A cimbe nem írhattam azt, hogy európai megfigyelések amerikai szemmel, mert hiszen bármennyire esztendők óta Amerikában élek, az európai mult és nevelés végérvényesen meghatározza gondolkodásomat. Ezzel az európai multtal úgy vagyok, mint bizonyos gyümölcsök ízével. Almát például Amerikában is eszem, s mégis más képzeteket vált ki bennem, mint teszem fel az az alma, melyet a nyáron Pozsonyban fogyasztottam el. Ugyan miért? Mert a Pozsonyban elfogyasztott alma gyermekkorom kulináris örömeivel szorosan összefügg; s mint ahogy Amerikának nincs középkora, ép úgy nekem sincsen amerikai gyermekkorom. S így van ezzel mindenki, aki felnőtt korban cserélt hazát.

Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy éppen az európai látogatás győz meg Amerikának rám gyakorolt hatásáról. Nemcsak az éghajlati viszonyok különbségére akarok utalni, ami tulajdonképen a leglényegtelenebb különbség, habár az ember élettani kialakulásában, sőt pszihológiai kialakulásában is számba veendő. Nemcsak a politikai és bizonyos fokig társadalmi demokráciának amerikai formáját akarom szembehelyezni az európai országok feudalizmust vagy polgári snobismust érzékeltető jellegzetességeivel. Amit az élet és az emberek megítélésében a legfontosabbnak tartok: a póz nélküli bensőség igaz képét, éppen azt kerestem leginkább európai útamban s ebben a keresésemben éreztem leginkább Amerika felszívó erejét. Ugyanis a látszólag kis dolgok: az ok, amin mosolyognak az emberek, a cél, amiért csalnak, a feltevés, amelynek alapján kétszinűek, a sóhaj, amely kifejezett vagy kielégítetlen óhaj, – ezek kapták meg figyelmemet s az európai lélek mozaikköveit úgy raktam össze képzeletemben, mintha idegen bolygón születtem volna.

Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy mindent idegennek éreztem Európában Amerika javára; annyit azonban mindenesetre jelent, hogy Európa időről-időre romantikusan vagy kínosan elidegenítő hatást gyakorolt rám, anélkül, hogy ez a hatás rábírt volna arra, hogy Amerikát idealizáljam. Mert legkeservesebb, legbántóbb európai csalódásaim közepette sem tudtam elfelejteni az amerikai élet árnyoldalait: a túlhajtott kommercializmust a bootleggerek (italcsempészek) förtelmes garázdálkodását, a széllel bélelt politikusok ordító hatalmát, az áruház-civilizáció szürkeségét, az inspiráció nélküli automobil kultuszt, a szellemi betyárok kritikátlan tobzódását.

Viszont a monoklis fölény európai járványában bizonyos amerikai gentlemenekre kellett gondolnom, akik tudatában vannak a szociális felelősségnek és kapitalisztikus ideológiájuk ellenére próbálnak annyira emberek lenni, amennyire azt a pragmatikus filozófia lehetővé teszi. Határozottan a humanizmus megszemélyesítőinek tetszettek, összehasonlítva őket a javarészével azoknak az európai „urak”-nak, akik történelmi vagy társadalmi, esetleg gazdasági előitéleteik névjegyét, mint egy torz virágot, a gomblyukukban hordják, s azt hiszik, hogy ezért „urak”.

2. A következő országokat látogattam meg: Franciaország, Németország, Ausztria, Olaszország, Csehszlovákia és Magyarország. Nyilvánvaló, hogy három és fél hónap leforgása alatt nem lehet mély és alapos invesztigációt végezni ezekben az országokban. Mint ahogy intellektuális szélhámosoknak tartom azokat az embereket, akik három hónapi amerikai út után dogmatikus csalhatatlansággal könyvet írnak az amerikai Egyesült-Államokról, ép úgy saját magamat nagyképüsködéssel vádolhatnám, hogyha megfigyeléseimet a „tanulmányozás” végérvényes leszűrődéseinek minősíteném. Csak szórakozás közben szerzett megfigyelésekről és benyomásokról van szó. Csak arról, hogy a háborútól véresre tépett s állítólag a konszolidáció útjára lépett Európában milyennek láttam az embert embertársaival való viszonyában s az eszmékkel való relációjában.

A kérdést a kővetkező szemszögletből igyekszem megvilágítani: a) Milyennek láttam az arisztokratákat? b) Hogy hatottak rám a polgárok? c) Mit tapasztaltam a proletárok környezetében? d) Kirándulás a politikusok világába, e) Az írók és művészek lélektana. f) Általában mit jelent Amerika Európának?

Megjegyzendő, hogy 1920 óta ez a harmadik eset, hogy Európát meglátogattam. Lényegben az idei nyáron tett útam nem változtatta meg tapasztalataimat, sőt inkább megerősítésükre szolgált. Ami módosítást megfigyeléseimben tennem kellett, az inkább az emberek érdekszempontjait érinti, mint lelkivilágukat. Ez alatt azt értem, hogy voltak, akik közben boldogultak vagy teljesen lerongyolódtak s sorsuk gazdasági alakulata nem filozófiájukra hatott, hanem önzésüket, életösztönük természetét más irányba formálta vagy deformálta.

3. Az arisztokraták? Ha jól emlékszem Móricz Zsigmond valamelyik regénye mellékalakjával, egy nevelővel mondatja, hogy az arisztokraták idegen nyelvismerete arra szolgál, hogy eredetiben olvashassák Eleonor Glynt vagy a Dekobra szerű írókat. Élesen meglátott pszihológiai igazság. Mert Apponyi Albert dekorativ nyelvismerete s kultúrát szuggeráló idegen-szemlélete kivételes jelenség. Berlinben, Bécsben és Pesten találkoztam arisztokratákkal. A facon de parler értékű nyelvismeretük s a jó modorral egyértelmű kozmopolita viselkedésük természetesen megtévesztő lehet azoknak a szempontjából, akik például azt hiszik, hogy az angolszövetből készült ruha angollá varázsolja hordozóját. De, aki tudja, hogy a valódi kozmopolita álláspont (amelynek semmi köze nyelvünk, nemzetiségünk megtagadásához) az egyetemes megértést szolgáló humanizmusban nyilatkozik meg, az tisztában van azzal, hogy a lélek műveltsége. az idegrendszer eleganciája szempontjából ez az otthonos mozgolódás az élet szűkre határolt parkettjén csak annyit ér, mint a maga keretei közepette a bécsi divatüzlet segédjének „sliff”-je.

Ilyen természetű tipikus képet szereztem az arisztokratákról. Ami mulatságos bennük, az a snob-modorosság nélküli tájékozatlanságuk; ami megdöbbentő, az az ösztönös osztályöntudatuk, amely 1928-ban határozottan anakronizmusképpen hat. Tájékozatlanságukra jellemző, hogy amikor Keyserling gróf, az arisztokratikus fölényt igazoló filozófiájával valósággal udvarol nekik, addig róla sem tudnak, valószínüleg azért, mert – ír. Amikor udvariasak, akkor úgy beszélnek, mint Herczeg Ferenc hősei (akik pedig már rég halottak); s amikor közönyösek, akkor fölényük a halálra ítélt dekadens erőtlenség merev nyujtózkodása.

Meglepett, hogy mégis akadt köztük olyan, aki például a szociológia, szót azzal a természetességgel ejtette ki, mintha lóverseny fogalmat használt volna; sőt olyannal is találkoztam, akinek eltagadhatatlan egyéni kedvessége, bája, közvetlensége nemcsak saját köre egyvágású, egy tradíciójú embereire terjeszkedik ki, hanem azokra is, akik polgári vagy munkás atmoszférában születtek. Persze, ebben a kedvességben is bizonyos el nem titkolható leereszkedés rejtőzik; viszont ez a simulékonysággal megvajazott leereszkedés szinte naivul hat az olyan emberre, aki rég túl van mindenfajta osztályelőitéleten.

A közös s még mindig észlelhető feudális mult elve alapján megemlítem a junkereket és a gentryket is, akikkel ugyancsak módomban volt találkozni. Úgy látszik, hogy a Bourbonok tanulékonyabbak voltak, mint a mult romantikus álmodozói. Csehszlovákiában például egy magyar földesúrtól a következő kijelentést hallottam: „Nem kívánkozom Amerikába, mert ez az az ország, ahol cselédeim boldogultak”. Gyógyíthatatlan osztályönérzet! Két német junker otthonban fordultam meg s egyikben sem esett szó könyvről, ellenben annál többet fecsegtek áhítatos közlékenységgel Hohenzollern Vilmosról. Általában jellemző, hogy azok az arisztokraták vagy gentryk, akiket megtépázott a nyomor (még azok is, akiket többé semmiféle kaszinóban nem türnek meg) struccpolitikával a nyomor tényleges, bennük rejlő okairól nem akartak tudomást venni, ellenben minden bajt az agitátoroknak tudtak be. Lindberg átrepüli az Óceánt, Nobile megszűnik hős lenni az északi sarkon, Kellogg békefrazeológiával ront neki a mai társadalomnak (elkerülhetetlen kényszeralkalmazkodás a kor feltételeihez), Bernard Shaw rádión fejti ki az angol nyelv kiejtésének törvényeit s rádió-előadását Velencében is hallani... s a mai élet nyilvánvaló átalakulásában, konvulziójában a junkerek és a gentryk még mindig ott tartanak, hogy a mult jogain és előítéletein kérődznek. Valóban elkésett emberek, akiknek sorsában az a megrendítő, hogy poézis nélkül káromkodnak vagy sóhajtoznak.

4.     A polgári elem az ijedt szomorúság vagy érdekesség nélküli nyakasság impresszióját gyakorolta rám. Mintha a polgárok sejtenék, hogy olyan korban élnek, amelyben az útjuk lejtős, de a lavina előtt mégis be hunyják szemüket. Vannak országok, ahol a polgároknak egyáltalában nincsen öntudatos polgári ideológiájuk. Inkább gazdasági helyzetük és kényeskedő modorosságuk határozza meg polgári mivoltukat. A francia polgárok – burzsoák. Ma is azt hiszik, hogy köztársaságuk – progresszív ország. Ez a felfogás a kollektív illuzió egyik sajátságos megnyilatkozása! Az olasz polgárok nem magától értetődő, hanem tiltakozó-burzsoák. A fasizmust komolyan veszik. Mert Mussolini szocialista multjából neo-nacionalista szókincset adott nekik, tehát a fasizmusból kikapcsolják a reakció fogalmát. A német polgárság kispolgári rétege vagy elproletarizálódott, vagy pedig a Fliegende Bl�ätter langyos kávéfürdőjében érzi jól magát; plutokrata rétege az amerikai kapitalisztikus demokrata Wall Street önteltségével flörtöl. A csehszlovák polgárság erősen heterogén természetű; frazeológiája inkább progresszív, életmódja a hangos kényelem. Az osztrák vidéki polgárság reakciós; a bécsi a sör mellett emlegeti Marxot is, habár a Rennertől meghatározott ruganyos formában. A magyar polgárság olyan, mint a háború előtt volt: elv nélküli, kapkodó, az uralkodó osztályhoz dörgölődző, csak még idegesebb és ingerültebb.

Ezek a megállapítások jórészt a kereskedő és a munkaadó-iparos polgári rétegre vonatkoznak. A lateinerosztály és a hivatalnokok seregének gazdasági bomlása, eszmekörük idejét mult mivolta, az a tény, hogy a biztosnak látszó sorsból kiestek, még jobban kiélezi cifra-nyomoruság végzetüket; ám tévedés volna azt hinni, hogy alázatosabbak, megértőbbek, türelmesebbek lettek. Nem tudják, hogy hová tartoznak: csak azt tudják, hogy hová szeretnének tartozni. S miután pénz nélkül az előkelő gesztus üres jelszó, tehát sorsuk tragikomikus. Hőstett abban az esetben lenne, ha mea kulpáznának; tragikus, ha hivalkodás nélkül panaszkodnának. Így azonban tragikomikus: hazug, önámító életük megmosolyogni való, meztelenül őszinte életük könnyeket fakasztó.

5.    Az európai munkásság körében szerzett leglényegesebb tapasz talatom, hogy kétségtelenül osztályöntudatosabb az amerikainál. Az amerikai munkás, nagy általánosságban, átmeneti állapotnak tekinti mun kásmivoltát még abban az esetben is, ha egész életén át megmarad mun kásnak. S ez a megállapítás természetesen a bevándorlókra is vonatkozik, akik végeredményében tőkeszerző szándékkal – tehát ideológiai ellentmondással – indultak Amerikába. Az európai munkás – függetlenül attól, hogy szocialista-e, kommunista e, vagy pedig keresztényszocialista, stb. – jobban érzi munkássorsának nemcsak gazdasági, hanem pszichológiai helyzetét is; oka minden bizonnyal az, hogy a társadalmi különbség etikai kiélezése feltétlenül élesebb Európában, mint Amerikában. S éppen ebből az öntudatosabb munkásálláspontból következik, hogy az európai munkás – akármilyen elvet valljon is – hangsúlyozottabban érezteti munkásmivoltát, mert hangsúlyozottabban a tudatában van, a kaputos emberrel, vagy mondjuk a szellemi munkással szemben. Bizalmatlanságra hajlik s ez a bizalmatlanság vagy nyers közönyben, vagy pedig hétrétgörnyedő kétszinüségben fejeződik ki.

Láttam munkásarcokat, amelyeknek rémült kifejezését sohasem felejtem el. Ki tudja, milyen gonosz ököl sujtott életükre! És láttam munkásarcokat, amelyeket a dac vagy bosszú keményre rajzolt. Micsoda igazságtalanságok emléke vajúdhatik bennük! De nem találkoztam munkással – akár rokonszenves, akár ellenszenves hajlamúval –, akinek szivére a szelídség, a beletörődés galambja szállt volna. Hogy is lehet szelíd az, akinek a kenyeren kivül emberi méltóságáért is elfojtott vagy nyilt harcot kell folytatnia? Láttam együgyű munkást, aki káromkodott; értelmes munkást, aki hallgatott; jól kereső munkást, aki hepciáskodott; éhbérért sinlődő munkást, aki italba fojtotta gyűlöletét az élet vak erőivel s az ő szempontjából öntudatos ellenségekkel szemben; láttam munkást, aki gyöngéden tartotta a jó könyvet a kezében, de szeme makacsul villogott, s olyat, aki tehetetlenségében feleségét verte; láttam olyat, aki a rózsafüzérrel bíbelődött s olyat, akinek a kártya volt a bibliája. Ám egyetlen olyannal sem találkoztam, – akár földmunkás, akár gyári munkás – aki csak egy percig is elfeledtette volna velem azt a tudatát, hogy munkás, változtathatatlanul munkás, s tagja olyan társadalomnak, amelynek minden idegszálában, intézményében, intézkedésében benne él az osztálykülönbség valósága...

6. És a politikusok? Cikkem folyamán nem terjeszkedtem ki a társadalom kisgazda rétegére. Most azonban megemlítem, egész röviden, s éppen a politikusokkal kapcsolatban, mert az összefüggést stílusosnak találom. Nürnberg közelében egy faluban elromlott az autobus, amely a városba szállított. Alkonyodott. Egy söröshordó külsejű bajor paraszt – elvitathatatlanul jómódú – a háza előtt állt. A soffőr valami szívességet kért a bajor gazdától. A földmives társadalom potrohos támasza hajlandó volt szívességet tenni – pénzért. S miután a pénzt megkapta, megjegyezte: „Még így is szívességet tettem az úrnak.” Ez a durvaságában is raffinált önzés emlékeztet a politikusok hazafiságára. A hazát szolgálják – pénzért, ám ugyanakkor úgy tesznek, mintha áldozatot hoznának. Az amerikai politikus nem tagadja, hogy businessman; az európai politikus folyton hazafiságot hangoztat. A hivatásos „hazafi” – mint ahogy minden erkölcsi szempont protesszionátus művelője – a legkorruptabb üzletember.

Talán fölösleges megjegyezni, hogy önzetlen politikussal nem találkoztam; gondolkodóval elvétve; olyannal, aki megszemélyesítője a jól megszervezett önzésnek és óvatosságnak, tucatszámra. Társadalmi berendezkedésunk önzés-strukturája kizárja az amerikai politikus esetében is a tiszta erkölcsi katekizmus elveinek alkalmazását. Ám, egy bizonyos: az amerikai politikus (a legműveletlenebb s legtudatosabb is) beismeri, hogy a politika foglalkozás, opportunizmus, üzlet, pénzre váltandó hivatás; az európai politikus is tudja, hogy ez így van, (mennyire tudja! ) de tagadja. Egyáltalában nem tartom véletlennek, hogy az európai politikusok közül csak két kultuszminiszterrel – ha eltérő felfogással is – politikai vonatkozásban kulturáról beszélgethettem.

7.      Akiket az élet értelmének keresésében legközelebb érzek magam hoz: az írókat és művészeket természetesen szintén igyekeztem emberi és hivatásbeli mivoltukban megismerni. S ámbátor különböző nemzetek íróival találkoztam, elsősorban mégis csak a magyar írók és művészek ér dekeltek. Milyen a sorsuk? Hogy fogják fel feladatukat? A pesti kávéház gondolatüres és érzésmeddő cinizmusát vajjon ötletességnek minősítik-e még, vagy pedig túl vannak rajta?

Bizony sok köztük a libretto-temperamentum. Részben kényszerből, részben meggyőződésből. Karcolatokat adnak el vagy rossz darabokat, mert csak ilyen portékával tudnak kereskedni. Nem írók, csak írnak. S a művészek között is sok a giccs nagyság. Sokkal szebben tudnak elképzelni egy képet, mint megfesteni. Azt sem mindig.

Mélységes részvétet és testvéri szánalmat éreztem azokkal szemben, akiknek esetében a tehetség prostituálása kétségbevonhatatlanul az élethit fájdalmas összeomlása. Bűnös helyzetnek tartom, hogy a kiadók inkább külföldi írókat favorizálnak, mint magyar írókat s ezt az olvasók érdeklődésére hivatkozva, tisztán kereskedelmi szempontokkal sem lehet igazolni. A kiadónak nem lehet olyan üzleti pszichológiája, mint egy csokoládégyárosnak. A kiadó közönye a magyar írókkal szemben közöny a magyar kulturával, sőt az egyetemes kulturával szemben.

Egyik szomorú tünete a mai magyar irodalmi és művészeti életnek, hogy az írók és művészek javarésze nem esztétikai vagy képzőművészeti problémákra utalt beszélgetés közben. Következetesen az írás vagy festmény kapitalizálhatóságáról beszéltek. Néha az volt az érzésem, mintha könyv- ós festményügynökökkel feketekávéztam volna és nem alkotóemberekkel.

Ugyancsak szomorú tünet az írók és művészek viszonya egymáshoz. Félnek egymástól. Kenyérgondok? Nagy a verseny? Minden bizonnyal! De a legtorzabb életjelenségek egyike, amikor a tehetséges költő úgy irigykedik költőtársára, mint ahogy a szomszédságban lévő szatócsok szokták egymás sorsát figyelemmel kisérni. Ez nemcsak a tehetség lefokozása, hanem glorifikálása a szatócsléleknek!

Viszont Pesten is s Csehszlovákiában is találkoztam írókkal és festőkkel, akik egészséges ösztönökre hallgatva túl vannak a „bús magyar” kényelmes rezignációján s eltérő világnézetük ellenére abban eggyek, hogy tehetség erejükkel a szellem szolgálatában állanak. Ők azok, akik érzik és tudják, hogy a toll és az ecset csak addig uttörő szerszám, amig egyuttal fegyvere a művészi és emberi lelkiismeretnek.

8.    És Amerika? Vajjon mit jelent Amerika Európának? Persze, elsősorban dollárt. Érthető, Párisban, az Avenue de L´Operán, a New–York Herald épülete közeiében egy hat láb magas, széles vállú amerikai zsebéből ezer dollárt loptak ki. Az amerikai ordított. Angolul fejezte ki felháborodását a francia közbiztonság felett. Egy eleven mozdulatú francia odafordul hozzám s az amerikai kiáltozásának oka iránt érdeklődik. „Ezer dollárját lopták el” – mondtam. „Azért kiabál?” – volt a válasz, „Akkor nekem állandóan ordítanom kellene, hiszen sohasem volt ezer dollárom.” Ez a válasz több puszta espritnél! Ez az európai érdekszempont viszonya az amerikai érdekszemponthoz! Az éhes gyomor is – gyomor, s a jóllakott is az, ám a kettő között mégis nagy a különbség! Az európai materializmus a koldusirigység pszichológiáját fejezi ki; az amerikai materializmus az önzésnek azt a lélektanát, amely a koldusvérmérsékletet meg sem érti. Az európai materializmus hisztérikus; az amerikai materializmus európai relációjában bántóan fölényes és nyugodt.

Európa intellektuális bomlásának egyik jellemző kisérő mozzanatát abban látom – s ez lényegesen összefügg a hisztérikus természetű materializmussal, – hogy európai írók és intelligens olvasók is kezdik túlbecsülni a modern amerikai írókat. Amig a multban – Poe és Whitman kivételével – inkább lebecsülték, most – a szegénység öntudatlan judicium rontó hatása alatt – a másik végletbe esnek s a felhőkarcolók méreteit az írók munkáira is alkalmazzák. Dreiser kétségtelenül tehetséges realisztikus író, de Zola mellé nem lehet állítani; Upton Sinclair tagadhatatlanul szociális forradalmi propagandista, ám anynyira nem íróművész, mint ahogy egy röpirat nem irodalom; Dos Passos szimultanizmusa feltétlenül érdekes, de sem nem új, (formájában) sem nem megrendítően mély (lényegében) képe New-York keresztmetszetének. A legtöbb amerikai író (a rossz is) tud írni, de nem íróművész. Viszont azon ne csodálkozzunk, hogy egy országban, amely a technika alkalmazásáról nevezetes, a brilliáns irástechnika nem szokatlan jelenség. De azon lehet csodálkozni, hogy komoly és művelt európaiak is a rutint összetévesszék a lényeggel.

9. Néhány nappal azelőtt még Croissetban voltam, Rouen közelében, Flaubert otthonában. Most pedig visz a hajó Amerikába. Irásközben néha meg-meg szakítom magam, kinézek a dohányzó kerek ablakán, a tengert nézem, amely sokkal értelmetlenebb az életnél, mert hiszen hullámaiban sincs értelem s az esőt nézem, amely ugyanazzal a közönnyel veri a tenger felületét, mint amilyen közönnyel hallgatja Európa és Amerika a humanizmus esdeklő szavát. Tolstoj esztendejében vagyunk s mindenesetre nem stílustalan álmodozni arról, hogy jó lenne, ha a két kontinens gondolkodói s irányítói összeegyeztetnék Flaubert művészetét Tolstoj humanizmusával s arra törekednének, hogy az élet szebb és igazságosabb legyen, mint ezidőszerint. Mialatt a hajó angolszász utasai felmennek az étterembe, istentiszteletre, hisz vasárnap van, a következő lelki délibábhoz ragaszkodom: a szenvedő Európa arcán a redők elsimulnak s a redőtlen amerikai arcon a szenvedés ráncai jelentkeznek. Két kontinens lelket cserél, hogy mélyebben, igazabban élhessen. Két kontinens a felszabadított és megértett szomorúság mozdulatával megöleli egymást, hogy az emberségesebb sors útját egyengesse.