A Hamsunnal foglalkozó könyvek szürke és érdektelen sorából előnyös kontrasztképpen emelkedik ki John Landquist svéd esztétikusnak németül nemrégiben megjelent munkája.* Ugyan ez a könyv sem az igazi, a mindenben méltó, a kongeniális Hamsun-tanulmány, amire oly régóta várunk s amely képes volna és hivatva lenne a nagy északi író helyét pontosan kijelölni, jelentőségét kellően megmérni, világirodalmi szerepét precízen körvonalazni, de azért mégsem íródott hiába, sőt nagy haladást jelent a sok lelkendező, általánosságokkal és felületességekkelbeérő Hamsunról szóló írásokhoz képest. Mert, amit e tanulmányban olvashatunk, az majdnem mindig igaz és helyes, (ha esetleg nem is döntően, jellemzően igaz és nem is alapvetően és lényegettáróan helyes) s ha a szerző vakon megy is el bizonyos mélységek mellett, keze annál biztosabban tud kitapintani, rejtekező finomságokat.

Landquist könyvének egyik legérdemlegesebb megállapítása,(amit egyébként, sajnos, nem domborít ki eléggé) az, hogy a hamsuni művészet állandóan ugyanazon alapérzéssel és magatartással fordul a világ felé s az író egyes művei tulajdonképpen nem egyebek, mint azonos főtémának különböző variációi. A hamsuni szembenállás a a mindenséggel az életnek mély szeretetében gyökeredzik. Ez az életszeretet távol áll holmi banális optimizmustól és általában minden kiagyalt teóriától. A naiv, ösztönös, a természettől el nem szakadt, a tudatosságtól meg nem bolygatott élet ősi formáinak igenlését jelenti. Ennek az életnek hódol legkiválóbb alkotásában, Az anyaföld áldásában és ettől az élettől való kényszerű avagy hirtelen elpártolást rajzolja szerelmi és társadalmi regényeiben. Szerelmiregényeinek állandó hőse az az embertípus, amelyet legtökéletesebben a Glahn hadnagy alakjában (Pan) ábrázolt. Ez az embertípus békében él sajátmagával,a természettel, mindennel és mindenkivel mindaddig, amíg a szerelem a lelkének kiegyensulyozottságát meg nem ingatja s amig a nő után való hasztalan vágyakozása a maga menthetetlen magányosságára rá nem eszmélteti. Ennek az izig-vérig romantikus embertípusnak torz ellentét mutatja be viszont Hamsun a társadalmi regényeiben, ahol főként apadt életenergiájú s a lét ősforrásaitól elkülönült embereket szerepeltet, akiknek egész létezése sivár és tartalom, cél, rendeltetés hijján való. Csupán Az utolsó fejezetben enyhül meg némileg a haragja irányukban, ahol ironikus megbocsátással szemlél mindent, néz el mindent, megérezvén és megéreztetvén valamennyi emberi életnek – kiválónak és nyomtalannak, ártalmasnak és büntetlennek, dacosnak és megnyomorítottnak – tünékeny és elomló voltát az örökké győzedelmeskedő, mindent eltemető halállal szemben.

Nagyjában ez Landquistnek Hamsunról való felfogása. Az esztétikai fejtegetéseket egyébként egy kissé hézagos, de megbízhatónak látszó életrajz előzi meg, amelynek külön érdekessége, hogy Hamsun – saját kijelentése szerint életében először – maga szolgáltatott hozzá adalékokat.

Landquist könyvét mindenkinek figyelmébe ajánljuk, aki Hamsunról érzett vagy vallott felfogását, ha már nem is elmélyítve, de legalább bizonyos rendszerbe foglalva szeretné látni. (Ns.)

* John Landquist: Knut Hamsun. Sein Leten und sein Werk. Alexander Fischer Verlag.