Kahana Ernő, az individualpszihológia hivatott teoretikusa és művelője, világos, preciz összefoglalását adta a Korunk decemberi számában Adler individualpszihológiájának. Miután a pszihoanalizishez való vonatkozásait is érintette, szükségét érzem a túlsó partról, a pszihoanalizis oldaláról is hozzászólni a kérdéshez. Nem lehet célom e helyen képet nyújtani a pszihoanalizisről, sem az individualpszihológiát minden részletében kritika tárgyává tenni, csak azokat a részeket ragadom ki belőlük, melyek alkalmasak a két irányzat között fennálló nagy elvi

és gyakorlati különbségekre rávilágítani. Ezeket Kahana Ernő — úgy érzem, nem célszerüen túlságos konciliánsan kezeli, mert nem csak arról van szó, amit Kahana abban foglal össze, hogy: „... így végeredményében közösen elismert, s részben közösen felkutatott tényekből egymástól eltérő, sőt egymással ellentétes végkövetkeztetésekre jutnak... ” hanem különböző módszerrel szükségképen különböző anyaghoz jútnak, melynek értékelése természetesen nem lehet azonos. A hangsúly tehát nem a következtetéseken van, hanem az úton, amelyen kezdettől fogva haladnak. A pszihoanalizis súlyt helyez arra, hogy az individualpszihológiától való elkülönülése félreérthetetlenül kifejeztessék és csak ezt a pszihoanalitikus álláspontot képviselem, amikor erre a teljes divergenciára rávilágítok.

*

Az individualpszihológia (1. Ps.) a pszihoanalizissel (Ps. A.) együtt elsősorban gyógyító eljárás s a beteg érdekei bizonyos gyakorlati szempontokat állítanak előtérbe, melyek között bizonyára nem utolsó helyen áll a kezelési időtartama. Nos, az I. Ps., mint számos más pszihoterapiás eljárás, azt hangoztatja, hogy amig a pszihoanalitikus kezelés hosszú hónapokig eltart, addig ő rövid pár hét alatt mindezt elintézi. Hát ez nagy szó. Az ipari termelésben is a gép azt az óriási változást hozta, hogy aránytalanúl rövidebb idő alatt végezte a kézműves lassú munkáját. Ez a tendencia, a gyógyítás gyorsítására törekvés meg van az orvostudományban is. Amíg azonban az iparban a gép szinte korlátlan lehetőségét adja a gyors produkciónak, anélkül, hogy az a kvalitás rovására menne, addig az emberrel, a testtel, de különösen a lélekkel egészen másképen van. A lelki terapiában a lelki élet felépítése, annak erőviszonyai megszabják a sietésnek határait. És mégis azt látjuk, hogy terapiásirányzatok nőnek fel a Ps. A. körül, mint ahogy voltak azelőtt is, melyek „meggyógyítanak” lelki betegségeket nagyon rövid idő alatt, amít a Ps. A. csak hosszas és fáradságos munka után igérhet. Itt valahol valamelyes hibaforrásnak kell lennie, mert az mégis csak feltünő, hogy például a hipnotikus kezelés pár ülés alatt nyújthassa azt, amit a hosszadalmas Ps. A. Mindjárt megoldom ezt a rejtélyt: nem ugyanazt gyógyítják. A hipnotizőr, mint a laikus ember, a tünetet azonosítja a betegséggel, holott ez csak annyiban áll, hogy a tünet közvetlen következménye a betegségnek, de a betegség sokkal többet tartalmaz, mint a tünetek. Ha a hipnotizőr a hisztériás betegnek, aki például nem tud beszélni, azt parancsolja, hogy beszéljen, akkor a beteg, sikerült szuggesztió esetén, tényleg beszélni fog. Meggyógyúlt ez által a beteg? A laikus azt mondja, hogy igen, a tapasztalt orvos azonban tudja, hogy ép oly kevéssé gyógyult meg, mint a tüdőbeteg, akinek köhögését a gyógyszer elnyomja, vagy az epeköves beteg, akinek fájdalmát a morfium megszüntette. A tünet elmúlt, a betegség látszólag csendben van, de azért változatlanúl fennáll.

A hipnotizőr nem is kérdi, s természetesen nem is tudja, hogyan és miért jött létre a tünet, a fejlettebb pszihoterapia már felveti ezt a kérdést, de a felelet, amít reá ad, igen változatos lehet, s attól a módtól és munkától függ, amít felkutatására fordít. Ezt azonban valljúk egyértelműen, hogy az idegesség nem csak a tünet, hanem az egész lelki életre kiterjedő és minden mélységét átjáró beteges elváltozás.

Freud annak idején a tünetképződés problémájából indúlt ki s kutatásai közben felfedezte a lelkiéletnek addig ismeretlen strukturáját és mechanizmusát, differenciálta a lelkiélet rétegeit, melyeket „Bewusst”-nak,tudatosnak, „Unbewusst”-nak tudattalannak és a kettő között levő „Vorbewusst”-nak nevezett el s pontosan körülhatárolta ezen rétegek jelentőségét. A Tudattalan azon lelkiterület, melybe a lelki-élet fejlődése folyamán a tudattal esztétikailag és etikailag össze nem férő lelki tartalmak kerülnek az elfojtás (Verdr�ängung) mechanizmusa által. Az elfojtást eszközlő tényező oly erős, hogy meg tudja akadályozni később is a tudattalan lelkitartalmaknak tudatosítását, s tényleg ezek semmiféle egyszerű tudatos lelkimüvelettel, mint amilyen az emlékezés, tudatba nem idézhetők. A tudattalanná válás tehát nem egyszerű elfelejtés, szóval csak egy passziv folyamat, hanem aktiv művelet eredménye és az elfojtó gondoskodik is róla, hogy ezen állapotában meg is maradjon. Csak álmainkban és az ideges tünetekben jútnak a tudattalan lelki tartalmak a tudatunkba, de itt is többnyire leplezett és eltorzított formában, kifejezésre és külön munkára, épen az analízis munkájára van szükség, hogy igazi tartalmuk világossá váljon. Ebben a rétegben, a tudattalanban gyökereznek az ideges tünetek, s ha meg akarunk eredetükkel ismerkedni, keresztül kell törnünk az elfojtó erő ellenállásán, hogy a tudattalanig eljúthassunk. Ebben az áttörésben a tudattalan tudatossá tételében áll lényegileg az analízis munkája.

*

Most nézzük meg, mit mond nekünk a lelki élet felépítéséről az individualpszihológia. Adler, a volt Freud-tanítvány, átviszi rendszerébe a tudattalan fogalmát, de mennyire más az, mint a Freudi! Azt mondja, minden lelki tartalom lehet tudatos és tudattalan a szükséghez képest és tényleg ezek változtatják a helyzetüket, aszerint, hogy az egyén célkitüzései mit kivánnak. Hát ez bizony lényegesen más, mint Freud Unbewusst-ja. De mi is ez tulajdonképen, nincsen olyan lelki réteg, amelyre Adler ezen leírása találna? De igen, az, amit Freud Vorbewusstnak nevezett. Ennek tényleg egész szabad közlekedése van a tudattal és lelkitartalmak valóban lehetnek Vorbewusst-ok és bewusst-ok, úgy, mint azt Adler leírja. Képzeljük el azt a rengeteg anyagot, amit mi tanúlás, látás és más élmények során felveszünk, mindez nem lehet állandóan a tudatban, mert lehetetlenné tenne minden összefüggő lelki működést. Kell tehát lennie egy raktárnak, ahol ezek szépen elhelyezkednek és a tudatunk rendelkezik fölöttük meglehetősen szabadon. Adler tudattalanja tehát a Vorbewusst-nak felel meg és nem Freud Unbewusstjá-nak.

Az individualpszihologus nem júthat el betegénél a freudi tudattalanig, mert methodikája alkalmatlan erre — Az I. Ps. kezelési módszere az, ami minden intelligensebb orvosé: egyszerü beszélgetés a beteggel. Hogy ennek során az orvosi intuició, amire ugyan a I. Ps.-ban veszélyesen sok van rábizva sok mindent megállapíthat, az kétségtelen, hogy ez azonban nem lehet és nem is azonos a beteg tudattalanjával, az bizonyos. — A Ps. A. technikája, a szabad asszociáció merőben különbözik ettől. Nehéz volna érzékeltetni így, hogy miben áll, leginkább hasonlít még ahoz a lelki tevékenységhez, amelyet az ember elalvás előtt produkál, amikor a gondolatok, képek egész szabadon, chaotikusan, de azért mégis bizonyos rendszer szerint jönnek, ha ez a rendszer nem is esik egybe a tudatos gondolkodás logikájával. A szabad asszociációs módszer elvezet azután lassankint nagy ellenállásokon keresztűl a tudattalanba. Aki ezt az útat végig nem csinálja, annak nem lehet módjában betekinteni a tudattalan strukturájába s így nem is lehet módja és joga objektiv kritikát gyakorolni fölötte.

Szeretném, ha sikerült volna érzékeltetnem, hogy amit a tudattalanról, s a technikáról mondottam, nem tudományos szőrszálhasogatás, hanem jelentős elvi és gyakorlati különbség. Adler a Ps. A. tudattalanját, ezzel egyúttal mindazt elejti, amit Freud a tudattalan felépítéséről mond, s amít mi minden analízisünkben igazolva látunk. Nem láthatja meg és nem ismerheti el, amít Freud a tudattalanban talált. Nem kiséri végig minden esetben, mint a pszihoanalitikus, a lelkiélet fejlődését szinte a születéstől a felnőtt korig; nem veszi tudomásul a gyermeki szekszualítást, nem látja meg a tünetképződésben a nemiség rendkívüli szerepét. Elveti tehát mindazt a sok irracionálisnak látszó de a tudattalanban realitásképen élő lelkitartalmat, melyet a Ps. A. fáradságos munkával bányászott ki. Nem törődik Adler a tünet tartalmával s nem is értheti meg, hiszen nem jút a el tudattalanig. Őt csak a tünet, a betegség célja érdekli s ez valamennyinél ugyanaz: a hatalmi ösztönét kívánja a beteg kielégíteni, érvényesülni akar, s ha másképen nem megy, akkor a betegség útján. Hogy miért épen ezt vagy azt a tünetet, sőt betegség formát produkálja, mely kérdésekre a Ps. A. pontos feleletet ad, az a I. Ps.-nál, ahol különben a kauzalitás elvét oly pregnánsúl kihangsúlyozzák, nem is válik problémává.

A hatalmi ösztön kétségtelenül létező tényezője a lelkíéletnek, az önfenntartás ösztöne a fajfenntartáséval párhúzamosan áll fenn, ennek létezését a Ps. A. sohasem tagadta. Sőt Freud kezdettől fogva hangsúlyozza a sexuális ösztön mellett az u. n. Én-ösztönöket (Ichtriebe) s hogy a Ps. A. rendszerében ez útóbbiak nagyobb szerephez nem jutottak, azt azzal magyarázhatjuk, hogy az idegesség létrehozásában nem látszottak jelentősebben közrejátszani. Ez azonban nem jelenti, hogy fontosságuk ne volna különben a lelkiéletben. Az Én-ösztönök felhasználása az, ami biologiailag alapozott az I. Ps. rendszerében. A betegség célszerű volta csak eltúlzása annak, amit Freud mint „másodlagos betegségi nyereséget” („sekund�ärer Krankheitsgewinn”) jelölt meg, s mely a betegség fenntartásában tényleg szerepet játszik. Az „egyéniség egységének” fogalma, mely a tudattalanban levő és Én-ellenes tendenciákat kizárja, olyan elementáris tévedés, amit csak az magyarázhat meg, hogy Adler ignorálja a tudattalant.

*

Két tudományos irányzat vitája csak nagy megszorításokkal tartozik a nem szakemberek elé. Amikor, — bizonyos önmegtagadással — mégis válalkoztam erre, azt céloztam vele, hogy tisztázzak kérdéseket, melyekhez csak a legnagyobb nyíltsággal, vagy sehogy sem szabad nyúlni. A pszihoanalizis nem vonja egy percig sem kétségbe az individualpszihologia létjogosultságát. Mindenki azt csinálja, amit akar és úgy ahogy tudja. Szükségesnek látja azonban, hogy az I. Ps. és Ps A. teljes elvi és gyakorlati különállása kihangsúlyoztassék. Határozottan állást foglal az ellen, hogy az I. Ps., mint a Ps. A. tovább fejlődésének eredménye, mint egy tökéletesbülése állíttassék be. A kezelési idő megrövidülése, mely a technika teljes megváltoztatásával jár, nem haladás, hanem épen visszaesés a primitivebb pszihoterapiás irányzatok felé. A pszihoanalizis nem azért hosszadalmas, mert rossz a technikája, hanem mert azt a célt, amit kitűz maga elé, rövidebb idő alatt nem lehet elérni. Ha a gyógyítás csak olyan egyszerü dolog volna, hogy az orvos, hamarosan meglátva a betegség mélyebb motívumait, ami a kopogtatás útján lehetséges is, egyszerüen közölné a beteggel, akkor tényleg tüneményes gyorsasággal lehetne gyógyítani. Sajnos, ez nincsen így. A betegnek magának kell valósággal újból átélni egész életét, neki kell rátalálnia az átélés folyamán mindazokra a momentumokra, amelyek a betegséget létrehozták, s csak a rég eltemetetteknek közvetlen átélése, vagy mondjuk, tudatosítása teszi lehetővé a betegség oldódását.

Mindez azonban nem zárja ki, hogy az individualpszihológiának, mintahogy más, nálánál sokkal primitivebb pszihoterapiás eljárásnak ne volnának eredményei.

És végül még egyszer a pszihoanalizis lassusága. Olyan természetesnek találják az emberek, hogy ha valakinek tüdőcsúcshúrutja van, akkor hosszú hónapokra elküldik üdülni, kikapcsolják minden tevékenységből s éveken keresztül is óvják még a szellőtől is, a szegény májbajosok pedig éveken, sőt évtizedeken keresztül járják Karlsbadot stb., stb. Mindez ugye, olyan érthető és természetes. — Ellenben a lelki betegségek, melyek vannak legalább olyan komplikáltak, mint a testiek, nem részesülnek ilyen megkülönböztetett elbánásban. Azok „csak” idegességek, melyekre nem érdemes sem időt, sem energiát pazarolni. Ha ez a helytelen felfogás meg fog változni, amint minden jel erre mutat, akkor a pszihoanalizis hosszú hónapjai sem lesznek olyan hosszúak.

* Széljegyzetek Dr. Kahana Ernő: Adler Alfréd Individualpszihológiája cimű írásához. („Korunk” 1926 decemberi számában.)