Renan: Jézus élete óta, már három jelentős munkával gazdagodott a magyar Jézus-irodalom. Papini könyve az egyik, Szimonidesz Lajos magyar teologiai tudósé a másik, Giovanni Rosadi olasz írónak Boros Ferenc fordításában most megjelent Jézus-pöre a harmadik. Jézus életének vannak kideríthetetlen részletei s minden új műtől a személyére tapadó homály elhárítását várjuk. Elfeledjük, hogy a mai tudományos lehetőségek határáig Renan, Strauss s az ő követőik már a hangos Papini előtt eljutottak és az új Jézus-munkák nagy tárgyi érdekességük mellett is sokszor jobban megvilágítják szerzőik lelki problémáját, mint Jézusét. Ilyen érzésünk van, ha Papini Krisztus könyvét olvassuk... A fiatal Papini szemében vörös posztó a vallás. „A mi kedves embertársaink vallásos állatok – írja 1903-ban – s legjobban a papi csuha árnyékában érzik magukat... a miszteriumnak ez a szüksége, a parancsoló ösztön, hogy az ember valamit a saját Én-je fölé emeljen, azt hiszem egyik jele az emberi tömeg gyógyíthatatlan alacsonyrendűségének”. Három évvel később Il crepuscolo dei Filozofi c. művében már irgalom nélkül bunkózza le Kantot, Hegelt, Schopenhauert, Spencert s a többi nagy filozófust, hogy végül, gőgös gesztussal jelentse ki: „Elbocsátom a filozófiát”. Sok-sok harc után, mitán megöli magában a filozófust, a szofistát, a humanistát, a reformátort, a futuristát —, Krisztusért száll síkra, az evangelium örök szépsége és igazsága fakad fel lelkében és lelkének ebben az „új” renaissanceában kimélet nélkül dorongolja le a szellem Pató Páljait, a tucatkételkedőket „az elfogultságukkal kitömött lagymatag hülyéket”, akik a – hitetlen Tamást választják védőszellemüknek. Lelkesedése egy-egy pillanatban felemel bennünket, de máskor őt magát is lezsugoritja a fogcsikorgató, nyelvöltögető felekezetiességig, midőn a szenvedő, lelki harcokban gyötrődő Jézus előtt felvillantatja a lázadó reformátorok tolakodásait. Es a megvilágítás nem Jézust adja új világításban, csak szerzőjét tolja le a lelki átalakulás piedesztáljáról és sodorja őt a világnézet vérbeli napraforgóinak gyanus tipusai közé.

Szimonidesz Lajos nem ilyen gyanus gesztikulációk között néz szembe a problémával. Okos mérlegelés közben észreveszi, hogy a titok megoldására nem a részletekben való elmerülés, hanem Jézus egész tanitásának áttekintése, logikai jellegének megállapítása vezet. Szimonidesz meglátja és megláttatja Krisztusban az igazi prófétát, a nagy költőt, a nagy emberbarátot és mindenek felett: a nagy vallásalapítót és kétségbevonhatatlanul közelebb hoz bennünket Jézushoz, a szenvedő emberhez... Az atheizmuson, futurizmuson, spiritizmuson, mágián, teozófián átsodrodott Papini s a dogmákkal együtt a papságtól is megvált tudós Szimonidesz könyve után nyereség-e az irodalomnak Rosadi könyve? Nem inkább reá, a firenzei szerzőre jellemzőbb-e a könyv, mint Jézusra, vagy tán nem magára Firenzére-e, amely Papini és Rosadi előtt már Ferrerot indította nagy lendületü munkára? Mi célja volt az egyébként sokoldalu szerzőnek (novellista, regényíró, képviselő, büntető jogász) a könyv megírásával ? A szerző célkitüzéséből arra lehetne következtetni, hogy tisztán büntetőjogászi szempontból vizsgálja, hogyan folyt le a Jézus per, hogy szembeszállva Renan és Strauss nézeteivel egészen új világításba helyezze a per lefolyását, s bebizonyítsa, hogy Jézus halála egyszerü politikai gyilkosság volt, melynél úgy a mózesi, mint a római igazságszolgáltatás rendelkezéseit durván felrugták... Ez a jogászi meggyőződés csakugyan végigvonul a munkán, mely a Christologia mai állapotát éles elmével boncolgatva igyekszik – már előre hozzátehetjük: teljes ügyvédi sikerrel –a maga igazát bebizonyítani. De ezen a jogászi munkán tulmenő céljai is vannak az írónak s minket jobban érdekelnek e távolabbi célok. Rosadi mint a fájdalomnak és vigasztalásnak könyvét ajánlja munkáját a kitaszítottaknak, szorongatottaknak s minket ez a lirai forrásból táplálkozó igéret jobban érdekel, mint a Renannal és Straussal folytatott éleselméjű jogászi vita. Egyet gyorsan megállapíthatunk: a legemberibb vonatkozások között tárgyalja Jézus életét; folyton szem előtt tartja az akkori közvéleményt és egy pillanatra sem feledkezne meg arról az analog ellenmondásról, mely a jézusi szellemnek „a világon ma is elevenen ható jótékony munkája s a hivatalos konvenciónális kétszinűség” között fennáll. Észreveszi, hogy az emberek ma is eltitkolják, amit tudnak, tiszteletet mímelnek az iránt, amit nem tisztelnek, elveket támogatnak, melyeket nem hisznek, felmentik azokat, akiket elitélnek és – elitélik azokat, akiket csodálnak... S mindezt – örök tragédia – a megszokottság erejénél fogva teszik az emberek. Rosadi szünet nélkül érezteti, hogy izzó, ma így mondanók: puskaporos levegőben élünk. Izgató egymásutánban vonultatja fel előttünk a zsidó prófétákat, a szociális igazságok fanatikusait, a Mózesnél is mózesebb farizeusokat, kik a hagyományos igazságok magyarázatának drága privilegiumához oly görcsösen ragaszkodtak. Rosadi megvilágítja a Jézus-per lelki hátterét – a századokon át táplált gigászi álmot, mely Izei rokkant életét napról napra fiatalította – és az ezzel összefüggő gazdasági szempontokat. Mert nyilvánvaló dolog, hogy Jézusnak a gazdagság ellen intézett sulyos szavai, melyek a szó legigazabb értelmében fejszecsapásokként hatottak, az egész gazdasági rend ellen irányultak... Igaz, hogy Jézus egyszerűen az Isten országáról beszél és valami nyugodt, szelid, szent anarchiára gondolhatunk, mint ennek megvalósítására, olyan anarchiára, melyben az élet minden törvényét, megnyilvánulását a tökéletesedésre képes egyéniség öntudatára s a lélek szabadságára bizzák –ámde a gyakorlati élettel erős kontaktusban levő főpapok valami mást, a „szent anarchiánál” vészesebb rendet éreztek ki abból az Isten országából, melyben mindenki egyenlő. Titokzatosnak, szokatlannak, Veszedelmesnek tünt fel egy olyan ország, ahol egyetlen hatalom az Isten. Egy ország, melyet nem a jog és az erő szilárdítanak meg, de a jó szándékú emberek szabad engedelmessége, kötelessége és szeretete. Egy ország, hol nem fontos, vajjon templomokban imádják-e az Istent, de fődolog, hogy –lélekben imádják... És ennek a magát Krisztusnak nevező papnak különös viselkedése és szokatlan varázsa: vámosok, bűnösök a barátai, gyámoltalan, reszkető asszonyok viszik hozzá gyermekeiket, bűnös nőszemélyek tárják fel neki bűneiket és kérik bocsánatát és áldását.

A Golgota gyalázatát az igazságszolgáltatás gyalázatának tartja Rosadi és bölcs intézkedésnek érzi, hogy „majd minden keresztény nemzet tárgyalási terméből eltávolították a feszületet, mely állandó megszégyenítése volt a birák „munkájának”. Az alaki szabálytalanságok egész garmadáját vonultatja fel Rosadi a jeruzsálemi birók ellen, akik máskor az örjöngésig aprólékosak, szigorúak, sőt babonásak voltak s most, hogy Isten „földi birodalmát” megmentsék, hamis vádaktól, jogtalan letartóztatástól s a biráskodási hókusz-pókusz eljátszásától sem riadtak vissza; és Pilátus ellen, akinek teljes joga volt itélkezni s akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy a fanatikus főpapoktól fellázított tömeg „feszits meg” kiáltásai elől megmentse Jézust. Rosadi azt állitja –s ebben nem ő az első –hogy Pilatus sajnálta Jézust. Lehet. Még bizonyosabb, hogy izgatta őt Jézus... Mikor a különös vádlott királyi biztossággal mondja: „Én arra születtem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” –Pilátus szórakozottan jegyzi meg: „Mi az igazság?... ” Legbizonyosabb, hogy félt Jézustól... Rendkívülinek, igaznak, nagynak érezte őt és félt tőle az alacsonyrendű emberek ösztönös félelmével. Nem talált hibát benne, ezt többször is hangoztatta, de mi úgy érezzük, hogy a kézmosás diplomatikus mozgolódásai között mégis csak titkos örömet okozott neki ettől a félelmetesen tiszta embertől megszabadulni.

Rosadi maga is érzi, hogy azok a nagy aprólékossággal vázolt „alaki szabálytalanságok” csak külső keretei a Jézus-tragédiának. A tragédia magva – a magáramaradás a legnehezebb pillanatok ban, a tanítványok meg nem értése, akik még nehány órával elfogatása előtt azon vitáztak, milyen rangjuk lesz az „új országban?” Ezek a jámbor apostolok nagyon is koruk gyermekei voltak és nem tudtak teljes egészen elszakadni attól a zsidó eszmétől, mely a vallástudományi átfogóképességnek és a mélységes faji hazafiságnak sajátos kombinációja volt. Ők nem voltak ugyan orthodox zsidók, de tudattalanul is hozzá tapadt lelkök ahhoz a nemzeti-vallásos hagyományhoz, mely egy nagy, hatalmas, földi birodalommal kecsegtette őket. És mi nem is ezt tartjuk a Jézus tragédia legmegrenditőbb valóságának. Hogy egy emberfeletti Ember, a vallás alapitás eddig felül nem mult lángelméje, aki nemcsak a maga korát, de a mi korunkat is megelőzte, nem talál igazán, egészen megértő tanítványokra, az nagyon szomorú lehet, de nagyon természetes. (Budapest)