Az élettagadás moralistái, pesszimista gondolkodók, „erkölcsnemesítő” apostolok a valóságtól betegesen eltávolodott, úgynevezett idealisták, minden időben megbélyegző szavakat találtak a hiuságra, A lélektani kutatás is nagyjában elhanyagolta az emberi megnyilvánulásnak ezt a területét, mely pedig minden vonatkozásában át-meg átszövi életünket s nagyon sok esetben érthetetlennek látszó cselekedetek úgynevezett motorikus hajtóereje.

Mint lélektani megnyilvánulás, ép úgy nem igazolható, vagy ismerhető meg apriorisztikus szempontok és feltételezések alapján, mint az erkölcs, vagy az emberi test anatómiája, miért is eredetét, hatóerejét, társadalmi és individualisztikus jelentőségét csakis objektív vizsgálódással mérhetjük le. Mihelyt moralizáló álláspontot foglalunk el vele szemben: a tévedéseknek és érthetetlenségeknek egész falanxával találjuk szemközt magunkat és csak akkor jutunk el pozitívumokhoz, ha a hiuság minden megnyilvánulását az életfunkciók irányába helyezzük és ezeknek szempontjából igyekszünk megmagyarázni.

Premisszánk ezek szerint csak az az állítás lehet, hogy a hiuság, mint minden ugynevezett erkölcsi tulajdonság, az élet fenntartásának, az exisztenciális lét biztosításának egyik eszköze, mimikri, mely által az egyén a környezethez alkalmazkodik s mely által a környezet törekvései, irányzatai az egyénben objektiválodnak.

A hiuság, minden szubjektív vonatkozásai ellenére is, a kollektivitásokhoz való alkalmazkodás egyik bizonysága, vagy olyan döntő érzelmek kísérője, melyek nagyjában a fajfentartás, a kiválasztás, a fejlődés érdekeinek megvédésére irányulnak. Azokban az esetekben, melyekben a hiuság ezektől az érdekektől eltávolodik, már dekadenciális tüneteket mutat, öncéllá lesz s az egyén szembekerülését a kollektivitással igazolja! latens, vagy pozitív diszharmónia fokmérője lesz.

Mint a fajfentartás eszköze, a hiuság természetesen nem nélkülözi az erotikus-szexuális vonatkozásokat s mint ilyen, visszaszorítása és meg nem értése esetén épúgy lehet lelki zavarok okozója, mint azok a társadalmi erők, melyeket Freud a tudalatti élet formálóiként jelölt meg s melyek különböző pszichózisok és hisztériás megbetegedések alakjában jelentkeznek.

A hiuság kimondottan emberi eredetéről és jelentőségéről, legalább is szexuális értelemben véve, épúgy nem lehet beszélni, mint az értelem és intelligencia kizárólagosan antropomorf természetéről. Egyes madárfajok a párzás idején csillogó, színes tollazatba öltöznek, hogy párjuk tetszését kivívják: ime a hiuság természetes magyarázata szexuális és fiziológiai vonatkozásait illetőleg. A tetszés felkeltésére irányuló minden tudatos és tudattalan megnyilvánulás tehát a legtökéletesebb párra, a fajfentartás érdekében való optimális kielégülésre irányul. Ebben a vonatkozásban tehát a hiuság nem inferioris, – mint azt a metafizika felhőin nyargaló ethikusok beállítani igyekeznek, – hanem ép ellenkezőleg: magasrendű életmegnyilvánulás; a faj géniuszának szava, mely fütyül minden élettagadó theológiára és moralizáló nyakatekertségre.

Esztétikusok és metafizikusok az emberi arc és test szépségeivel, mint valami céltalan csodával állottak és állanak szemben. A hiuságot pedig, mely e szépség gyakorlati, szelektív megbecsülésére irányul, mint letagadni, szégyelleni való tulajdonságot igyekeztek feltüntetni mindazok, akik rendszerint hiányában lévén a hiuságot természetszerűleg kialakító prim�är tulajdonságoknak, nem ismerhették fel annak biológiai, fiziológiai és társadalomképző jelentőségét.

A szépségnek, mint önmagáért való jelenségnek beállítása abszurd és életellenes Ha ilyen volna a természete, úgy sohasem lehetne kísérőjelensége a hiuság. A szépség, par excellence a nők és férfiak szépsége a szekszuális vonzás, a kiválasztás eszköze, a legjobb, a legegészségesebb utód, az egyén szempontjából pedig a legteljesebb nemi boldogság létrehozására irányul. A kendőzés, a női öltözködésben a formák kihangsúlyozása, a hiuságnak eme tipikus megnyilatkozási formái, a tudat alatt mindig a, szekszuális kiválasztásra, a tetszés felkeltésére irányulnak s az Énekek Énekétől kezdve egészen a legmodernebb lyrai versig, a férfiak mindig tömjénezték is a hiuságnak eme „kellékeit”. Amikor a nő szépségére, a férfi férfiasságára büszke, „hiu”, amikor emez adottságainak konzerválására sőt fokozására törekszik: tulajdonképen nem tesz egyebet, mint a fajfentartásra irányuló optimális előnyeit akarja biztosítani. Az öregedő asszony hiusága, lélektani vonatkozásban az emez előnyökhöz való kétségbeesett ragaszkodást fejezi ki, a nem és a faj törhetetlen atavizmusát és ragaszkodását a megmaradáshoz, a felszínen maradáshoz.

Ebben a vonatkozásban a ki nem elégített hiuság korántsem nevetséges, mint arról a szatirikus vígjátékírók meggyőzni igyekeztek bennünket, hanem nagyon is tragikus. A „csúf” nő és a „csúf férfi tragikus törekvése a természettől meg nem adott előnyök szurrogátumára, a kivánatosságra és vágykeltésre, a moralisták és csúfolódók szerint bármily elitélendő, illetőleg nevetséges, mégis a természetes ösztönök elementáris megnyilatkozása, törekvés arra, hogy az illetők bele helyezkedjenek a kollektív boldogságba s a természettől adott boldogság-ideálnak önmagukban való megvalósítására. Hiunak lenni – szekszuális értelemben – tehát annyit jelent, mint élni azokkal a készségekkel és adottságokkal, melyeket a természet azért ajándékozott nekünk, hogy általuk a legszebb, a faj tulajdonságait legmagasabb fokon érvényesítő utódot, avagy a belénk oltott ösztönöket a legkedvezőbb, legtöbb kielégülést jelentő körülmények között érvényesíthessük.

Abban az esetben, melyben a tetszésre való törekvés öncéllá lesz, tehát az éléssel való jog visszaéléssé fajul, már pathologikus megnyilatkozásokkal találjuk szemben magunkat. Az a szép és kívánatos nő például, aki hiuságát nem a legjobb utód létrehozására és a legtöbb szekszuális boldogságot nyujtó kielégülésre – tudatosan, vagy tudatalattian – használja, mint a kokott, vagy a „démon” esetében, már a kollektív ösztön és a faji géniusz ellen vét, hiuságát öncéllá degradálta.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a hiuságnak emez aberriációs megnyilatkozásai igen gyakran, sőt legtöbb esetben társadalmi produktumok, hipokrizis és önkény termékei, melyek életellenes teóriák nyomása alatt épúgy a tudalatti élet demiurgoszaivá válnak, mint Freud szekszuális tudalatti komplexumai. Az elnyomott természetes hiuság a gyermeki és serdülő kor lezajlása után, – férfiben és nőben egyaránt, – az érett korban igen gyakran, mint a hiuság torzzá vált alakja jelenik meg. Ez a torz: nem a boldogságra és nem a boldogításra törekvő hiuság, hanem a hatalmi őrülettel sok rokonvonást mutató boldogtalanítás hiusága. A „démon” a kokott alantas szenvedélye.

*

A szekszuális hiuságon kívül azonban van egy más természetű hiuság is, mely, bár sok vonatkozásban érinti a nemi hiuság felületeit (hiszen végső fokon minden létezés a szekszualitáson nyugszik, onnan ered), mégis ható és érvényesülési területeit illetőleg, attól sokban elkülönbözik. Ezt a hiuságot népies meghatározásban „ambiciónak” szokták nevezni, mely azonban rossz meghatározás, mert az ambíció rendszerint és főleg dekadens polgári vonatkozásaiban a tulzó önösség mentő-védekező fogalma. A tisztultabb értelemben vett hiuság mindig kollektiv természetű. Egészséges hiuság el sem képzelhető kollektivitás nélkül, hiszen érvényesülése és kielégülése a kollektiv igenléstől függ s amennyiben az egyén ennek ellenkezőjét kísérelné meg, nem kerülheti el a komikussá-válást. Minden hiuság kollektív megbecsülésre és szeretetre tör, ebből meríti kezdeményezéseihez az erőt és lehetőséget. A szellemileg, erkölcsileg, fizikailag kimagasló egyén számára sohasem közömbös, vajjon emberi és gyakorlati értékei visszhangra találnak-e, vagy visszhangtalanul hangzanak-e el az illető osztályok, fajok, népek, csoportok, tehát kollektivitások lelkületében. A hiuság sikerre tör, mint a szekszuális feszültség a koituszra és ha nem talál kollektivitásra, mely kielégülésének objektuma, úgy onániára kényszerül: önhittséggé degradálódik, esetleg cezaromániává fajul.

A Nérók, Caligulák cezaromániáját könnyen magyarázhat nők azzal, hogy tudalattian érezték, miszerint hiuságuknak semmi természetes visszhangjuk nincs a kollektivitásban, ami érthető is, hiszen a kollektivitások mindig megérzik, hogy az egyén hiusága mikor működik érdekükben, mikor tökéletes, fokozott visszhangja saját hiuságuknak, törekvéseiknek, amik együttvéve és külön-külön is az egzisztenciális akarat, a létezésben való részvétel jelenlétét dokumentálják és propagálják, úgy az egyén, mint az egyének foglalatát tevő kollektivumok részéről.

Az egészséges és a normális, a biológiailag is igazolható hiuság sohasem áll elszigetelten, kielégülését nem a tömeg-érzésektől és gondolatvilágoktól távolesően találja meg, mint a theologus-metafizikus gondolkodás akarat-emberei, hanem épen ezeknek irányában keresi érvényesülését s ezek nélkül elveszti vitalitását.

Az emberiség, vagy annak egyik része jólétét előmozdítani akaró államférfi, a szabadsághős stb. tette és áldozatkészsége, mely az „idealisták” ismert magyarázatai szerint „önmegtagadások eredménye”, az objektív és természettudományos vizsgálat színe előtt mint ilyen semmi esetre sem állhat meg, sőt ellenkezőleg: a visszhangra és elismerésre, szeretetre és megbecsülésre talált cselekedet, mint a hiuság gyakorlati kivetülése, – olyan áram, melynek negatívuma (az egyén hiusága) a kollektivum elfogadó, pozitiv pólusának jelentkezése nélkül sohasem válhatna éltető, fejlesztő, a társadalmi és népi élet ózonját termelő villamossággá.

Hiu vagyok arra és főleg azért vagyok hiu, hogy az életem optimumát és kiteljesülését jelentő képességeim hassanak – az élet maximális igenlése ez – és a kollektivitásban is igenlésre találjanak s végül e találkozástól az élet, a valóság ereje növekedjék, gyorsuljon, fejlődjék. A hiuság, nemesebb elgondolásban tehát nem is egyéb, mint igény a szeretetre, minél többek szeretetére. Csak az öncéllá lett hiuság, az egocentrizmus az, mely nem keresi a kollektív szeretetet, tehát az individualizmus zárt és visszhangtalan területén keresi a maga ártalmas kiélési lehetőségeit. Az individualista hiuság tehát lényeges eltéréseket mutat a kollektiv hiusággal szemben, mely utóbbi sohasem találhatja meg optimális kielégülését, ha hatástalan marad a kollektivitások lelkületében.

Egészségesen hiunak lenni (nem szekszuális, hanem alkotó, cselekvő, tevékenykedő vonatkozásban) tehát annyit jelent, mint a kollektivumnak a képességekkel és a közösség érdekében felhasználható energiákkal szemben fennálló szeretet és megértés igényét érzésben és cselekedetekben kielégíteni, vagy legalább is erre törekedni. Az osztály- és népi hiuság, helyesebben a közösségnek, mint egésznek hiusága pedig nem egyéb, mint annak tudata, hogy a kimagasló egyénben akkumulálódott felismerések és céltudatosságok végrehajtását igénylő erők meg vannak benne s így az élet optimális formáinak kialakítására hivatott.

Szeretet és hiuság tehát, – szemben a szeretet metafizikai és theológiai magyarázatával – nagyon is egy síkon futó erővonalak, amelyek transzcendens jelleget csak a rendszerint önkényes fantáziában öltenek.

*

Ez rövid vázlata a hiuság természetes és a természet értelme irányában haladó magyarázatának, melynek részletes kifejtése egy ilyen rövid tanulmány keretében természetesen lehetetlen. Ebből a magyarázatból önként következik az a feltevés is, hogy a kielégületlen hiuság nagyon sok lelki aberrációnak, diszharmóniának lehet forrása, épúgy, mint az elnyomott szekszualitás. A hiuság elnyomásából és helytelen területre való jutásából eredő bajok tehát épúgy tudatosíthatók és a felvilágosítás, nevelés útján épúgy gyógyíthatók, mint a freudi tudalattival megvilágított pszihózisok.