1.

Seitmann Rezső „A fejlődés törvényszerűtlensége” című cikkében* arra az eredményre jut, hogy „az ember mint a történés egyedüli aktiv szereplője, állandó, mint maga az idő, fejlődés nincs részére, csak formai változás, az időben pedig úgy áll, mint az egyptomi freskók lova.” Az ember mit sem változott az. évezredek folyamán, „a mai ember csak a ruházatban különbözik nem a középkori, nem is az ókori, hanem egyenesen az ősembertől,” írja Seitmann.

Nos, mit szólna hozzá, ha véletlenül a barlanglakó ember-állatnak itt maradt egyik vérszomjas példánya, mint elvtársat üdvözölné az utcán? Ha Landru, Grossmann, Haarmann, Deucke, a Lederer-házaspár, Reinitz és társai, az utolsó évtizednek ezen ismertté vált ősember-példányai a maguk társaságába invitálnák őt, mint hasonszőrű partnert? Alighanem kellemetlenül volna meglepetve s kézzel-lábbal tiltakoznék a feltevés ellen, mintha neki valami köze lenne ehhez a társasághoz. Pedig ezek már „fejlődött” egyedei az ősembernek, mert nem falták fel áldozataik hulláit. Ám nem borzadna-e meg Seitmann, ha valaki őt saját tanítása alapján a pápuák és kannibálok közé utalná, akik kétségtelenül hamisítatlanabb utódai az ősi emberi fenevadnak?

Ez az egyetlen kérdés már egymagában eléggé világosan mutatja Seltmann általánosításának tarthatatlanságát. S ezzel tulajdonképen a probléma vele szemben elintézettnek is tekinthető. S ha csak erről volna szó, itt be is lehetne fejezni. De nem erről van szó. Seitmann nem áll egyedül felfogásával. Sokan vannak, akik a háborúban s utána szerzett tapasztalatok hatása alatt kétségbeestek s az emberben ma is ugyanazt a vérengző fenevadat látják, aki volt, mielőtt barlangjából a társadalomba lépett. Ezek mind tagadják a fejlődést s a kultúrában csak külső mázt látnak, mely alatt változatlanul, ősi mivoltában lappang az ősember, az emberi fenevad. Ennek a felfogásnak elterjedése nagy veszélyt jelent az amugy is megrendült kultúrára. Azért s ha már felmerűlt a kérdés, jó lesz szemébe nézni.

A kérdés tehát ez: javult-e az ember vagy sem a történelem folyamán?

2.

A fejlődés elve uralkodik a világegyetemben. Minden változik. Az ember e járhatta át változatlanul, bölcsőjétől a jelenkorig az évezredeket. Első megjelenési formája szakadatlanul változott a várható természeti erők nyomása alatt. Meleg és hideg, szárazság és vízbőség; hegy és folyam; sikság és völgykatlan s a természet ezer más tényezője ép úgy formálta testét, lelkét, mint a természet többi alkotásának alakját.

De nemcsak külsejében s természeti ráhatás folytán, hanem belsejében s társadalmi nyomás alatt is változott az ember. A társadalmi hatás az addig vad, emberfélő embernek embertársaival való társulásában nyilvánul. Megszünik a félelem, egymáshoz simulás, együttélés jön létre. Ebből szokások fejlődnek ki a táplálkozás, lakás, öltözködés s az élet többi legprimitívebb szükségleteinek kielégítésére. Ezek lassanként a kezdetleges társadalom minden tagjának magatartását irányítják. Révükön az ember bizonyos rend nyomása alá kerül, megrendszabályozódik. Ez a nyomás már korán látható formát ölt a vezetők személyében, akikkel megszületik a fölé- és alárendeltség, mint állami rend, amelynek lenyűgöző hatalma egyre jobban korlátozza a társadalmi lénnyé lett vadembert.

A domesztikációnak így megindult folyamatát az élelemszerzés, a termelés módja szélesbiti. Az emberek buja sikságokon, szelid rétek partjain, széles völgyekben stb. telepednek meg. Állandó lakóhelyeket építenek, vérségi kapcsolatok révén hozzájuk tapadnak. Kifejlődik a házi tűzhely kultusza, a lakóhelyhez, a szülőföldhöz való ragaszkodás. Az állandó lakás mellett az éghajlatnak és az új életmódnak megfelelőbb ruházkodás és táplálkozás válik szükségessé. Az ember leszokik a vérivásról, a nyers állati hús élvezetéről, főtt és sült tápszerek fogyasztására tér át. Egyre több növényi eledel jelenik meg tápszerei sorozatában. Uj háztartásához szükséges nyers anyagok most már nem zsákmányból, hanem békés munkából kerülnek ki. Érettük állatokat fog be és növényeket termel az ember. És a békés munka ellenállhatatlanul érezteti szeliditő hatalmát az emberrel, aki a céljaira befogott állatokkal és kultivált növényekkel együtt is párhuzamosan változik, domesztikálódik s szelídül természeti alakjából a mai fajokká.

3.

Nem kevésbé szélesítette a domesztikáció folyamatát az indusztrializálódás. Mindenekelőtt differenciálódást hozott, mert a mezőgazdasági termelők osztályából lassanként egy új osztály: az iparosok osztálya vált ki. Minthogy ez elszakadt a tápszerek termelésétől s ezeket másoktól kellett beszereznie, ezekre rá volt utalva. Az iparosnak folyton dolgoznia kell, hogy megélhessen. És őt növekedő családja arányában egyre jobban mesterségéhez, házához, műhelyéhez köti s arra kényszeríti, hogy csakis foglalkozásának éljen s termékeinek minél nagyobb piacot teremtsen. Ez a körülmény embertársainak felkeresésére, megismerésére, barátságos érintkezésre, jóviszony fentartására kényszeríti. Simulnia kell tehát embertársaihoz. Kerülnie kell a viszálykodást velük. El kell nyomnia erőszakosságát, fegyelmeznie kell magát, békére kell törekednie.

Még inkább erősbödött ez a fegyelmező nyomás azon hatás által, melyet az indusztriálizálódás a munkamegosztás révén gyakorolt az emberre, vaskapcsoknál erősebb kötelékekkel láncolván mindenkit a társadalomhoz.

A munkamegosztás az őstermelő társadalomban elég tág munkateret biztosított az embernek. Az indusztriális társadalomban azonban az ember tevékenysége egyre szükebb térre szorúl. Ez a szükkörü tevékenység, a munkába való felolvadás, a környezet s a munka egyéb körülményei élesen determinálják az embert s oly sajátos jellemvonásokat fejlesztenek ki benne, hogy valósággal új embertípusok végtelen változata jön létre. A szükkörü tevékenység azonban azt eredményezi, hogy mindenki csak egy munkarészben szerez gyakorlatot, egyénisége más munkarészre alkalmatlanná válik. Következésképen más foglalkozásba nem, vagy csak nehezen és ritkán léphet át. Az egyszer elsajátított és elemévé vált munkához tehát minden békónál erősebben hozzá van láncolva az ember, attól moccannia nem lehet, hacsak létfentartását veszélyeztetni nem akarja, — aminthogy az emberek nagy tömege tényleg egész életét a társadalmi munkaszervezetnek egy és ugyanazon helyén tölti el. Ezt egy másik következmény még jobban súlyosbítja, t. i.: minél jobban fejlődik a munkamegosztás, annál messzebbre szakad el az ember a saját szükségleteinek fedezésére szolgáló javak közvetlen termelésétől. Mig végre az újkori kapitalizmusban már jóformán senki se termel oly javakat, amelyekre szüksége van, hanem mindenki más számára szükséges dolgokat állít elő. Mindenki másért, másnak, a társadalomnak dolgozik s létéit más tartja kezében s csak úgy élhet meg, ha a neki használhatatlan termékeket a társadalom becseréli neki hasznos javakért.

A munkamegosztásnak mindezek a hatásai ellenállhatatlanul gyűrik le a társadalomba belépett embert. Nincs mentség. Az egyszer elfoglalt helyet a termelés rendjében s a társadalomban meg kell tartania, ha nem akar elpusztulni. Az erőszakos ösztönöknek, az antiszociális hajlamoknak tehát degenerálódniok kell a társadalom-gazdasági kényszer nyomása alatt és helyet kell adniok békésebb érzelmek kifejlődésének.

E mellett a munkamegosztás fejleszti a tehetségeket, értelmet, kutatásra, találmányokra vezet. Uj eljárások, eszközök, gépek megszerkesztésére szolgál, melyek révén egyszerűbb, könnyebb lesz a munka, az értelmi munka egyre nagyobb fontosságra emelkedik a testi munkával szemben s így a megismerés, a belátás, felvilágosodás már ez úton is hatalmasan terjed. Maguk a találmányok pedig közvetve akképen járulnak az ember átalakításához, hogy megkönyítik a gazdasági és szellemi javak kicserélését, az élet kényelmesebbé, szebbé, jobbá tételét, nagyobb örömérzet felkeltését. A közlekedési eszközök, sajtó stb. útján új eszmék terjednek el az emberek közt, a legkülönbözőbb befolyást gyakorolván reájuk. Csupán a könyvnyomtatás révén beláthatatlan változásnak kellett beállania az ember lelki világában, amely még most is folyamatban van. A nyomtatványok lehetővé tették nagy tömegek tanítását, öntudatának emelését, az emberi méltóság érzetének felkeltését és ébrentartását stb. Ez úton lehetségessé vált nagy elmék termékeit az egész emberiségnek átadni s a belőlük kisúgárzó szellemi erők nemesítő, felemelő és termékenyítő hatását nagy tömegekbe bevezetni.

Mindent összevéve megállapíthatjuk, hogy a társadalom a magántulajdonnal, a munkamegosztással, egész gazdasági szervezetével oly alárendeltséget teremt, a széttéphetetlen kötelékek oly tömegével fűzi az embereket egymáshoz, hogy az egyes embernek e végzetszerű hatalommal szemben semmi ellenállási ereje nincs s önkéntelenül engedelmeskednie kell. S ha még hozzávesszük, a korlátok ama tömegét, mellyel állam- és helyhatóság a közigazgatás és igazságszolgáltatás révén körülveszik, irányítják, igazgatják s megszabják az egyes ember magatartását a bölcsőtől a sírig; végül, ha megfontoljuk azt a befolyást, amelyet az évezredeken át kifejlődött különféle theokráciák, pártok, érdekképviseletek és csoportok a társadalomban az egyesekre gyakoroltak: — úgy szinte kézzelfoghatóvá válik az a tény, hogy az embernek ennyi társadalmi erő kényszerhatása alatt testileg és lelkileg egyaránt megmérhetetlen változáson kellett átmennie s hogy a mai ember lényegesen más, mint ősei voltak.

4.

Hogy mindez nem feltevés és elmélet; hogy a domesztikáció itt vázolt folyamata tényleg végbement, annak kétségtelen bizonyítékai az eszközök, gépek, életberendezési, gazdasági és művelődési intézmények, a tudomány, művészetek és irodalom, az erkölcsök, szokások, az egész emberi kultúra, mint a fejlődő emberi szellem teremtményei. Mindezekből az ősember körül semmit se találunk. Ezek a fejlődés eredményei. Minél messzebbre távolodunk napjainktól az emberiség őskora felé, annál kevesebb s minél jobban közeledünk korunkhoz, annál több produktumát találjuk a teremtő emberi szellemnek. Az ősember életét merő testiség, a legvastagabb szellemi sötétség tölti be. Egy darab kő, egy letört dorong, minden eszköze. Későbben kőből, fából, állati csontokból késziti azt a pár eszközt, melyekre legprimitívebb cselekedeteinél szüksége van. Értelemnek, izlésnek, csinosnak semmi, vagy alig valami kezdetleges nyoma. A társadalmi domesztikáció folyamán aztán egyre szaporodnak használati tárgyai, eszközei, szerszámai. Ezek anyaga is változik s óriási kiterjedést nyer a fémek feldolgozása által. Általában folyton növekednek szükségletei s ezek fedezésére újabb és újabb gazdasági javakat termel. Mindezekben legegyszerűbb eszközeitől elkezdve a mai gépóriásokig, mindig több és több értelem nyilvánul meg s ezek segélyével szinte nyomon kísérhetjük, miképen bontakozik ki az emberi értelem az ősállati sötétségből. Mint lesznek az ember ezen alkotásai egyre jobbak, tökéletesebbek, használhatóbbak, célszerübbek és szebbek. Mint járja át őket egyre több és több szellem, mint szellemesittetnek át az ember fejlődő szelleme által. S összehasonlítva az őskori kőbaltát a mai óriási gőzkalapáccsal, az egykori rönköt a mai automobillal, repülőgéppel, lehetetlen. csodálattal nem adózni a konstruktív tehetség ama nagyszerű fejlődése előtt, amelynek ez alkotások oly ékesen szóló bizonyítékai. A vasutat és gőzhajót, a dróttalan távírót és repülőgépet nem a négykézlábjáró ősember csinálta. Az az ember, aki alkotásai segítségével a szárazföldnek, víznek és levegőnek ura lett s aki a természet erőit, melyektől egykor rettegett, a saját céljaira igazgatja; aki lerombolta a tér és idő korlátait, gondolatait hegyeken és tengereken át röpiti és akaratát érvényesiti más világrészekben lakó emberek ezreivel szemben is: az más ember, mint volt a hajdani barlanglakó emberállat.

S miről beszél a tudomány és művészet? A primitiv ember kizárólag testi szükséglete kielégítésének s teljes lelki sötétségben élt. A társadalomban élés évezredekre terjedő tartalma alatt azonban értelme annyira kibontakozott, hogy az anyagi világból a gondolatok új és csakis az emberrel közös világát teremtette meg.

Kezdetben dadogva félénken, és gyarló formákban. Az értelem s a képzelet fejlődésével, a szellem bátrabb lendülésével egyre mélyebbrehatóan és kiterjedtebben. Az igazság kutatása a legkülönfélébb ágakba differenciálódik s egyre növekedő tömegei az embereknek szakadnak el az anyagi termeléstől s térnek át kizárólag az igazság és szépség kutatására és megvalósítására. S az emberek, akik ezzel hivatásszerüen foglalkoznak, mindig nagyobb megbecsülésre és köztiszteletre tesznek szert. Nem mindennél érthetőbben beszélő bizonyítékok ezek az ember folytonos szelidülése, javulása mellett? A filozófia, a természettudományok, a közgazdaságtan, az orvosi tudományok, a történelem és aesthetika rendszereit; a költészetet és zenét; a festést, szobrászatot és színművészetet létrehozhatta volna-e az ember, ha változatlanul megmaradt volna vérengző fenevadnak? Létrejöhetett volna-e mindaz a becses vívmánya az emberi szellemnek, aminek célja az emberi életet a természeti kényszertől függetleniteni, szebbé, jobbá, boldogabbá tenni s aminek foglalata az emberi kultura? Lehetséges lett volna-e kifejlődnie egy Kantnak, Darwinnak, Spencer-nek, Macaulaynek, Golthének, Beethovennek, Shakespearenek s az emberiség annyi más szellemóriásának fenevadakból álló csordákban? Nem, mindez csak úgy vált lehetségessé s annak kétségtelen bizonyítéka, hogy az eredetileg állati tudatlanságban és sivárságban élt emberben a társas együttélés folyamán felébredt és kibontakozott szellem mindig erősebben irányítja tetteit, fokozatosan urrá lesz a durva testiségen s az ősi ösztönökön. Tudományos és művészeti elmélyedésre csak az az ember képes, akinek ez belső megelégedést, örömöt szerez. De erre az ősi, durva, vérengző emberállat képtelen volt. Azok az emberek tehát, akik erre hajlamosak lettek, valamint azok is akik más emberek ily szellemi műveiben örömüket találják s akik általában az ily munkát s a vele való foglalkozást tisztelik és nagyrabecsülik, azok kétségtelenül megfinomult, a vérengzéstől irtózó s a jóra és nemesre, a békére lelki szükségletből törekvő emberek.

5.

Nyugodtan állithatjuk tehát, hogy az ember összes fenti alkotásából a fejlődő emberi értelem, a szellem szól hozzánk. Saját alkotásaiban hagyta hátra az ember legkétségtelenebb bizonyítékait szelleme fejlődésének, egyénisége tökéletesedésének, jóra törekvő tulajdonságai kibontakozásának.

Ugyanezt hirdetik szokásai, erkölcsei és ideológiája változása is. A primitiv ember szokásai kegyetlenek, vadak, erkölcsiségről pedig szó se lehet. Az emberevés ma is divik némely törzseknél főleg tápszerhiány miatt. Az aggok leölése sok primitiv népnél ma is szokásos. Az emberáldozatokat még a királyság előtt Rómában is ismerték, Keleten pedig nagyban el voltak terjedve. A gyönge gyermekek elpusztitása még az antik görög-római világban társadalmi intézmény volt. S a római pater familias élet és halál ura, aki ha úgy tetszett saját gyermekét és hitvesét is lemészárolhatta. A rabszolgákkal való kegyetlen bánásmód szintén közismert. Plato még tudományosan vitathatta, hogy a rabszolgák nem emberek. A köztársasági Rómában bilincsekbe verve sínylődtek a rabszolgák borzasztó kőbörtöneikben is munkájukat is vasraverve végezték a mezőn. Lázadások után ezrenként koncolták fel őket s volt nap, amikor 25—30.000 legyőzött rabszolgát feszitettek keresztre a római katonák. Nem sokkal jobb dolguk volt a középkori jobbágyoknak sem. A népvándorlás korában a 8—10 században oly vadság uralkodott Európaszerte, hogy — amint Taine mondja — meg nem öletni és télen meleg bundával birni, a legfőbb boldogság volt.

Hol van mindez? Hol vannak az inkvizíciók börtönei, a szektáriusok és bo szorkányok mágjái, hol az örökös háboruskodás? Megszünt s velük szünt meg egykor szentnek tartott sok más szokás, erkölcs és felfogás, kétségtelen bizo nyítékául már a régi rómaiak által is felismert s közmondásossá vált ténynek: tempora mutantur et nos mutamur in illis. Lassanként ritkábbá válik a hada kozás. Megindul az urbanizálódás, az iparosodás. Terjed a békés, gazdasági munkásság mint főfoglalkozás. A fegyvereket az eke, szerszámok és eszközök és gépek váltják fel. A háboru egyre nagyobb időközökben tör ki s akkor sem a népek tömegszükségletéből. A népek egyre idegenebbül állanak szemben a hadakozás mesterségével s nem szivesen, csak kényszerből hagyják ott meg szokott tüzhelyeiket és békés foglalkozásukat, hogy vérengzéssel, öldökléssel, fosztogatással cseréljék fel azt. A háboru mint normális életforma, lassanként kikopott a köztudatból. Már annyira szükségletté vált a béke, oly féltetten ra gaszkodtak a népek a béke áldásaihoz, hogy a világháboru kitörését nehány beavatott kivételével senki se hitte lehetségesnek. A harcias erkölcsöknek két ségtelenül vége. A nép, a nagy tömegek nem kivánnak többé hadakozni. Nor man Angel szerint számos katonai író panaszkodik amiatt, hogy a népek „elpusz tultak” s nem szeretnek hadakozni.

S amint kikopott a háboru az emberiség tudatából, amint béke lett az egyes népek egymáshoz való viszonyának szabályozója, úgy kerekedett felül a békés kooperáció szelleme az egyes népek keretein belül, ezek egyes tagjai közt is. A harcos, kegyetlen ember tipusa lassanként kiszorul a tudatból s a jó, emberszerető ember emelkedik fel ideállá. Kifejlődnek az emberszeretet, a jóság, hűség, barátság, altruizmus, önfeláldozás, anyai és gyermeki szeretet, a szerelem érzelmei s egész erkölcstan keletkezik ezen és még sok más nagyszerü emberi tulajdonság vizsgálatára és idealizálására. Egész erkölcsi világ születik meg az anyagi mellett s fejlődésével lomtárba kerül számos régi intézmény és szokás.

Igen, a domesztikácio alatt annyira megváltozott az ember, oly lételemévé lett a béke, az embertársaival való békés együttlét, hogy az erőszakos embert, a fenevadat nem türi meg maga körül. A vérengző fenevad ember csak titokban rejtözködik, buvóhelyein, de megengedett helye nincs a mai társadalomban.

S igazán bámulva kérdhetjük azokat, akik az ember változatlanságát vallják, láttak-e már ilyen vérengző fenevadat nehány gonosztevőtől, őrülttől vagy alkoholistától eltekintve? Avagy ráismernek-e önmagukban arra? Éreznek-e hajlandóságot önmagukban az emberölésre? Egész életüket békében, embertársaikkal való, többé-kevésbé jó egyetértésben töltötték. Embertársaik részéről életüket soha, vagy csak kivételesen fenyegette veszély, ellenben lehetetlenség volt nem tapasztalniok, hogy egyenesen embertársaik segélyének, a társadalomba organizálódott embertársaiknak köszönhetik létfentartásukat, mert azok munkája, a velük való békés kooperáció nélkül nyomorultan el kellett volna pusztulniok már gyermekkorukban. Kisebb-nagyobb összeütközések, surlódások embertársaikkal, kétségtelenül gyakoriak. Ezzel szemben azonban komoly, eszére hallgató ember előtt se homályosulhat el az a tény, hogy embertársai nam halálos ellenségeiként, hanem lényegében békés munkatársai gyanánt állanak vele szemben. Hogy az emberek által létrehozott különféle alkotások nem az ember ellen, hanem annak érdekében, az ő javára teremtettek. Csendes békére való törekvés szól az ember felé s nem a rombolás szelleme a társadalom egészéből. Békés haladásra való törekvés és nem marakodás szól mindenből, amit az ember maga körül lát s mélységes fájdalom járja át épen most az egész emberiséget azért, mert ez a törekvés a háboru által ily borzasztóan megzavartatott.

Lehet-e ezek után komolyan állítani, hogy az ember nem változott s ma is ugyanaz a vérengző vadállat, aki hajdan volt?

6.

S mégis négy évig tartott az öldöklés! A legkulturáltabb népek fiai mégis négy éven át oly hihetetlen mészárlással pusztították egymást, amilyenhez foghatót nem mutat föl a történelem. Hogy lehetséges ez, ha igaz, hogy az ember annyira megváltozott s megjavult? Kérdik ujra meg ujra azok, akik még ma sem képesek szemeiket a lövészárkok borzalmaitól elforditani. S a kérdés első hallomásra tagadhatatlanul indokoltnak is látszik. Azonban ha közelebbről szemügyre vesszük, csakhamar kiderül, hogy ez csak látszat.

Mindenekelőtt helytelen a beállítás. Nem áll az, hogy a legműveltebb népek egésze s az emberiség legkulturáltabb tagjai marcangolták egymást. Valótlan, hogy ezek a népek a maguk egészében, lelki szükségletből pusztították ellenfeleikként odaállított embertársaikat. Milliók és milliók állottak e vérengzésen kívül. Ezt nyíltan, vagy hallgatagon elitélték s irtózva fordultak el tőle. Köztük volt az emberiségnek számos, közbecsülésben álló reprezentánsa. Köztük millió és millió szülő, feleség, testvér, akik gyermeküket, férjüket, testvérüket örömujjongással tépték volna ki ebből a pokolból, ha tehették volna. Ezek nem voltak a vérontok közt s már ezért sem lehet a legműveltebb „nemzetek”, mint egészek vérengzéséről beszélni. Aztán maguk a tényleg harcoló tömegek épen nem a legkulturáltabb tagjai voltak a civilizált népeknek, hanem ellenkezőleg a világháboru katonái nagyrészt többé-kevésbé műveletlen emberek, a kulturától még nem eléggé áthatott, sőt alig érintett parasztok, kispolgárok, munkások voltak, akik még nagyon messze vannak a megszelidülés azon pontjától, ahova az előbb emiitett kiválóak eljutottak. És ezek az emberek sem azonosak az ősemberekkel. Vérengzésük nem spontán megnyilatkozása volt lelki szükségletüknek, hanem a háborus élet kényszeritette azt ki belőlük. Nem saját jószántukból gyilkolták le egymást. Nem egymás gyülölete vezette őket a marakodásra, hanem az állami kényszer. Ha e marakodó tömegektől függött volna, egy hajaszála se görbült volna meg senkinek. Békében éltek volna otthonukban. E rémes háborunak kellett bekövetkeznie, hogy a munka emberei vérengző állatokká váljanak. Ki ismerte őket azelőtt ilyeneknek? Fegyver helyett szerszámokat forgattak. Az emberiség javainak pusztitása helyett a társadalom vagyonának, jólétének gyarapításával foglalkoztak. A társadalom igazi oszlopai voltak. Reájuk nehezedett az állam és társadalom fentartásának óriási terhe. És ők nyugodtan, türelmesen hordozták. Ezek voltak fenevadak?

7.

A háboru tehát nem bizonyíték az ember javulása ellen. És ép oly kétségtelen, hogy ez a javulás a kultura hatása.

A valóság az, hogy a javulás még nem általános és inkább extensiv, mint intenziv. Még nem minden ember szabadult meg s nem mindenki teljesen, az ősember atavisztikus maradványaitól. Soknak lelkében az ősi, erőszakos ösztönöket még nem nyomta el eléggé a kultura. Azonban ebben nem a kultura a hibás. Ez természetes következménye az évezredes osztályuralomnak, amelynek mindig az volt a törekvése, hogy a kultura áldásaiból a tömegeket kizárja s ezek felemelkedését megakadályozza. A tömegek egészen más körülmények közt fejlődtek évezredeken át, mint az uralkodó osztályok, amelyeknek szolgái voltak. Távolról sem érezhették azon kulturhatásokat, melyeket ezek. Természetes tehát, hogy bennük nem fejlődhettek ki azok a tulajdonságok, amelyek a kultura intenzivebb hatása alatt élt emberekben paralizálták az ősi, erőszakos ösztönöket. Nem a kultura haszontalanságát demonstrálta tehát a háboru, hanem annak hiányát. Ne a kultura erőtlensége miatt keseregjenek tehát a csalódottak, ne az ember megváltozhatatlan bestiálitása csüggessze őket, hanem nyissák ki a szemüket és ismerjék fel az igazságot, hogy a világháboru katasztrófája a tömegek kulturátlansága miatt szakadt az emberiség nyakára, az tette azt lehetségessé. Nem a kultura ellen izgulni, hanem azt propagálni, illetőleg olyan társadalom megteremtésén dolgozni, amely az általános kulturát lehetségessé teszi, kötelessége annak, akinek az emberiség haladása szivén fekszik.

* Megjelent a „Korunk” 1926. évi juliusi számában.