Egy új művészetelmélet

A történelemfilozófia valósággal divatos tudománnyá lett néhány évtized óta s mint minden divat, ez is kifejez valami lényeges vonást korunk szellemiségéből. Meguntuk, hogy mindig csak a szétszórt tények mellett maradjunk, a sok részletkutatás kifárasztott, a legszebb részleteredmény is kielégületlenül hagy, mert szintézisre, összegezésre, egy egységes látásra vágyunk. Ez a vágy a forrása korunk kisebb-nagyobb koncepciója történelembölcseleti elméleteinek, amelyek úgyszólván havonként megjelennek, hogy azután hamarosan megint egy ujabb és szenzációsabb elmélet feledésbe merítse őket.

Különösen a művészet története az, amelyen a történetbölcselők gyakorlataikat végezni szeretik. Mert itt elég jól rendezett nagy anyag áll könnyen rendelkezésre s mert az a meggyőződés él ma a legtöbb gondolkodóban, hogy a művészet egyik legtisztább kifejezésmódja az emberi kulturában megnyilatkozó faji, nemzeti vagy általános emberi léleknek.

Wilhelm Pinder a müncheni egyetemen a művészettörténelem tanára, új könyvében egy új és meglepően hangzó művészetelmélettel lép elő. (Wilhelm Pinder: Das Problem der Generation in der Kunstgeschichte Europas. Berlin: Frankfurter Verlagsanstalt). Egész röviden Pinder alapgondolatát igy lehetne öszszegezni: születési éve határozza meg a művész stilusát. Mindegyik nemzedék, mondja Pinder, közös jellemvonásokkal születik, amelyek összeségükben egy kor stilusát képezik. S a nemzedékek egymásrakövetkezése teremti meg a stilusszakaszok egymásra következő sorozatát. Igy kivánja Pinder megirni a nemzedékek művészettörténetét.

Pinder kiinduláspontja a történelmi egyidejüség problémája. Nemzedék-tana abból a mindennapi tapasztalatból indul ki, hogy miként általában az emberek között, úgy a művészek között is egyszerre különböző korosztályok vannak jelen és a nemzedékek rétegesen egymás mellett élnek a legfiatalabb gyermekkortól a legkésőbb öregségig. Igy állanak millió és millió életpályák egymás mellett. Az egy időpontban egyidejűleg jelenlevők között az egy időben születtek egy nemzedéket képeznek. Minden történelmi időpontban több nemzedék van jelen és pedig az emberi élet általános feltételei szerint minden időpontban szabályszerint három nemzedék van munkában. Igy például a festészetben ma egymás mellett dolgoznak a késői impresszionisták (akik 1850 körül születtek), az expresszionisták (kb. 20 évvel később születtek) és mint legifjabb réteg, az „új tárgyszerűség” képviselői. És ép úgy, mint a jelen, úgy a multnak is minden időpontja különböző nemzedékek, azaz születésük által különbözőképen csoportosított emberek, működésének eredője. Az egymás mellett élő nemzedékeket elválasztja a születési rétegek közötti intervallum. A nagy művészek, véli Pinder, a nemzedék-váltás ritmusában jelennek meg. Ebben a folyamatban egy élő törvényszerűséget, egy biológiai tényt vél felfedezni. A Természet sem mindig egyformán termékeny, a Történelemnek is meg vannak a maga nagy alkotó periodusai. Általában egy intervallum 25—30 évet tesz ki. Igen nagy vagy igen kritikus időkben az intervallum sokkal kisebb lehet. De az igazi nagy mesterek mindig egymástól világosan elváló születési rétegekben állanak.

A nemzedékek ritmusában Pinder egy. korszak stilusát meghatározó új faktort lát. Az ugyanazon időben született művészek sorsszerü megkötöttsége új meglepő magyarázatot nyer elmélete által, amelynek igazságtartalmát azonban csak akkor itélhetjük meg, ha sikerül a művészet-történeti jelenségek egész területére a nemzedékritmus elvének hatályosságát kimutatni. Pinder törvényét olyan korszakok szemléletéből vonta le, amelynek művésznemzedékeit jól ismerjük. S egyelőre legfeljebb valószínűség szól amellett, hogy a művészet-történet anonim korszakaira is áll ugyanaz a biólógiai törvényszerüség.

És Finder nagy vonalaiban megrajzolja a modern nyugati művészet történetét nemzedékek szerint tagolva. Felfogása egy egészen új műtörténeti orientáció kiinduláspontja lehet. Egy uj elvet állit előtérbe, mint ami minden időkben a művészi formaváltozás folyamatát meghatározza. A változásnak egy új faktorát fedezi föl, mint a művészi fejlődés egyik hatóerejét a viszonylagosan állandó faktorok mellett, amelyek a meg maradót juttatják érvényre és a stílusra elhatározó jelentőséggel vannak. Igy például az egész nyugati művészetre föl kell vennünk egy állandó európai egységes jelleget, mint az összes korszakokat tulélő állandó tényezőt. Állandó, csak kis változásnak alávetett hatást kell tulajdonitanunk a nemzeti jellegnek is. Állandóan ható tényező még mindegyik művész egyéni adottsága, amely például egy Rembrandtot mindig Rembrandtosan festet. A nemzeti és egyéni különbségek fölött állanak még a tipuskülönbségek. A lélektan által megkülönböztetett lelki típusok minden bizonnyal szerepet játszanak a műalkotásban megnyilatkozó ellentétek kialakításában is.

A nyugati műtörténet nemzedékek szerint történt tagozása annak megállapítására vezette Pindert, hogy a fejlődésre elhatározó szerepű művészek születési dátumai nemzedékenként összefüggő csoportokat képeznek. Vagyis időpontok szerint csoportosúlnak, amelyeket egymás között megint egy emberöltő vagy ennek fele választ el. A nemzedékek ritmusa Pinder szerint különösen felismerhető az 1500 körüli és utáni korszakban. Abban a korszakban, amelyben létrejön az átmenet a késői renaissanceból a korai barokkba és a manierizmusba. A klasszikus művészet nagy mesterei Németországban ép úgy mind Olaszországban két születési rétegre oszlanak meg. Az egyik nemzedéket az 1475 körül születettek képezik (Dürer 1471, Michel-Angelo 1475, Giorgione 1478.) A másik generáció születési éve szerint 1485 körűt csoportosul (Rafael, Tizian, Correggio, Grünewald). E két születési réteget megelőző nemzedék meglepő jelensége az 1452-ben született Lionardo da Vinci. A „Michelangelo” réteg és a „Rafael-nemzedék” között igen kicsi az intervallum. „Egy hatalmas életáram feltűnő gyorsan egymásután hozott létre kimagasló születési rétegeket.”

Pinder még tovább is megy elmélete kiszélesítésében, amikor minden egyes művészetet is történelmi fejlődésében és elmulásában mintegy nemzedéket fog fel. Minden egyes művészet (építészet, szobrászat, festészet) keletkezése és virágzása bizonyos időpontokhoz van kötve. Az építészet nyugat legkorábbi művészete. Ezt követi a plasztika és a legfiatalabb művészet Európában a festészet, amelynek jelentősége a kvatrocentó óta van. A legujabb idők művészete Pinder véleménye szerint a zene. A különböző időpontokban vezető művészetek ma úgy állanak egymás mellett, mint a nemzedékek, születésük szerint szétválasztva és különböző kort mutatva. – b. m.