Uram!

Semmi kifogásom a homokóra madarai ellen; szuverén joguk van ahoz, hogy röpüljenek vagy sem. Vilmos császár ellen elvi alapon álló gyűlölettel viseltetem. E két kijelentésem után nem meglepetés a harmadik: tiltakozom a homokóra madarainak vilmoscsászári szuverén beállítása ellen.

Uram, én szabad ember szeretnék lenni. Ehez az első feltételem megvan: mindenkinek szabadságot szánok. Még Arany Jánosnak is. Általában minden földi teremtménynek, akár anyagi alapon áll, akár pedig a szellem teremtménye s ez oknál fogva — a szellem sajátságos hanyagsága ez! — elfelejtettek neki fogható testet adni, amelyben láthatóan járjon.

Most és mindörökké védem minden lélek és minden értelem magától értetődő és mindenkitől elismerendő külön jogait. A rét keble? — lehetséges. Általában és elvben: lehetséges az, hogy a több-ember (a művész) olyan életét közölje az emberekkel, amilyen van neki. Mást nem is tehet.

Ezen fordúl meg az egész. Milyen életet jelent az a lelki készség, amely a homokóra madarai által közli velem az Időben való rohanásának egyik állomását? Érdekel-e engem ez az élet? Mert szabad ember szeretnék lenni és jogom van ahoz, hogy azt vigyem az úton magammal, ami Kekem való.

Nem nyúlok a vershez centiméterrel, ritmusmérővel, az esztétika körzőjével, színkoronggal, hangulattal, hájjal-bájjal. Magamhoz mérem a művészi alkotást, többre és emberibbre törekvő életem szükségletéhez szabom, és ezek szerint veszem föl vagy hajítom el. Véletlen az, hogy személyem szerint, életem e szakában, jobban érdekelnek a homokóra madarai, mert a szenvedő mélységek forrongását jelentik. Értelmetlenek? A tenger habja is értelmetlen. Mondom, ez véletlen. A rét keble is érdekelt egy időben. Ma már nem; ennek a hasonlatnak nincs meg rám a költői hatása. Nem tartom kizártnak, hogy lehet az életemnek egy olyan korszaka még egyszer, amikor a felvevő készségem a rét keblével szemben megértően viselkedik.

Egy súlyos félreértésére figyelmeztetem, amely nem a cikkében, hanem a cikke mögött van. Szíveskedjék az új tartalom és a vergődő, új formanyelv között különbséget tenni. El tudok képzelni hatalmas, a Végtelen megérzése felé hullámzó verset is a köznapi élet csizmás szavaiból. És lehetnek a homokórának madarai, amelyek nekem nem mondanak újat. Van Kassáknak verse, amelyet egymértékűen el lehet mondani a múlt századvégi költészet kifejezési eszközeivel. Ez a vers rossz, mert a lényege nem a számára adott egyetlen formában jelentkezik. És van Kassáknak száz verse, amelyeket csak úgy lehet elmondani, ahogy ő elmondta. Ezek a versek versek. A legnagyobb szabadságérzés él bennem minden művészi alkotás iránt, de nem dőlök be a legjobb hiszemű kísérletnek sem, amíg nem látom benne a többélet felé törő fájdalmas vívódást, az intuíció lobbanó fényét, köznapi szóval: a művészetet.

Mindebből, amit eddig elmondtam, egy szó sem igaz. Nem igaz abban az értelemben, hogy legmélyebb meggyőződésemmel volna azonos. Az a rövid vélemény, amelyet elmondottam, tőlem, egy ilyen és ilyen névvel megjelölt, ilyen vagy amolyan kortársi értékelésnek kitett külön életű embertől, teljesen távol áll. Illetőleg nem azonos ezzel az egyénnel. Ez a vélemény egy az ön cikke által bizonyos szellemi rezgésbe hozott bizonyos összejátszó körülmények folytán megnyilatkozható, pillanatnyi jelentkezése volt egy embernek, akit nem ismerek többé. Abban a pillanatban nem ismerem már, amikor a további élete során az itt elmondott véleményétől akár hajszálnyit is különböző véleménye lesz. És újból azt kell mondanom, hogy ez sem igaz, amit most mondtam. Nem igaz, mert lehetséges, hogy azonosítani fogom magam azzal az emberrel, akinek a véleménye változó.

Ez nem bújkálás és nem tréfa vagy gúny. Ön már kitalálta: igen, ez ismét csak vallomástétel a legteljesebb szellemi szabadság mellett, elmosása minden határnak, amelyet a bugris a szellem területére akar árkolni. Elég volt a szeges drótból! De akkor meg ön is hagyja békében Arany Jánost. A negyedik dimenzióban, ahol remélhetőleg valamennyien találkozni fogunk, meg fog majd róla győződni, hogy ez az ember maradék nélkűl és nyugtalan lelkiismerettel hozta ki magából azt, amit az ő korában, az ő képességeivel és az ő számára lehetséges eszközökkel kihozhatott. Becsületes volt a metaforái legmélyéig. Ennél többet ne kívánjon. Emberek vagyunk.

Belátom, hogy az ön helyzete nehéz. A milói Vénusz, mint meztelenség és felbérelt közbeszólók egy propaganda-előadáson: azonos tünetek. Körűlbelűl ugyanazok, mint a „kérges- tenyerű, derék munkás” vagy a „volt egy zsidó ismerősöm, de nagyon becsületes ember volt.” Vagy mint a Tolnai Világlapja. Ismétlem, értem önt. Sőt titokban azt remélem, hogy a homokóra madarainak a fellépése egy új korszak kezdetét jelenti, mert a szabadság illata érzik rajta. A díszletek mintha már recsegnének ezen az ócska színpadon, — talán mégis csak lesz valami? vagy forgószínpad ez, más díszletet mutatnak, de a régi megvan még és egyszer ismét csak előkerűl? Nem tudom. Várok. A legnagyobb jóindulattal és ugrásra készen állok a rét keblén és szeretnék már elmenni. Bocsásson meg, ha nem nyujtottam volna önnek szellemi munka-alkalmat. Ez nagy hiba volna. (Kolozsvár)