Ez a szó az olasz caricare, túlozni igéből ered. Etimologiája, mint majdnem minden esetben, ezuttal is a legjobb magyarázat. A karikatura kifejezésformája ugyanis az emberi, állati vagy tárgyi jellegzetességek túlzó kihangsúlyozása, a kevésbé jellegzetes alkotóelemek csaknem teljes elhanyagolása. A karikatura hazárd. Sokszor egyetlen ütőkártyára tesz fel mindent, egészen a szimbolumig sematizál. A humor, szatira, irónia, sarcasmus nem cél, csupán eszköz nála. Nem egyszer a könnyekig nevettet, a szó szoros értelmében és a vidámság álarca mögött ott bujkál, ólálkodik embersorsunk fájó végzete, a tragikomédia. A karikatura nem válogat az eszközökben. Kíméletlen, mint egy hazárdjátékos. Nyerni akar, mindenképen.

*

A karikatura nem műfaj. Ellenkezőleg: minden műfajt felőlel és szolgálatába állit. Miután a grafikának van legkevesebb küzdelme az anyaggal, ez a legkedveltebb kifejezési technikája. De kellőképen igénybeveszi a festészetet, plasztikát, a filmet és táncot, a prózát és kötött verset, a drámát sőt a zenét is. Ha valaki megírná egyszer a karikatura történetét, azt ajánlanám, hogy könnyebb áttekinthetőség szempontjából nem időrend, hanem műfaji csoportosítást használjon. Valahogy így:

karikatura-grafika és –festészet.

Az európai karikatura ősapja a két Brueghel volt. Ismerünk régi japán, kinai, római, hellén torzképeket is, ezek azonban semmiképen sem kapcsolódnak bele a karikatura további fejlődésébe. A paraszt-Brueghel tehát a kiindulópont. Az ő egészséges flamand rőheje vág bele az askézis túlvilági boldogságot igérgetésébe és ezzel visszaráncigálja a művészetet, amelyet az egyház egészen kisajátított magának, az életbe. Parasztjainak állati lénye mintha az égbekancsalitó embernek szánt pofon volna. És fia, a pokol-Brueghel még jobban kihangsúlyozza sátáni vízióiban az állatembert. Teniers, Van Ostade, Adrien Brouwer megértő mosolya ismét emberállattá szeliditi a pokoli állatembert. Hogarth, Callot és Chodovieczki már nem a parasztot, hanem a páncélba és allongeparókába bujtatott nemességet gúnyolják, Goya utólérhetetlen Capriccios rézkarc ciklusában már a polgár is megkapja a magáét, hogy aztán mind e mai napig a legjobb céltábla maradjon. Gavarni a citoyent, Daumier, Toulouse-Lautrec és Felicien Rops, Monnier a burgeoist támadják meg éleslátásuk legkíméletlenebb levetköztető képességével, indulataik legvadabb lendületével. Van erejük hozzá, hogy kipellengérezzék saját uralomrajutott osztályuk legundoritóbb fekélyeit, farizeus etikáját, olthatatlan pénzszomját, az embertestnek minden rabszolgaságnál rosszabb silány áruvádegradálását. Oberl�änder és Wilhelm Busch a spieszbürgernek és filiszternek esnek neki, végül a müncheni Simplicissimus nagyképzettségü gárdája öntudatos társadalompolitikai, osztályharci eszközzé avatja a karikaturát. Megrögzíti nemcsak a pénzeszsákpocakú gyárost, de annak kiszolgálóit, a zergeszakállas-lodenkalapu, bricseszes junkert, a monoklis, es ist erreicht bajuszú hadnagyocskát, a nagypocaku, sötéttekintetü hecckáplánt is. A világháboruban pedig az imperializmus rettenetes viziszörnyének, John Bulinak pszihejét rögzítették kifejező alakban a népek öntudatába. A Simplicissimus rajzolóinak, Th. Th. Heine. Olaf Gulbransson, Schilling és Petersen forradalmiságát úgy tartalomban, mint stílusban George Grosz egyesitette, hozzáadva a háborut megelőző és háborus korszakhoz a forradalmak és a Nachkriesgszeit sulyos pluszát is. Pascinnak, az utcalány és selyemfiú zseniális ábrázolójának finom tollrajzait is együtt fokozza fel az előbb emiitett komplexummal és így Ecce Homo és a Die herrschende Klasse c. mappái korunk oly megdöbbentő kritikájává válnak, amelyről külön tanulmányt kellene írni.

Karikatura-plasztika, -tánc, -film

A japán, kinai, siámi, polinésiai, indián, eszkimó és néger maszkok egyaránt bizonyitékai annak, hogy a plasztikát minden nép alkalmasnak találja a groteszk, diabolikus kihangsúlyozására. A bábjátékok figurái, valamint a tüntető körmenetekben hevenyészett gúnybábuk azt bizonyítják, hogy nemcsak a primitiv népeknek, hanem az u. n. kultúrnépek primitiv tömegeinek is őserejü érzéke van a karikatura iránt. A grandguignol, kasperltheater, Vitéz János szimbolisztikus alakjai, a tüntetések szalmabábjai, amelyeknek a mostani Oroszország tömegünnepségeinél nagyarányu szerep jut, a legmesteribb karikaturák.

A táncot eddig csak néhány groteszk pantomim képviseli a karikatura birodalmában, amelyet Josefine Baker a revübe is átplántál.

A filmkarikatura első hősét, a romboló Polidort Prince váltotta fel Móric, az együgyü párisi kispolgár alakjában. Lloyd Harold, Patt és Patachon, már az amerikai lapok vasárnapi mellékleteinek karikatura ciklusából születtek, Fatty talán a modern Falstaff, ha Chaplin a modern Don Quijote lenne.

Karikatura-próza, -vers, -dráma

Don Quijote a feudális lovag hazug eszményeinek torzképe. Rabelais Gargantuája, Shakespeare Falstaffja és Balzac Contes drolatiques-ja az érem másik oldalán mutatják meg a lovagi erényeket. Swift pedig az egész feudális államot gyüri könyörtelen nagyitólencséje alá. Voltaire ugyanezt teszi Candidejában, de torz vigyora mégis megenyhül és a Gulliver sötét embergyülölő pesszimizmusával szemben halvány reménysugarat ad a javíthatatlan optimistának: a munka eljövendő boldogságát. Moliere gúnykacaja már a polgárnak szól, Tarttuffenek és Dandin Györgynek. Gogoly és Goncsarov a feudalis bürokráciának korruptságát, a pipás kisnemes torzképét adják. Maupassant Gömböc cimű novellája a farizeus citoyent vetküzteti meztelenre. Anatole France A pinguinek szigetében az egész francia történelem és ha úgy akarjuk, az emberiség történelmének karikaturáját rajzolja meg. Ennek mintha egyenes folytatása lenne a Jelenkori történet négy részből álló ciklusa. Thaisában az aszkézis torzképét adja, amelyet a Pártütő angyalok-ban az egész vallásetika torzképévé szélesít. Ludláb királynéjának D´Astaracja a középkor és ókor gnosztikusainak és misztikusainak kigúnyolása. Karl Krauss Die letzten Tagen der Menschheit c. nagy drámája a háboruról szóló vádírat, egy iróniával túlfütött rettenetes jegyzőkönyv, valamilyen Nagy Dániel Cirkusza is. Ezt a regényt, amely a bábjáték szimbolumig sematizáló eszközeit, használja fel, csak George Grosz erejének forradalmi lendületével mérhetjük össze.

A kötött vers területén meg kell emlékeznünk Blumauer Aeneiséről, Csokonai Dorottyájáról, Békaegérharcáról és Petőfi Helység kalapácsáról, mindannyi az antik heroizmus kellő értékre való leszállítása. És ne feledkezzünk meg Heine zseniális szatírájáról, Deutschland, ein Winterm�ärchen ciklusáról sem, amely alaposan elbánik a német nagyképüséggel Barbarossától Hammoniáig, a fekete sastól a savanyú káposztáig és a kölni dóm háromkirálykápolnájáig minden középkori maradvánnyal. A költőt egy árnyék követi utazásában hűségesen kivont pallossal: a forradalom.

Mert ő a karikatura pszichéje: a forradalom. Egy Rabelais gall kacaja, egy Cervantes fájdalmas mosolya, egy Swift kétségbeesett röheje, egy Voltaire torz vigyora, egy Anatole France faunnevetése mind az emberélet feljavítását szolgálták, Goncsarov és Gogoly, Moliere és Karl Kraus, Aristophanes, Schnitzler és Bernand Shaw ezért alkottak a gúny görbe tükrének bizarr formáiban.

Térjünk vissza a kiindulóponthoz. A karikatura a jellegzetes elemek adabszurdumig való kihangsulyozása, legyen a tárgya akár egy egyén, akár faj, akár egy egész osztály. De mi a jellegzetes? A jellegzetesség olyan külső vagy belső kifejezésre jutott lelki vonás, amely az átlagban nincs meg olyan mértékben, mint a szóbanforgó egyéniségben. A jellegzetesség tehát az egyén, faj, osztály domináló tulajdonsága: az egyéniség.

A karikatura az egyéniséget teszi nevetségessé, legyen az bármely értékmérővel mérve is a legnagyobb. Egy Plátón kacag Demokritos, valamelyik német komponista egy népdalt dolgoz fel Bach, Mozart, Haydn, Beethoven, Wagner stb. szellemében és stilusában és mi nevetünk a legnagyobb zsenik modorosságán. Karinthy Igy írtók Ti irodalomkarikatura sorozatában sorra teszi nevetségessé kedvenceinket, pusztán azzal, hogy kihangsulyozza azt, ami egyéni, tehát eddigi fogalmaink szerint zseniális bennük. És az Übermenschek alkonya már piroslik az egyéniség, az individualizmus nevetségessétételében.

Miután a karikatura az egyéniség ellensége, ebből önként következik, hogy kollektiv, normalizáló szellemü. És ezzel elérkeztünk forradalmiságának, tehát emberjavitó tendenciájának lényegéhez is.

A karikatura tehát koncentrált támadás, agresszív kritika. Forradalmisága nem egyszer a vádbeszéd erejéig fokozza. A gyarlóságok ellenőreiből bün ellenőrei lesznek mindazok, akik erre diszpozicióiknál fogva a művészetet tartják a legalkalmasabb eszköznek. Kritikájuk művészi tett, de elsősorban etikai tett egy célkitüzés irányában.

Igy válik ez a kritikai módszer a l´art pour l´art kritikájává is. A művészet rendeltetése nem egy élettöbblet ajándékozása, hanem egy élettöbblet kiverekedése. A karikatura tendencművészet. A karrikatura szimbolum. Az embersors feljavithatóságába vetett hit szimbóluma. A karikatura forradalmi pszichéje: gyülölni a szeretetért. A hazugságok velejéig boncolni az igazságért.

*

Azt mondják, Jézust a kor követelte, a kor termelte. Hidegen mérlegelve, feltolva homlokunkra iránta érzett mélységes szeretetünk szemüvegét: ő anakronizmus volt. A római imperializmus világában kezdetleges fegyverekkel küzdött ez a csodálatos agitátor. Mitsem tudhatott szervezésről, a sokszorosított írás hatalmáról és így a kereszten végezte, a legmegrázóbb anakronizmusként. A jezsuiták már győztek, ők a korhoz mérték fegyvereiket. És Jézus fegyvere a lamancai lovag porlepte, rozsdás lándzsája volt az idők távlatából nézve. A szindikalizmus, szakszervezetek, Trade Unionok és fascizmus korából visszatekintve egy groteszk keresztet látunk forogni, a szélmalom négyágu vitorláját. Don Quijote van felfeszítve rá, az ő sovány aszkétateste az anakronizmus. Nagy sasorrának vére a borbélytányérba csöpög, Mambrinus csorba sisakjába, amelyet Sancho Pansa avat Arimathiai József Grál edényévé. És a malmos fia, egy kamasz Longinus meszelőruddal bökdösi az emberi erények hősét, az igazságot szolgáló lovagot, hogy teljes legyen a kép. Igy nevettet meg a félkezü adóhivatali irnok, a szerencsétlen Cervantes bennünket, hogy sirassuk az igazság harcosainak sorsát.

*

Oblomov nagyot nyújtózott a nemesi kuria virágos empire chaiselongueján. Kis szemei még álomtól könnyesen pislogtak, amikor szépen himzett dohányzacskóját kereste. Pocakjáról puha hálókabát omlott le, papucsai a pipatorium felé slattyogtak és puha keze egy hosszúszárú, öblös tajtékműremek után nyúlt, amelynek ezüst kupakja bizonyára Nagy Péter miniatür mellszobrában végződött. A pipa nyakáról semmiesetre sem hiányozhatott a két nagy selyembojt. Oblomov ugy tudott pipát tömni, ahogyan csak egy kisnemes tud. És pipatömés közben a zemsztvo és a mir ügyeire gondolt. Az álom még füstként terjengett agyában, de a reformtervek kezdtek mindjobban kibontakozni. Jobbágyfelszabadítás, a robot megszüntetése, az utak karbantartása, az analfabetizmus leküzdése, népoktatás, kórházak létesitése. Itt ásitott egyet a jó Oblomov. Aztán tüzes beszédeket formulázott, amelyeket az árvaház ügyében tartani fog a kerület nemesi gyülésén. Minden meg fog változni ebben a kormányzóságban, gondolta és nagy léptekkel mérte végig a szobát. Pipája ugy füstölt, mintegy tüzhányó. Oblomov el nem mondott szónoklatain, papucsban és hálósipkában, házikabátban és pipafüstbon rekedt tervein, négy fal közé fulladt reformjain egész Oroszország nevetett. De Oblomov tovább hánykolódott álmatlan éjszakákon, túlélte szerzőjét, Goncsarovot és túlnőtt a gúnykacajon, oszlopos kuriáján, a sárbafulladt kormányzóságon, az áloméleten. Oblomov, az orosz kisnemes a kérlelhetetlen valóságba nőtt és ekkor Vladimir Iljics Leninnek hivták.