Kétségtelen, hogy a szellemi termékek közül a vers sorsa a legmostohább. A költőknek szemlesütve kell bevallaniok, hogy ők bizony — akarva- nem akarva — olyan gazdaságilag meddő, hitelét vesztett foglalkozást kénytelenek űzni, mint a versírás. Aranyértéke van egy-egy szép versnek ma is a szellem gourmet-jei előtt, a közforgalomban azonban olyan a vers, mint egy hetvenes évekbeli magyar bélyeg. Akiben nincs gyüjtő szenvedély, értékét fel sem tudja becsülni. Eldobja, mint hasznavehetetlent.

Ezt az idegenkedést a verssel szemben alighanem az elefántcsonttorony költői oltották a közönségbe, a l´art pour l´art-isták. „Én nem leszek a szürkék hegedőse” — jelentette ki gőggel Ady, pedig ha megéri vala, megláthatta volna, hogy versei ma már legjobb úton vannak a „szürkék´´ befogadó készsége felé. És nem is volt őszinte a költőnek ez a kijelentése, csak arisztokratikus póz. A költő örök vágya egy a rendeltetés betöltésének vágyával. A költő rendeltetése pedig: hatni és hatni, minél szélesebben, minél mélyebben belevágni a tömeglélek humuszába, hogy szellemének elvetett magvai biztosan kicsirázzanak s majdan a jobb, a nemesebb élet kalászait érleljék ki. „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” a szürkék éppenúgy, mint az előkelők: ez az igaz költő őszinte hangja, mert belőle az elrendeltetés parancsszava eseng ki.

A múlt század negyvenes éveiben könnyü sora volt a versnek, különösen a magyar versnek. A regény ritka volt s ha volt is, drága volt. Egy szép verset tiz perc alatt be lehetett másolni a kedves emlékkönyvébe. És járt a vers, kézrőlkézre, szájról-szájra. Az írók szivesebben írtak versbeszedett elbeszélést is, mint novellát prózában, mert a vers volt akkor a szellem mindennapi kenyere. Az, ami ma a — mozi.

Ma Chaplin fanyar és jóságos költeményeket ír a vászonra, képekben. Képsorozatokat, pár soros szöveggel ellátott képeskönyveket kap kezébe a nép, az örök gyermek és a hajszás, ideg és izomkimerítő napi robot után valóban olyan pihentető elbabrálni egy képeskönyv lapjai közt. Filmre íródik a regény, a novelette, a humoreszk, a dráma, érdekesen, gazdag és szines elképzeltetéssel, s főleg olcsón. A mozi és a napilap együtt közepes igényeket teljesen kielégítő szellemi táplálékot adnak. A vers, különösen a líra, ott fakulhat, mint lepréselt virág a herbáriumban. Ezért a költők hallatlan erőfeszítése: a kép és plakátversek, a dadaisták tohuva-bohuja, vagy másik oldalon a politikai frázisok rimbegyömöszölése. Valahogyan csak meg kell ragadni s az érdeklődés igájába kell kényszeríteni azt a tömeget, amelyre hatni elrendeltetés és kötelesség.

Ilyen gondolatsor végén helyezkedik el a szavaló-kórusok sorompóbaállításának a gondolata is. A líra nagy útat tett Petőfitől máig. Az egydallamu, kerek és zárt, legtöbbször poénes dalocska könnyed volt és fülbemászó, mint a Schubert-muzsika. A kezdő zongorista, aki éppen csak a hangjegyeket ismeri és nehány skálát végigkinzott a hangszeren, már le tudja játszani s már némi élvezetet is tud vele szerezni magának és hallgatóinak. De Petőfi legnagyobb rajongóinak legalább nyolcvan percentje önmaga előtt be fogja vallani, hogy az Apostolban például nem tudott tovább jútni a második éneknél. A kezdő zongorista hogyan is tudna megbirkózni Beethoven, vagy Bach nagyobbszabásu zeneműveivel, a nagy négytételes szonátákkal és a monumentális fugákkal. Ha meg is próbálja, semmi gyönyörüséget nem szerez magának. A kottát talán le tudja olvasni, de sem technikai, sem lelki felkészültsége nem olyan fejlett még, hogy a mű minden szépségét ki tudná hámozni a hangjegy tömegből.

A versnek is megvannak már a maga Beethovenei és Bartók Bélái. De a vers élvezői a megszokott dalnak, ódának, legfeljebb balladának élvezni tudásánál még nem jútottak tovább. Van ebben némi büne az előadóművészetnek is, mely egészen a legutóbbi időkig csaknem teljesen elejtette a verset. Kivételes, nagy recitátorok, Moissi, Wüllner s talán a magyar Odry újra és újra rá tudták kapatni a közönséget a költők nagyobb művészi kompozícióinak élvezetére, de a nagy tömeg még mindig az iskola recitálásánál, a Walesi bárdok és a Talpra magyar „hatásos” szavalásánál tart. A közönség tudatában a zene (ilyenkor mindig a valamicskét műértőkről beszélek) el tudta szakitani magát régen a dalszövegtől, vagy a programmtól, hogy pusztán zenei hatásokra törekedjék, a festészet is sikerrel vívta meg szabadságharcát a novella és dráma ráerőszakolás ellen, hogy azt fejezhesse ki, ami egyedül szinekben, vonalakban és kompozícióban kifejezhető esztétikum és a tánc — művészi értelemben — hol van már a polkazenére kifejtett ritmikus ugrándozástól? Csak a verstől kívántatik még meg, hogy témában, tartalomban és formában az egyetlen, vékony melódiás, fűlbemászó dalocskát, vagy a hazafias ódát variálja. Ami a Goethe lírájában monumentális, tiszta líra, az még az irodalomtanárok szerint is élvezhetetlen és homályos, vagy „rideg”. S a Walt Witman szélesmedrü, kozmikus szimfóniái — értelmetlen és művészietlen szóhalmozások.

Ezekhez a nagy versekhez meg kellett találni azt a kifejező eszközt, mely tartalmi és formai felépítésük monumentalitását szinte vizionárius szemléletességgel állítsa a tömeg elé, hogy olyan tisztán kivehetők legyenek a konstrukciós arányok és a díszítő motívumok — egyszerre és együtthatón — mint egy gót katedrálison, vagy egy görög templomon. Valahol, talán az oroszok, talán a németek vették észre először, hogy ezt a hatást verseknek kórusban való előadásával lehet leginkább megközelíteni. Az egyszerre megszólaló tömeggel már Reinhardt kísérletezett új rendezésü görög tragédiák keretében. Innen támadhatott az ötlet, hogy az egyszerre beszélő tömeget a színpadtól függetlenül, főképpen nagyob lírai kompozíciók előadására is igénybe lehetne venni. Mert hiszen a modern vers — amennyire a sokféle izmus kavargó üstjében a kijegecedő törekvés tendenciáját megfigyelni lehet — épen a klasszikum nagyvonalainak ujramegtalálásán dolgozik, amattól csak annyi eltéréssel, hogy a hatásban fokozott spontaneitásra törekszik azért az úgynevezett „hideg” formákat belülről áthevítő, élő mondanivalóval tölti meg.

E sorok íróját ilyen benső indokok vezették el Kolozsváron egy kísérleti kórus összeállításáig. Fontos lett volna, hogy ez a kórus zenei szépségü hangokból legyen összeállítva s hogy már tömegénél fogva minden moduláció plasztikus kifejezésére alkalmas legyen. A viszonyok azonban ezt az igényességet a lehetőségek korlátai közé szorították s így az első kísérletre egy mindössze 30—35 tagu kórus állott rendelkezésre. Számolni kellett a helyi viszonyokkal a versek kiválogatásánál is, hogy az átlag közönség iskolásbeidegzettségü érdeklődését fokozatosan lehessen elvezetni a legújabb költő termékek befogadásához. Nem állott rendelkezésre semmiféle technikai útmutatás, a kórusvezető pusztán a saját érzékére utalva osztotta be a kar tagjait az énekkaroknak megfelelő négy szólamba (szoprán-alt-tenor-basszus) és próbálta a kiválasztott költeményeket alkalmassá tenni a kórusban való elmondásra. A próbák gyakorlatából és az előadások sikeréből most már némi tanulságot is le lehet vonni:

1. Nem minden vers alkalmas kórusra. Legnagyobb szükség a kórus alkalmazására ott van, ahol sejtelmest, titokzatost, újongót, megdöbbentőt, vagy rejtett értelmü szépet kell kifejezni. Az „ich-líra” számára a kórus hasznavehetetlen.

2.      Formájában a vers vagy. legyen nagyon kötött és nagyon ritmusos (daktylusos, anapaestusos) vagy teljesen szabad, széles zengésű, de belső felépítésében annál határozottabban tagolt. A kötött versből a melodikai és ritmikai elemek emelődnek ki elsősorban hatókká, a szabad vers a dinamikai elemek felsúlyosodásával és értelmi elemeinek az érzelmiekkel való egyéolvadásával hat.

3.      Az egyes szólamoknak, szólóknak és kórusnak sürü változtatása a részletszépségeket, nagy szólók és nagy kórusrészek a kompozició arányait emelik ki jobban.

4.      A pauzák kellő időtartamu kihasználása, crescendok és decrescendok finom kidolgozása ép olyan fontos, mint zenekaroknál.

5. A monotoniát hangszinekben egyenletesen a csúcsig fokozni sok kal értékesebb a hatás szempontjából, mint az egyes szavak különértékü kihangsulyozása.

6.     A kórus minden egyes tagjának a szövegkiejtése, magán- és mással hangzóknak a ritmuskövetelményei hez szabott pontos kimondása, a hi bátlan összhatáshoz elengedhetetlenül szükséges.

Ezek volnának egyelőre a gyakorlati tanuságai egy, a kultúra vonalából meglehetősen kieső és a sok kezdeti nehézség miatt ma még csak botladozva haladó, kísérletnek. Ha az intelligens és a művészetet valóban szerető közönség megérti a törekvés jelentőségét s a magukban képességet érzők a dilettáns álszemérmét elvetve, belépésükkel a kórust 80—100 tagra szaporítják, hogy még több árnyalat és még több erő kifejezésére alkalmassá váljon: a kisérlet szélesen és mélyen ható eredményt hozhat. A vers a hamupipőke sorból újra a legintenzívebben ható műfajok sorába léphet elő és új gazdagodási forrásául szolgálhat a szépség teljességére szomjazó léleknek.    (sz. j.)