Megkaptam a levelét, Drága Barátnőm, ez egyszer sietett, sietett tudtomra adni az elégedetlenségét. Hogy én milyen egy... vagyok! Évtized számra semmit sem dolgozom, csak fintorokat vágok és „megteszem a megjegyzéseimet” mások munkájára. Mire a levele ide ért, nem lett igaza. Komoly munkába fogtam, a legkomolyabba, kongresszust szervezek. Tartsa fiam az itéletét a sorok végére, s vegye tudomásul, hogy: összehivom a magunkfélék kongreszusát.

Régóta gondolok én erre, nem a most lobogó kongresszus-mánia ragadott el. De stimulált az is. Bőriparosok, ügyvédek, orvosok, köztisztviselők, pincérek, zsurnaliszták, mindenki...; csoportosulnak az emberek: nem, faj, szín, kedélyállapot (világnézet?) szerint mert egyesülésben van az erő, s mert ha tömeg nélkül viszek lobogót, a bolondok hazába csuknak.

Hát csak mi nem?! Pedig rajtunk is lehetne még segíteni. Nos én ezennel!

Névreszóló meghívót nem küldök senkinek. Ahhoz kataszter kellene, s még előbb: pontos megállapítás, hogy mifélék is azok a magamfélék?

Dadogó kísérlet lesz, de nem szégyenkezem.

A magunkféleség — sejti Drága Barátnőm — nem foglalkozás. Inkább hivatás. Grandiózus kisérlete vagyunk a világalkotónak, élet-lélek- és szellemtani experimentum, hogy: bolygónk ismert fizikai alkata mellett megélhetnek-e rajta olyan emberek (ilyen magunkfélék) a kiknek anyagi és idegi felkészültsége éppen csak arra elég, hogy eléldegéljenek a Kozmos olyan tájain, ahol nincsen surlódás, nincsen légnyomás, nincsen gravitáció. Nem tudtam azt kevesebb szóval elmondani, a magunkféléket nem lehet olyan egy könnyen kifejezni.

Hogy ez a kísérlet vivisectio? Igen. S még az állatvédő egyesület sem avatkozhatik közbe, Istenem, mégis csak kétlábu sokatlanok vagyunk.

Kezdi már sejteni? Mi vagyunk azok az ügyefogyottak, csetlők-botlók, semmitmarkolók, vesszönlovaglók, füstfelhőn utazók. Minekünk van mindig százpercentesen igazunk, s nekünk nem jút a valóságnak egy percentje sem. Mert: „Kérem, ez itt a Föld; ajtót méztatott téveszteni—”

A mifélénk várja évtizedes hittel, hogy ejnye tán mégis észreveszik s ha másért nem, önzésből odaállítják, a hol hasznos az ész s a szinbecsület... de „neeem... köszönjük.... Keine Verwendung...”

A mifélénk az, aki sziklacsúcsra hág s ott diadallal várja be végét... holott a csata már rég eldűlt s a béke ötven percentes kompromiszszummal régen megköttetett.

A mifélénk szűri be mézét s töri be fullánkját hírlapsorokba, melyeket nem egyébre, csak fáin hirdetések s még finomabb riportok tipográfikus kiemelésére szán a kiadó.

A mifélénk szavaz választásokon arra az Érdemesre, akinek választhatósága, sajnos, csak annyira kétségtelen, mint a mifélénk választójoga.

A mifélénk oson, falhoz simulva, este s a burzsuj meglöki társát: „Fantasztikus!”

A mifélénket, ezt a magunkfélét hívom kongresszusra össze, majd összetesszük az erőnket s meglátjuk, mi lesz. Isteni kísérlet. A semmit a megjelentek számával sokszorozni! Meglátja Drága Barátnőm, nem nulla lesz. Sok nulla: itt a földön hatalmas erőforrást jelent.... De mi! együtt! valami nagyszerű irreális számot fogunk kiadni!