AKorunk pártatlan igazságkeresésére való tekintettel engedtessék meg nekem, hogy néhány reflexiót füzzek ahhoz a két, egymással teljesen ellentétes eredményre jutó cikkhez, amely az emberi fejlődés problémájával foglalkozik. Seitmann Rezső (1926. juliusi számban) azt vitatja, bizonyítja, hogy –nincs, Vas Béla pedig erre válaszként irott tanulmányában (1927. áprilisi számban) etikainak látva a kérdés lényegét, igazolni próbálja, hogy igenis van fejlődés j a v u 1, ás értelmében az emberiség életében minden ezt látszólag cáfoló döbbenetes eset és a világháború ellenére is. Az a körülmény, hogy történelmi jelenségeket vett kiindulópontnak mindkét cikk írója, szubjektív diszpozícióik szerint más és más oldaláról mutatta meg nekik az emberiség életét, más és más ténycsoportok hangsulyozódtak ki lélekalkatuk különbözősége miatt, azonban a fejlődés teljes problematikája az o k-keresés hiányában nem bontakozhatott ki előttük.

*

Nem véletlen, hogy a „fejlődés-elmélet” gondolatának a köztudatba való meggyökerezése a XIX. század második felében történt, a technika és a természettudományok ugrásszerü előrenyomulása idején. Ugy a tudományos, mint gyakorlati felfedezéseknek ebben a századában lehetetlen volt nem észrevenni a „fejlődést”, az emberiség előrehaladását az élet bizonyos területein, amelyet azután a könnyen általánosítók az emberi megnyilatkozások minden területére kiterjesztettek. Bizonyos kultúr-epochák összehasonlítása a maival azt eredményezte, hogy a mult egyes korszakait kezdetlegesebbnek értékelték, primitívebb létállapotnak ítélték és így a tények megstilizálása Következtében az első pillanatra úgy tünt fel, mintha az emberiség történelme nem lenne más, mint egyszer gyorsabb, másszor lassubb ritmusú törekvés egy alacsonyrendű állapotból valami magasabbrendű életforma felé. A legtöbb kultur- és történetfilozófus az eg y é n életével hasonlította össze az egész emberiség életét és talán nem kell Vicora, Hegelre és a többiekre hivatkoznom, hogy milyen szélesen és mélyen megalapozott igazolást nyert egyes gondolkodókban ez az elmélet.

Ennek a statikus történetfilozófiai elgondolásnak, –mely a jelen ormairól tekintett vissza a lapályba vesző multra,–Achilles-sarka a művészet volt. Kiderült a gazdagabb tárgyi ismeretek birtokában, hogy egyes korokban nem tudatlanságból alkottak „primitiv” formafelfogású műveket a művészek, hanem mert felfogásuk különbözött a miénktől. Megtanultuk az egyes korok művészi megnyilatkozásait saját világszemléletük, életérzésük segítségével nézni, megérteni, esztétikailag appercipiálni és rájöttünk, hogy a mult nem jelent kezdetlegességet, csak milyenségbeli különbözőséget. Dilthey és a szellemtörténeti módszer tehát alapos revízió alá vette a fejlődéselmélet alapján már regisztrált tényeket és az élet mind szélesebb és szélesebb területein lett nyilvánvalóvá az evoluciós-elmélet tarthatatlansága.

A kétféle kultúrtörténeti álláspont harca még mindig tart, mert mindkettő igazát tények támogatják: a technikai és tudományos fejlődés a történelmi korszak évezredei alatt épen úgy kétségtelen, mint ahogy kétségtelen a művészetek és irodalom terén való mozdulatlanság: az egyiptomi építészet, görög szobrászat, Homeros vagy Sophokles nem jelentenek qualitáskülönbséget a keresztény kultúrkör festészetével, Danteval vagy Shakespearerel összevetve. A megoldást tehát csak e párhuzamos jelenségkor egyforma figyelembevétele mellett kereshetjük.

*

Ez egymásnak látszólag ellentmondó tények azonnal érthetőkké lesznek számunkra, ha az emberi megnyilatkozásokat a lelki élet két síkjából vezetjük le. A tudat szférájában végbemenő gondolati felismeréseken alapuló felfedezések lehetnek előző hasonló eredmények szerves folytatódásai. Az idő, ez a tiszta gondolati kategória kapcsolatot teremt az egyes gondolati megnyilatkozások közt, tehát a fejlődés lehetősége immanenter adva van. A tudattalanból táplálkozó érzelmi, művészeti, költői alkotások azonban fejlődésképtelenek, mert lényük legmélyén ahistorikus. Az álom például szerkezetileg, lényegileg valószinüleg mit sem „fejlődött” amióta csak ember van, csak képtartalma változott a különböző életformák szerint. A legegyszerübb érzések, indulatok, az ösztönélet különböző megnyilatkozásai alá vannak ugyan vetve bizonyos hullámzásnak, amely az intellektuális életünk folytonos hömpölygésével is kapcsolatot tart, azonban ezt nem lehetne valami törvényszerüséget felmutató grafikonban sem ábrázolni, mint ahogy nem mutat ki törvényszerüséget a lázgörbe sem. Az álmokból, a révült pillanatok és a narkotikus szerek mámorának időtlensége alapján tudjuk, hogy az idő fogalma vagy érzete ebben a lét-szférában ismeretlen, a tudattalan megnyilatkozásai tehát lényegükben sohasem kapcsolódnak időben előbb történt megnyilatkozásokhoz, hanem minden egyes alkalommal önmagukból ismétlődnek meg, minden új reveláció az új teremtéssel egyúttal tagadása az időben előbb történt teremtéseknek, folytonos újrakezdés és soha nem folytatás a lényege az emberi alkotások e másik nagy csoportjának. E kettő –a fejlődő és az időtlen –együtt mutatja csak meg az emberiség örök Ianus-arcát.

*

Tudatosan állítottam ilyen mereven szembe a gondolat és a lényegátélés, a tudat és a tudattalan világát, amelyek a valóságban át meg át hatják egymást, egymásnak anyagot szállítva, folytonos –néha gátolt, máskor spontán –diffuzióban élve, hogy annál élesebben határolódjanak el a különbségek a „fejlődés” gondolatának szempontjából. A művészi alkotás újértelmű lélektanát kellene megírnom ahhoz, hogy megmagyarázzam: miképen lehetségesek a mondottak ellenére is stilusösszefüggések egyes művészeti és irodalmi korokon belül és –a tudattalan szerepét kellene újra megvizsgálni a tudós munkájában, hogy megvilágosodjék a zseniális tudományos felfedezések egymáshoz kapcsolódásának organikussága és így a „fejlődés”-gondolat mélyebb értelmet nyerjen. A gondolkodás és lényegátélés szövevényes viszonyának illusztrálására most csak a filozófia történetét hozom fel példának.

Nagy József „A filozófia története” c. munkájának a bevezetésében szembeállítja a filozófust a szaktudóssal. Mig ez utóbbiak nyugodt tempóban folytathatják egymás művét („fejlődés”), addig a filozófus mindent mindig előlről kénytelen kezdeni. „Jórészt ennek tulaj donitható, hogy az egyes szaktudományoknak vannak szinte végérvényes megoldásaik, de nincsenek állandó kérdéseik, a filozófia pedig csak állandó problémákat mutathat fel végérvényes megoldások nélkül.” Érdekes megfigyelni a filozófia történetében, hogy ami fejlődésképes, szervesen továbbalakítható és megoldható probléma volt a filozófiában, az idővel kivált a diszciplínák közül és önálló tudománnyá erősödött, a filozófiai rendszerek azonban nem szüntek meg önmagukban lezárt kis kozmoszukban tükrözni az egyes korok legmagasabb színvonalú gondolkodását. Aristotelesben még benne van a fizika és természettudomány és az utolsó évtizedekig a filozófiában a pszihológia. A tények gazdag ismerete, mint a tudományos gondolkodás matériája így különáll a tényeken túlmutató, az önmagáért való művészi gondolkodástól. A tiszta filozófia, amely új és új megfogalmazásban veti fel az örök problémát, hogy újra és újra megoldja egy rendszer keretén belül, hasonlit egy kicsit a művészethez: például amikor Polykleitos óta újra és újra felvetik a szobrászok egy-egy önmagában lezárt kompozíció keretein belül a contrapposto-t és újra és újra megoldják, anélkül, hogy a megoldási lehetőségek kimerülnének. A filozófia tehát nem tudomány, nem is a tudományos eredmények végső összefoglalása, egységberendezése, stb., stb., hanem: a gondolkodás művészete, ars, melynek anyaga nem kő, nem festék, nem hang, hanem a Gondolat.

*

Egy területre leegyszerüsiteni a „fejlődés” problémáját és ott keresni a megoldást azért reménytelen, mert minden egyes emberi megnyilatkozásszférán belül különböző arányban keverednek a historikus és ahistorikus tendenciák és így az etikai „tökéletesülés” sem lehet mérővesszője a „fejlődésnek”. A jelenségek egyes területek szemléletekor ellentmondhatnak külsőleg egymásnak, de az okok keresése elvezet a belső megindokoltság harmoniájáig, anélkül, hogy a skolasztikusok kettős igazságelvét el kellene fogadnunk. (Budapest)