagy Demény tollából származnak-e. Ahogyan az előszó jellemzi a szerzőpárost, elválaszthatatlanok, és írásaik jellemzői, érdeklődési körük is hasonló, bár nem azonos – a megközelítési mód miatt: Papp összeszorított szájjal, Demény engedékenyebben ír. Amikor éppen nem fordítva történik. Szövegeik eredeti műfaja nem a kimerítő tárgyalásé, de az írások igényesek, felvezetések, utalások szövedékei. Papp kiélezett érzékenysége a hiányokra, űrökre irányul (Ünneprontás, A beprotezsált rendőr, A nigériai jéghoki), Deménynél fel-felbukkan tanóráinak emléke, a lényeget megmutató jellemzések, az olvasó felé fordulás magatartása, és mindez egy kevésbé keserű kritikával társul. Nála szerepel egy találó kép a gondolkodó, alkotó ember és jelene közti szakadék megvilágítására: a coupe-papier-hez (papírvágó kés) való vonzódás pozíciójából idéznek elénk egy pillanatképeiben az egységes egészre visszautalni tudó világot.

Az egyik Papp-szöveg (A járdán silbakoló zombik) kapcsán eszembe ötlött, milyen véleménnyel lenne a „kutakodó utókor”, ha kézbe venné ezt a könyvet, mint a szövegben a számítógépes játékokat, s megpróbálna visszakövetkeztetni arra a társadalomra, mely kitermelte magából a számítógépes játékokat, illetve ezt a kötetet. Megtudnánk, hogy milyen a világ (közelebbről az erdélyi) egy, pontosabban két író szemével. Hogy ami történik, amiből „ügy lehet”, avagy nem, az mind mélyen érint, hogy a felvillantott embertípusok (A tag, Giccsember, Van Gogh füle és a kultúra), a tárgyalt problémák (kultúra, közélet, igényesség, irodalom, irodalomértés s ezek kapcsolata) milyen egyedi, Erdélyre, s az érintett időintervallumra érvényes módon függnek össze s szolgálhatnak hírlap- és könyvtémaként.

Mert mi is az, ami valóban érdekli az embert? A közélet eseményei (ha nem is minden területe). A Krónikában e reflexiók hírértékjellege hangsúlyosabb, könyvbeli szövegként a szerzőkre esik erőteljesebb hangsúly. Miért lehet érdekes/értékes (e kettő nem felcserélhető fogalom) a mai olvasónak? Felüdülést jelenthet a visszás helyzetekre a tehetetlenségen való ingerült, éles szemű csipkelődés vagy akár poénkodás is. Mi mást tehetnénk? – Elfogadni a meghívást minden keddre, egy sétára, ingyenebédre, egy könyvbemutatóra, egy pohár Salierire, egy villanás erejéig felmutatott kör/kórképen való elgondolkodásra. Demény Pétert idézve: „Nem vagyok naiv, nem áltatom magam, hogy ezzel a vitával minden megváltozik. Csak abban bízom, hogy a mondatok kialakítják azt a légkört, amelyben már más is törekedhet arra, amit elérni célunk” (ti. a vitakultúra). S ha már a középszeren lógunk, legalább tudjunk róla…

Látnak, s láttatni akarnak. (Eközben meg „kiviláglik a lelkivilág”, ahogyan Dimény Áron színművész találóan „elszólta” magát a könyv kolozsvári bemutatóján.) Tudatában vannak a látás mindenféle-fajta korlátainak, nem akarják a világot megváltani, de akinek füle van a hallásra, az értő befogadó lehet, s közben gyönyörködhet is egy-egy találó mondatban, hangulatidézésben, szófordulatban, portrévázlatban; s talán el is indul a könyvespolc felé, utánanézni Demény kedvenc íróinak, nem feledve, amit Papp jegyez meg az ember és könyvtára kapcsolatáról.

*Polis Könyvkiadó, Kvár, 2005.