A Jean Christopheok, Zauberbergek, William Clissoldok, a Spenglerek korjelenségnek tekinthetők. Minden felszínen lebegő, aktuális problémához állást foglalnak, akár társadalmi, akár művészeti spirituális vagy sexuális vonatkozású legyen is az. Mintegy totális világképet akarnak nyujtani az olvasónak. E korjelenségnek gyökereit nemcsak az író egyéniségében találjuk, hanem inkább abban a jelenségben, hogy az utóbbi évtizedekben oly kérdések kerültek szélesebb rétegek érdeklődésének középpontjába, melyek azelőtt csak néhány szakember priváttulajdonát képezték. Molnár Antal professzor, a kiváló esztéta és történész, kinek a zenetudomány népszerűsítése és az iránta való érdeklődés felkeltése terén kifejtett munkája a magyar zeneirodalomban elhatározó jelentőségű, szintén oly kérdéscsoportokat kapcsol be müveibe, melyek túllépik a szigorúan vett téma keretét, – nem áll meg a jelenségek vizsgálatában azoknak tisztán zenei vonatkozásainál, hanem távolabbi perspektívák szemszögéből igyekszik azokat körülhatárolni.

Molnár Antalnak két főproblémája: a zene társadalmi, szociológiai háttere és a zene morális tendenciája. A zenetörténet szociológiája a történelmi materializmus módszereinek alkalmazása által, a legszélesebb korismeretet igényli. Ez esetben is sokkal inkább kell a zeneszociológusnak visszafelé, azaz a mű szellemén keresztül a kor szellemi életére következtetnie, semmint utóbbiból vezetnie le a műnek korához való viszonyát. Igen veszélyes fikció a „korszellem” is, mellyel ilyenkor a zeneszociológus operálni kénytelen. A zseni, mint ember kétségtelenül korában gyökerezik, külső formájában ennek függvénye, – mint alkotóelme – azonban évszázadok korlátai között mozog. A zene történelmi és társadalmi alapmotívumai sokkal bonyolultabbak, mint a gazdaság-politikai történelemé. Utóbbinál a gazdasági kölcsönhatások néptömegek, osztályok, országok helyzetéből vezethetők le, – a művészetnél inkább egyének munkásságából. Az egyén, az alkotózseni pedig időfölötti jelenség, ki korának csak öltözetét hordja, de lelkében évszázados mult gyökereit, évszázados jövő csiráit rejti. S épen ezért a zenetörténet szociológiája is csak az „öltözetig” jut el. mert mihelyt metafizikai vonatkozások után kutat, az egyénbe ütközik. Ez a művészetszociológia módszerének egyik gyakori hibája. Viszont tény, hogy zenetörténet szociológia nélkül csak féleredményekre juthat. Csak a módszerek tökéletesedése hozhat megnyugtató eredményeket.

Mint polihisztor, Molnár Antal a szociológián kívül számos más, néha igen távoleső kérdést vet fel témája kapcsán. Természetes, hogy napi aktuálitások nem tárgyalhatók anélkül, hogy egész seregét a rokonkérdéseknek fel ne vonultassuk. Mégis, úgy vélem, Molnár Antal igen széles látókörrel és szakismerettel megírott müveinek legfőbb árnyoldala az ökonómia hiánya a kérdések felvetésében. A melléktémák túlmessze vezetnek. Kétségtelenül szándékosan teszi ezt, azzal a céllal, hogy népszerűsítő müveit a közönség minél nagyobb érdeklődéssel olvassa, s a kérdéseket minél több oldalról lássa megvilágítva. Sokban vezetheti) azonban szigorúbb belső disciplina hiányára vissza, ami egy összefoglaló műtörténeti könyvnél, ha értékéből nem is von le, áttekinthetőségének rovására megy.

Második főtémája, gondolatkörének vezérfonala: a zene etikája. Szeretik a modern zenének bizonyos jelenségeivel az amoralitás vádját szembeszegezni. A gépies, cinikus, intellektuális Schönberg, Stravinsky, Krenek vagy Hindemith immár közhellyé váltak. Nincs tudomásom róla, hogy bármely más művészeti ágban használatosak lennének ilyen determinánsok. Sem a festészetben, sem a szobrászatban nem hallottam még alkalmazni őket. Talán a zenének kevesebb szerencséje van, mint képzőművészeti társainak: bírálói papi talárban és nem az esztéta munkaköpenyében közelednek hozzá! Molnár Antal szerencsésen igyekszik e közhelyeket kerülni, nem kerülheti viszont el az etikus zene kissé obscén fogalmának alkalmazásával járó zavaró hatást. Hogy _“jó és rossz” zenét helyettesítsünk be morális és amorális helyébe, már szintén közhely, – de még így is rokonszenvesebb és többet mond utóbbinál, mely ellenőrizhetetlen metafizikai fikció,

A szerző ebben a könyvében is rendkívül sokoldalú megfigyelőnek bizonyul. Egy ily hatalmas és szerteágazó anyagnak rendszerbefoglalása, logikus egésszé rendezése egész életre szóló munka. Igen sok eredeti kérdést vet fel, valóban érdekes és színes keretben, mindmegannyi új problémát a zene iránt mélyebben érdeklődő olvasó számára. S belső értékein kívül elévülhetetlen érdeme elsősorban abban rejlik, hogy oly gondolatkomplexumokat vet fel, oly érdeklődési területekkel gazdagítja az olvasó ismeretkörét, mint egy más magyar zeneiró sem. Ha olykor vitába is kell szállanunk megállapításaival s rendszerével, e könyv a magyar zeneírásnak alig pótolható értékű, rendkívül sokoldalú munkája, mely a zenei intelligencia számára a zeneművészet minden ágában kitűnő kisérőtársul szolgál. (Budapest)

*Molnár Antal: Bevezetés a zenekulturába. Dante-kiadás, Budapest