Az utóbbi évek művészi válságában, a burleszk volt az egyetlen valóban uj, művészi teljesítmény, amelynek értékét az is növelte, hogy igen határozottan leszögezett társadalmi vonatkozásai voltak.

A burleszk logikai abszurditások, azaz olyan cselekmények összessége, amelyek egyrészt szöges ellentétben állanak a valósággal, másrészt pedig az uralkodó társadalmi formákkal és szokásokkal. Bergson a „Nevetésről” írt tanulmányában a komikumot a gépszerűséggel, az automatikus mechanizmussal határozza meg. Komikus az, aki az élet fordulatosságához, sokoldalúságához nem tud alkalmazkodni és minden körülmények között, egy megindult irányba halad. A burleszkhős komikus alak. A tehetetlen mechanizmus meg van benne. De emellett rendkívüli képességei is vannak (a levegőben száll, a tűzből sértetlenül kerül ki, autójával házakat dönt rommá, stb.) egyáltalában akármilyen baj is érje, az utolsó pillanatban a szokásokkal ellentétes módon segít magán és minden esetben győzedelmeskedik. Ezeket a korlátlan lehetőségeket azonban hiába keressük a környezetében. A burleszkhős környezete a mindennapi élet szürke egyhangúsága, a merev társadalmi formák és szokások realitása, amit a burleszkhős és a környezete között mutatkozó ellentét domborít ki. A burleszkben tehát végeredményében nem a hős, hanem a társadalom a komikus, bár a játék súlypontja a színpadi vígjátékhoz hasonlóan itt is a hősön van. Csakhogy amíg a színpadi vígjáték hőse egy-egy emberfajta vonásait, addig a burleszkhős a gyermek jellemvonásait tükrözi vissza.

A gyermek antiszociális lény és egoista, aki a dolgokat és a tárgyakat az önmaga lezárt egyéniségének a szempontjaiból értékeli és használja fel. A gyermek nem törődik a társadalommal, attól különálló életet él s csak fáradtságos irányítások és erőszakos beavatkozások után válik belőle a közösségbe beilleszkedő „jól nevelt” ember. A felnőttben a tudat alatt tovább élnek ezek a tulajdonságok s az adott kultura hatóerejétől függ, mennyire képes azokat kiegyensúlyozni s kulturális erejénél fogva közömbösíteni. Az emberben különben is egyre felélednek a közösségből való menekülés vágyai, különösen olyankor, ha a társadalom régi formái megmerevednek és nem alkalmazkodnak, vagy nem akarnak alkalmazkodni a megváltozott életigényekhez. Ezt az ösztönét éli ki a ma társadalmi és gazdasági válságában élő ember is a burleszkhősben, akinek a művészi hatóereje annál fokozottabb, minél pregnánsabban domborítja ki a társadalom béklyózó formáit.

Chaplin minden eddigi burleszkhős közül a leginkább hangsúlyozza ki az élet mechanizmusának a kegyetlenségét, a tárgyak lelketlenségét s a maga emberi tiltakozását. Chaplin valószínűsítette a burleszk fantasztikumait emberivé, s ezzel az emberi realitásban világnézetet tudott kifejezni. Chaplin művészete mindig a naiv, gyermeki élet harca a meglévővel, amely minden lépésénél akadályt gördít ideális elképzeléseinek a megvalósulása elé. Ezért művészete végeredményében forradalom, amely egy egészen újszerűen zengő donkisotti lírából s a komikumból tevődik össze a mozgás egyszerű eszközein keresztül.

Chaplin forradalmi karakterét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Kölyökig, de méginkább az Aranylázig, igazán, őszintén népszerű csak a proletárok között volt. Ami természetes is; hiszen ma ez az osztály érzi leginkább, a fennálló társadalmi rend terheit és ez az osztály vágyik leginkább a felszabadulás után.

Ezek után érthető az a kíváncsiság, mely Chaplin néhány év előtti európai látogatását leíró könyvét megelőzte. Mindenki Chaplinről alkotott nézeteinek, elképzeléseinek az igazolását kereste.

S ezt az igazolást a könyv meg is adja.

Látszólag a könyv gerincét Chaplin menekülése teszi a népszerűség elől, sőt üldözi is, amiközben sok mulatságos helyzetbe sodródik. Chaplin azonban hiába akar menekülni s hiába akar egyedül lenni, egy-egy emberrel meghitten elbeszélgetni. A tömeg könyörtelen s neki vállalnia kell a népszerűség terheit. Ugy, hogy amikor visszatér Amerikába sokkal fáradtabbnak érzi magát, mint amielőtt elutazott.

Ez a könyv külső váza. A könyv érdekessége azonban nem ezekben a, ha nem is rutinosan, de tagadhatatlanul finoman megírt sorokban, hanem abban van, amire csak utal Chaplin, de nem fejez ki világosan. Ezek az utalások a legérdekesebbek s ezeken keresztül mutatkozik meg Chaplin igazi arca.

Európa felé való utjában érinti Csikágot is, csak azért, hogy találkozzon egyik legjobb barátjával Carl Sandburg-gal, az amerikai irodalom egyik legérdekesebb alakjával, akinek szélső baloldali versei mindenütt ismeretesek.

New-Yorkban viszont egy másik kedves barátjával találkozik, az amerikai radikális munkásszövetség húsz évre elitélt titkárával, akit betegsége miatt szabadságoltak néhány hónapra.

Már ez a két barátság is jellemző. De méginkább az, ahogyan a riporterek fogadják. Ugy Csikágóban, mint New-Yorkban megrohanják az ujságírók és sokszor a legbárgyúbb kérdésekkel ostromolják. Miért megy Európába, hol hagyta a botját, a cipőjét, a bajuszát, igaz-e hogy nősül, igaz-e ez, igaz-e az, és így tovább. S aztán mindegyik azt kérdezi tőle: Bolsevista Ön?

Miért, mi az oka annak, hogy ezt kérdik tőle? Mindenkinek nem adnak fel ilyen kérdéseket.

Chaplin azonban igen óvatosan felel: Nem vagyok politikus, mondja, én művész vagyok. S mint művészt az élet minden fázisa érdekel. A bolsevizmus pedig tagadhatatlanul az élet egyik új fázisa.

Londonban kétszer is találkozik H. G. Wellsszel. Ismételten szóba kerül közöttük Wells könyve, a Világtörténelem. Nagyon sokat beszélnek Oroszországról, de leginkább a szocializmusról. De mindezt csak említi. Említi, hogy erről beszéltek, de azt, hogy mit beszéltek, nem írja meg. Aminthogy mindenütt talál alkalmat arra, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon, anélkül, hogy nyíltan kifejezné magát.

Annál szabadabban nyilatkoznak meg az érzései egy hadirokkant táborban, és méginkább szülővárosában, a londoni proletárnegyedben és a newyorki Sing Sing fegyház látogatása alkalmával. Ez az utóbbi két fejezet a könyv legmelegebben megírt része, ahol Chaplin egyszerű írói készsége írásművészetté teljesedik ki. Mert bár a könyv általában egyszerű, közvetlen és érzésteli, itt megérződik, hogy Chaplin liraisága diktálta a sorokat. Pedig a londoni proletárnegyed látogatása jelenti számára a legkevesebb külső eseményt. A falak jönnek csak elé, a szürke uccák az ő kilátástalan életű embereivel, gyermekeivel. És egy ismerőse jön elé, egy volt szobalány, akivel alighogy beszélni tud. Semmitmondó szavakat mondanak egymásnak, miközben a szívük majd kiugrik a helyéből. Aztán elválnak, mert Chaplint ujból felismerik. De a tömeg itt nem tolakodó. Illedelmesen, csak néhány méternyire követi őt, anélkül, hogy valaki is a közelébe jönne és ostoba kérdésekkel zaklatná. Pedig Chaplin megijed. Egy rendőrt kér meg, szerezne neki kocsit. A rendőr nevetve nyugtatja meg öt. A londoni proletárok a világ legjobb emberei.

Aminthogy a fegyházlakók sem bűnösök. A társadalom bűnei ők, vagy betegek. Kórház kellene nekik és nem börtön, amely rettenetes benyomást tesz rá. Itt már nyíltan elitéli a társadalmat. Szavakat azonban csak keresve talál. Néhány komikus jelenetet játszik el előttük, aztán Krisztust idézi, ami kor megkérdik tőle, bűnösnek találja-e őket. Szavai itt is egyszerűek és tiszták, amely szavak, lehet más okokból sem állhattak elő maradéktalanul a könyvben. Chaplin mélyen érző, gondolkodó ember, akinek azonban a művészete a mozgásban és a képben fejeződik ki, ott éli ki magát Chaplin költőisége, szóban nem adhatja azt, ami a lényege. (Budapest)

*Chaplin: Hallo Europa. Paul List Verlag, Leipzig.