Az az unionok ban szervezett angol szakmunkás, aki bérdifferenciái elintézésében és egész életstandarja védelmében maga mögött érzi nemcsak szakmai szervezetét, hanem az angol parlament egyik legnagyobb pártját a Labour Partyt is, sőt az egész angol felvilágosodott közvéleményt, bizonyára nem is álmodik arról, hogy az angol világbirodalom egy néhány repülőgépórajárásnyira eső részében a munka rabszolgaságának egy a régi rabszolgaságnál is sulyosabb fajtája hivatalosan elismert életformája sok millió dolgozó embernek. Igaz, hogy ezeknek az embereknek a bőre másszinű, mint az angol munkásé, s hogy ez a szines rabszolgaság lehetséges, annak legnagyobbrészt az az oka, hogy a világ munkássága leghaladottabb részében is még jórészt benne él egy faji elfogultság a szines emberekkel szemben. A szines népek azonban tanulékonyak és kezdenek „ébredezni”. S az európai kizsákmányolás helyzete napról-napra nehezebbé válik.

Hogy Délafrikában is a politika központjában a szinesek kérdése áll, arra élesen rávilágit a New-Jorkban megjelenő The Nation egyik ujabb száma, amelyben két cikk is foglalkozik a kérdéssel. Az egyiket Lord Olivier írja, valamikor Jamaika kormányzója, majd Macdonald kormányában India államtitkára és egy „Fehér tőke és szines munka” című könyv szerzője. A másikat E. F. Alfred Hoernle, a johanesburgi egyetem filozófia professzora Transwaalban és a Délafrikai európaiak és benszülöttek egyesült Tanácsának tagja. Az utóbbi részletesen ismerteti a probléma néprajzi hátterét, amely nékül a dolgok mai állását nem lehet megérteni. Ez a néprajzi háttér a délafrikai „szines probléma” első tényezője. Angol-Délafrikában a lakosság megoszlása a következő:

európai             1.700.000

benszülött          5.210.000

ázsiai                    170.000

szines                   560.000

Az ázsiaiak főleg hinduk, akik a, natali cukorültetvényekbe kerültek munkásoknak. A szinesek részben malájok, de főként a régi fehér települők és a hottentották leszármazottjai. A hottentották lakták a Fokföldet, amikor a hollandok benne megtelepedtek. Nem tévesztendők össze a benszülöttekkel, amelyek alatt a kaffir és bantu néptörzseket értik. Harcos törzsek, amelyek északról húzódtak le Fokföld felé és egy külön problémát képeznek, Délafrika „benszülött problémáját”. Ezzel szemben a szinesek minden tekintetben legalább annyira civilizáltak, mint a fehér népesség legalsóbb rétegei.

A délafrikai szines-probléma másik tényezője a benszülött népesség kultúrfokában fennálló nagy eltérések. E népesség legnagyobb része még törzsközösségben él, másik része pedig a fehérek farmjain mint árendás, vagy béres. Egy harmadik csoport a fehérek városaiban bérmunkás, s egy egész kis csoport teljesen kinőve a törzsi közösségből, mint tanitó, önálló farmer, stb. a fehérek módjára él. Nyilvánvaló, hogy az ilyen különböző feltételek között élő benszülött lakosságra nem lehet ugyanazt az elbánást alkalmazni.

A harmadik tényező a föld. A földterület 87 százaléka az 1.700.000 fehér ember tulajdona. Csak 13 százalék az 5.210.000 benszülötté. A benszülöttek területei ennélfogva túlzsufoltak és elégtelenek arra, hogy a népességet eltartsák. Következmény, hogy a férfi népességnek több mint fele kénytelen a fehérek farmjain, bányáiban és gyáraiban munkát keresni.

Az utolsó, s talán legfontosabb tényező a fehér lakosság fölfogásának megoszlása a színesekkel szemben követendő politikát illetőleg. A Fokföld a régi hagyományokat követve ugyanazon jogokat adta meg a színeseknek, mint amelyekkel a fehérek bírnak, amennyiben egy minimális műveltséget fölmutatnak. Az északi tartományok Transwaal, Orange és Natal elvileg kizárják a színeseket és benszülötteket az egyenlő Jogokból. Az északi és déli tartományok egyesítése a Délafrikai Unióba e két ellenséges álláspont harcának kezdetét jelentette.

Hertzog tábornok délafrikai kormánya négy törvényjavaslatot dolgozott ki a benszülöttekkel szemben folytatandó politika jövendő alapjaként. Ezek célja, hogy egységes alapra helyezzék az egész Unióban a benszülött-politikát.

E javaslatok a különválasztás politikáját akarják érvényesíteni: oly távol tartani egymástól, ahogy csak lehet, a fehér és a fekete fajt. A különválasztás négyféle. Először társadalmi vagy pontosabban szexuális különválasztás, mely eltiltja a sexuális érintkezést a fehér és fekete faj tagjai között. Azután egy gazdasági különválasztás. Ez azt jelenti, hogy a benszülöttek a tanultabb munkát igénylő iparágakból ki vannak zárva, ezek tehát automatikusan a fehéreknek vannak fönntartva. A javaslat szerint a miniszter bármely iparból kizárhatja a benszülötteket, amelyben véleménye szerint ezek a fehérek érdekeit sértik. Ez teljesen megállítja a gazdasági versenyt, kialakítja a fehér munkások arisztokráciáját s ugyanakkor a benszülötteket a tanulatlan munka alacsony béreire szorítja és örökös szegénységben tartja.

A politikai különválasztás külön jogokat és intézményeket ad a benszülötteknek akaratuk kinyilvánítására. Fölállít egy benszülött tanácsot és különálló képviseletet ír elő a parlamentben a benszülöttek számára. A benszülöttek tanácsa azonban egy tisztán tanácskozó és legfeljebb javaslatot adó intézmény, amelynek összeállítása is olyan, hogy teljesen kiszolgáltatja a kormánynak.

De legsúlyosabb elkülönítés az, ami a földdel történik. 1913-ig a benszülötteket védte a törvény birtokaikban a részükre fönntartott területeken és meg volt engedve, hogy szabadon vásárolhassanak földet. Az 1913-as benszülött birtoktörvény tette meg az első lépést a föld különválasztása felé. Fölosztotta az országot fehérek és feketék között, szabályozva, hogy feketék csak bizonyos területen növelhetik birtokállományukat. Az új javaslat még jobban megszorítja a földvásárlás jogát, amennyiben csak azokra a területekre szorítja, amelyeket az 1913-ik évi törvény kizárólagosan benszülöttek számára elhatárolt. Ilymódon kétféleképen rosszabbítja a benszülöttek helyzetét. Az előbbi törvény nem szabott határt a benszülöttek által szerezhető föld mennyiségének, míg az új törvényjavaslat egy zárt területre szorítja ezt s itt is csak szabad kézből fehér vásárlókkal való korlátlan versenyben engedi meg a föld vásárlását. De a délafrikai benszülött általában oly szegény, hogy ilymódon nincs kilátása ujabb föld szerzésére.

De a benszülött népességnek igen nagy tömegei élnek a fehérek részére kihasított területeken, mint árendások, és béresek. Mi fog történni ezekkel az új törvény alkalmazása esetén? A fehérek területein a feketék helyzete következőképen van szabályozva: lehetnek a fehér farmer teljes munkaidejüket lekötő szolgái, béresei, ellátásért és talán némi bérért. Lehetnek árendás-béresek, amikor is évenként 180 munkanapot kötelesek teljesíteni, mivel szemben egy kis földet kapnak megművelésre. Vagy lehetnek részesek, akik felébe művelik meg a fehér farmer földljén. Az új törvény megsemmisíti egy csapásra a részeseket, mert a fehér farmerre olyan adót vet ki utánuk, hogy nem lesz többé kifizető a földművelés e módja. A részes tehát vagy szolga lesz vagy árendésbéres. Es most következik a törvénynek egy rendelkezése, amely úgyszólván egyéni szabadságától fosztja meg a benszülött földmunkást. A törvényjavaslat ugyanis jogot ad minden farmernek, akinek nincs elég munkása, bepanaszolni szomszédját, akinek szerinte túl sok munkása van. S ha a helyi hatóságok elfogadják panaszát, a fölös munkások kötelesei: a panaszos farmjára átmenni. Ilymódon a benszülött munkások és árendásbérlők semmi biztonságot nem élveznek, egyik farmról a másikra űzhetők. Ugy hogy nem marad más hátra a benszülött számára, minthogy szolgája legyen a fehér farmernek. Minthogy minden bizonnyal ez is az új törvény célja, ez az amivel fizet Hertzog tábornok farmer szavazóinak, mint ahogy a „szineskorlát” törvénnyel fizetett munkásszavazóinak. A benszülött tehát a fehéreknek fenntartott területeken nem lehet többé részes, bérletéről sem lehet biztos, még ha mint árendásbéres szükség volna is rá. És ha nem akar a fehér farmer szolgája lenni, vagy vissza kell, hogy menjen a benszülötteknek fenntartott területre, amely már túlzsúfolt vagy a fenntartott területen földet vegyen oly árakon, melyeket a fehérekkel szemben meg nem fizethet. Ugy, hogy más választása nem lesz, minthogy a fehér farmer szolgája legyen. Az új törvény hatása az lesz, hogy a fehér farmerek rendelkezésére szállítani fogja a benszülött földmunkások nagy tömegét olyan bérek mellett, amilyeneket a farmereknek adni tetszeni fog.

E benszülött földmunkások neve szolga lesz, de tényleg állapotuk rosszabb lesz, mint a rabszolgáké. A rabszolgaság minden hátrányában részük lesz, annak minden előnye nélkül. Nem lesznek gazdáik tulajdonai, tehát a farmer nem fogja velük szemben azt az érdeklődést és kötelezettségeket érezni, amit tulajdonával szemben szokott. Mégis teljesen tulajdonában lesznek és kényszeríteni fogja őket, hogy részére dolgozzanak, mert a benszülött, aki nem dolgozik egy fehér farmon, „hontalan” a fehérek területén. Viszont itt színesnek nem szabad hontalannak lenni.

A dolgok íly alakulásának gazdasági hátterére Lord Olivier cikke derít még nagyobb világosságot. Szerinte a délafrikai társadalom és ipar morálját az fertőzte meg, hogy az eredeti fokföldi telepítés importált rabszolgamunkára volt alapítva és hogy a fehér népesség még máig sem tudott megszabadulni a rabszolgaságon nyugvó társadalom mentalitásától. A rabszolgaság kora óta mind máig méltatlannak tartják a fehér ember számára a kézimunkát, amely csak feketéhez méltó. Ilyen tradíció alapján épült föl Délafrikában az eredeti patriarkális mezőgazdaság és állattenyésztés helyébe a kapitalista ipari termelés, megtartva azt az alapelvet, hogy a kézimunkát kaffiroknak „kaffirbéren” kell elvégezni.

Ugyanezen az alapon fejlődött a bányászat is, amely a délafrikai kormány közgazdasági és bérkomissziójának jelentése szerint csak olyan alapon tarthatja fönn magát, lévén túlkapitalizálva, hogy egy fehérrel átlagosan tizenhárom fekete dolgozik. A benszülöttek tényleg nemcsak kézimunkát végeznek, fehérek felügyelete alatt gépekkel is dolgoznak. De csak a fehérnek van a tanult munkást megillető bére, mig a benszülöttek, segédmunkásokként, kaffir-béreket kapnak. A fehéreknek átlagosan tízszer magasabb bére van, mint a feketéknek, akiknek a bérét alacsonyan lehet tartani a fehér lakosság földmonopóliuma által, amely a földtől fosztja meg a feketét s bérmunkára kényszeríti. A farmokon a kaffirok bérei átlag 12 centet tesznek ki naponta, a bányákban legfeljebb 54 centet. Ezzel szemben a fehér bányászok reálbérei magasabbak, mint bárhol a világon. Mint a Komisszió jelentése mondja, e magas bérek csak a bonszülött munkások hátrányára fizethetők; a fehér-bérek magasak, mert a benszülött-bérek alacsonyak.

S a bányák annyira túl vannak kapitalizálva, hogy csak így rosszul fizetett benszülött munkával tarthatók üzemben. A benszülött bére nem elég arra, hogy magát és családját fönntartsa. Természetes, hogy ez a bér még kevésbé volna elégséges a fehér munkásnak. Ha a bányáknak rendes béreket kellene fizetniök a feketéknek is, redukálniok kellene üzemüket és sok fehér munkást el kellene bocsájtani. Ez a helyzet magyarázza meg a délafrikai munkáspárt szövetségét az ország legreakciósabb és legműveletlenebb rétegével, a farmerekkel: a délafrikai fehér munkásság félreismerve igazi osztályhelyzetét, csak a jelen előnyét nézve szövetkezett országának reakciós-feudális elemeivel, hogy ílymódon a fekete munkásság kárán magának magasabb élet standardot biztosítson. – d.