Mikor Jules Verne néhány évtizeddel ezelőtt a Holdba utaztatta reregényhősét, mosolyogtunk a merészképzeletű író határokat ismerni nem akaró fantáziáján; ma – egy félszázad sem telt el azóta – tudományos társaságok, nehézveretű szaklapok a legkomolyabban tárgyalják a világtérbe repülés problémáját. Breslauban egy éve egy „világtérhajózási társaság” alakult s a párisi csillagászati társaság egy évenkénti 5000 frankos dijat tűzött „a föld és az égitestek közötti forgalom problémájának legjobb megoldására”. A közönség széles rétegeinek érdeklődését pedig az Opel rakéta-kocsi bemutatója terelte a kérdésre, amely május végén történt meg Berlinben.

A rakétakocsit a „Korunk” májusi száma már röviden ismertette. Ami a rakétakocsiban méltán „szenzációsnak” mondható, az nem kevesebb, minthogy meghozta gyakorlati bizonyítékát annak, hogy a repülés a levegőnélküli, üres világtérben lehetséges.

Az első repülési kisérletek a „levegőnél könnyebb gépekkel” történtek. Ennek története a középkorig nyúlik vissza s eddig legtökéletesebb formáját a Zeppelin léghajókban érte el. Ez a repülés problémájának legkezdetlegesebb megoldása, minthogy az ilyen léghajó túlságosan függvénye marad a légköri viszonyoknak s nagy sebességet nem fejthet ki. A „levegőnél nehezebb gépekkel” való repülés Lilienthal óta, Wright testvérek első motor-repülései óta változatlan alapelven fejlődött a mai repülőgépekig, amelyek úgy látszik, már csaknem elérték az ezen alapon elérhető legnagyobb teljesítőképességet. Javították a repülőgépet, fokozták a motor teljesítőképességét s így fokozatosan lehetségesek lettek a nagy távolsági rekordok, mint az óceánrepülések. De még ma is, épen úgy mint évtizedekkel ezelőtt, a földfelület közvetlen közelében fekvő vastag levegőrétegen fúrják át magukat repülőgépeink, óriási energiakiadással szántják át magukat a sűrű „levegőiszapon”, ahelyett, hogy néhány kilométerrel magasabban a kis ellenállású, viharokat nem ismerő stratosférában tízszeres és ötvenszeres sebességgel repülnének.

Hogy erre eddig nem gondolhattak, annak oka, hogy a motorrepülőgép kötve van a sűrű levegőréteghez, A csökkenő légnyomás, a hideg, az oxigén-hiány, mind ellensúlyozható, amint azt a vizalatt járó hajók példája mutatja, amelyekben a mai technika normális légnyomást, normális levegőt és normális hőmérsékletet tad teremteni nagyobb mélységekben is. A motornak azonban kétféleképen is sűrű levegő kell: egyrészt a hajtó benzin robbantásához igen sok levegő kell, másrészt a légcsavar a nagyon ritka levegőben „üresbe markol” s nem fog többé.

Nos, a rakéta-kocsi óriási jelentősége, hogy gyakorlati igazolását hozta egy olyan hajtóerőnek, amely független a levegőtől, tehát a ritka levegőben, sőt a teljesen légüres térben is felhasználható hajtásra. Ez a hajtóerő, a rakéta-motor, amely mindkét tekintetben független a környező levegőtől.

A rakéta-motor alapelve igen egyszerű: a rakétába zárt robbanóanyag kémiai energiája a felrobbantással, ami nagymennyiségű gázt fejleszt, feszítő energiává változik át s amikor ez a nagyfeszültségű gáz hirtelen kiszabadul belőle, nagy lökést ad neki az ellenkező irányban. Minél nagyobb mennyiségű gázt minél nagyobb sebességgel taszítunk ki, annál nagyobb sebességű lökést ad a rakétának. Látjuk, hogy a környező levegőnek itt semmi szerepe sincs, arra „támaszkodni” a lökésnél nem kell, az egész mozgás az akció és reakció elvén épül, amely legegyszerűbben így szemléltethető:

Gondoljunk két egyforma nagyságú golyót, amelyek egy könnyű, erős rugó segítségével egymást eltaszíthatják. Ha a golyók egyformák, a taszítással mindkét golyó egyforma sebességgel fog elgurulni. De ha az egyik golyó ötször vagy ötvenszer nagyobb, mint a másik, akkor a kisebbik golyó ötször, illetve ötvenszer nagyobb sebességet fog kapni, mint a nagyobbik. A kisebbik golyó sebessége tehát csak a nagyobbik nagyságától függ és tetszés szerint fokozható. Képzeljük most a kisebbik golyó helyébe a repülőgépet (a robbanó anyag nélkül), a másik helyébe a robbanó anyagot (a rugót pedig a robbanás ereje helyettesíti) s előttünk áll a rakéta-motoros repülőgép: a rakéta-repülőgép oly sebességgel fog előrelöketni, amily sebességgel a felrobbant gáz a rakéta-hüvelyből kitaszíttatik.

A rakéta elméletét már évtizedekkel ezelőtt kidolgozták. Az erdélyi származású szász Oberth már 1924-ben patentíroztatta is rakétarepülőgép modelljét, amelyet könyvben is leírt. Akkoriban még, különösen szűkebb hazájában, sok hitetlenkedéssel fogadták. Ma egy nagynémet gyárban dolgozik gépén. Valier, volt osztrák repülőtiszt, két évvel későbben lépett elő „világtérhajójának” tervével. Egyedül nem tudta megteremteni a megvalósítás előfeltételeit s felajánlotta gondolatát a rüsselheimi Opel-gyárnak. Itt készítették azután el Valier, Fritz von Opel és Sander pyrotechnikus mérnök a Berlinbe sikerrel kipróbált első rakéta-motorral hajtott automobilt, amely fényes igazolását adta annak, hogy a rakéta tényleg hajtásra felhasználható.

A rakéta-motor igazi szerepe azonban nem az automobil hajtásban van. Bár Fritz von Opel azt reméli, hogy a rakétával a földön is könnyen el fog érni 400 kilométeres óránkénti sebességet s verni fogja a mai sebességi világrekordot (333 km.). Mégis a rakéta igazi jelentősége ott kezdődik, ahol a motor felmondja a szolgálatot: a ritka levegőjű és levegőtlen térben, tehát a stratosférában (így nevezik a 10.000 és 15.000 méter közötti magasságréteget) és a Föld vonzóerején kivül eső, üres világtérben.

A rakéta-kocsi berlini bemutatóján Fritz von Opel programot is adott a jövőre nézve. A rakéta kocsi után repülőgépeket fognak készíteni, amellyel óránkénti 300–400 kilométeres sebességet remél elérni. Azután a légréteg magasabb rétegeinek kikutatásához fognak hozzálátni. Eddig soha el nem ért magasságba fognak regisztráló-készülékeket felküldeni a rakéta segítségével. Ez különösen a meteorológiai kutatásokra nézve lesz nagy jelentőségű, ahol már évtizedek óta hiába próbálkoznak azzal, hogy 30 kilométernél magasabb rétegeket elérjenek. Ugyanekkor mindig nagyobb és nagyobb állatokat fognak felküldeni a stratosférába, hogy kipróbálják, vajjon a hőmérséklet, nyomás és oxigénhiány mellett nem fenyegetik-e ott fenn az embert talán ismeretlen, veszedelmes sugárzások. Ezen előzetes próbák után készítik majd el az első stratosféra-repülőgépet, amelybe ember fog beleülni. A stratosféra repülőgépek a távrepülés céljára fognak szolgálni. Húsz-harminc kilométeres magasságban könnyű lesz ezer kilométernél nagyobb óránkénti sebességet elérni s lehetséges lesz odáig fejleszteni a rakéta-repülőgépet, hogy a főidet egy fél nap alatt körül lehet majd repülni.

Fritz von Opel az reméli, hogy mindez 6–7 év alatt valóság lesz. Hogy ez lehetséges s hogy a rakéta-motor magas repülésre s talán eddig el sem képzelt sebességek elérésére felhasználható lesz, abban ma már, amikor az első gyakorlati kísérletek is megtörténtek, senki sem kételkedhetik. Hiszen nem sokkal Opel rakétakocsijának bemutatója előtt tettek sikeres kísérletet a breslaui repülőtéren egy rakéta repülőgépmodellel. A kísérletet a „Verein für Raumschiffahrt” végezte, amely úgy tervezi, hogy rövid időn belül elkészítteti az első olyan teherbírású rakétát, amely egy embert is magával tud vinni. Mind ez tehát a közeli megvalósulás jegyében látszik lenni.

Az érdekesebb, de egyúttal kérdésesebb és vitathatóbb alkalmazása a rakétának a stratosférán is túl, az üres világtérben kezdődik. Megvalósítható volna-e tényleg a rakéta segítségével Jules Verne álma a Holdba repülésről? Erre a kérdésre a válasz ma még ingadozó. Amint hogy nem is lehet másként, tekintve a feladat sokirányú nehézségét és a megoldás keresés kezdeti stádiumát. Mondottuk, hogy a rakéta olyan sebességgel fog előrelökődni, amily sebességgel a benne felrobbanó gáz belőle kitódul. A puskapor kitódulási sebessége kb. 2.3 kilométer másodpercenként, a hidrogéné és oxigéné kb. 4 és fél kilométer. Ez a sebesség azonban nem elégséges a Föld vonzköréből való kiszakításra. Ehhez kb. 11,2 kilométer másodpercenkénti sebességre van szükség. De a sebességet a felhalmozott robbanó anyag mennyiségével is lehet fokozni (lásd a két golyó példáját) s a Föld nehézkedése legyőzhető ha olyan rakétát tudunk készíteni, amelyben a repülőgép saját súlyánál húszszor több robbanó anyagot tud magával vinni. Ez éppen azonban az, amit a fizikusok egy része lehetetlennek tart: nincs olyan rakétarepülőanyag, amely akár saját magát is a magával vitt hőenergia segítségével a Föld nehézkedési köréből ki tudná szakítani, még kevésbé még azon útra terhet is magával vinni. Ezért még inkább a lehetőség körébe tartozónak vélik Verne tervét, aki ágyúból löveti ki a világtérbe induló hajót, mivel az esetben a lövegnek nem kell magával vinni a továbbhajtáshoz szükséges fütőanyagot. Viszont vitatható, hogy lehetséges-e a szükségei kezdősebességet megadni, amely elég legyen ahhoz, hogy a löveg kiszabaduljon a Föld vonzköréből. Ma nem rendelkezünk olyan erős robbanóanyaggal, amely ilyen óriási teljesítményre képes volna. S nem is valószínű, hogy kémiai úton ilyen anyagot valaha is találjunk. Kémiai energia aligha jöhet számításba. Más kérdés azután, hogy atómenergia felhasználásával nem lehetne-e célt érni. Az ide vonatkozó eddigi kutatások arra mutatnak, hogy az atómbontás óriási energiákat képes felszabadítani. Ami azt jelentené, hogy ha egyszer azt kezelni, a gyakor lati felhasználás jármába leszünk képesek fogni, akkor minimális he lyen és súlyban óriási energiákat fogunk tudni felhalmozni. De a kér dés még túl kevéssé tisztázott ahhoz, hogy megoldása által majdan adandó lehetőségek felől ítéletet lehessen al kotni s következtetéseket tudjunk vonni a világtérbe hatoló rakéta megvalósítási lehetőségeiről. g.