Fúj – nem tudom, hová, mi végből

Ismerős és ismeretlen székekbe ültetnek,

anyaszült meztelenségbe burkolnak.

Naphosszat méricskéljük a levegőt.

Hivatásos vigasztalók támogatnak ki

a tudás fája alól.

Amúgy gyalog, kis lelkecske,

ezüst csőrű cinegécske?

Három világnak határán

palotát építesz talán?

Oda tennél napot-holdat,

aranyszőrű csillagokat?

Onnan akarsz kirepülni,

nyakadat földön kitörni?

Fúj a szél, ezüst csőrödet

vassziklába belevágja.

Gyaloglábú kicsi lélek,

lezuhansz az alvilágba.

Megettem hat emberfejet,

koplaltattam istenemet,

rossznak szültek, az maradtam,

félelmeim előtt jártam.

Szép volt kabátom – cirádákkal,

szétvágta a szél hét kaszával,

hold sarlójára hajította,

s lettem barlangok lakója.

A fák emlékére

Ezek a havas,

hűvös kérgű ágak

Isten teremtményei.

Oly makacsul

hisznek a tavaszi

rügyfakadásban,

mint az örök

életben a máglyára készülődők.

Szégyellem magam.

Fatörzseken a fejsze éle.

Csak állnak. Teljes gyökérzettel

kapaszkodnak a földbe.

Szálfák. Fehérek, barnák, szürkék.

És csemeték!

Fűrészporban hogyan moshatnám meg arcomat?

Benépesíti a földet,

s az utolsó pillanatban

magára ismer.

És tükörszilánkkal lábunk felsértjük.

Akkor fűrészporral tisztítjuk arcunk,

könnycseppünk gyanta,

oldalunkból víz fakad.

Tökéletes merénylet

Ahány ablak, annyi halál,

a pusztulás tört nyelven szól.

Gyalázatos és szükségszerű, ahogy

karom nyakad köré fonom.