Uj könyvében Mae terlink a föld legfurcsább lakóinak, a termeszeknek vagy fehér hangyáknak civilizációját irja le. S nem véletlen, hogy az írók közül épen ő fordul ezuttal már másodszor a rovarok egyes társadalmainak élete felé, mert nincs különösebb, titokzatosabb és izgatóbb, mint e néma világok idegen misztikuma. A társadalom ezernyi baja és sokszor véres problémája között hányodó ember csak bámulattal állhat ezek előtt, a magáénál szinte sokrétübb, de mégis a tökéletes harmónia látszatát keltő civilizációk előtt. De különösen a termeszállam előtt, amely sokkal régibb, kifejlettebb és sajátságosabb a méhek és hangyák hasonló társadalmánál, s amely számos törvényében észszerübb még az emberénél is.

Ez az egzotikus rovar, amely millió évekkel előzte meg a földön az embert, egész bonyolult és sötét civilizációját rokonainak és halálos ellenségeinek: a hangyáknak köszönheti. A hangyák pusztító harapásai elől menekülve fejlesztette ki bámulatos társadalmi berendezkedéseit, épitette meg évezredek szakadatlan munkájával, vakon, életében nem kerülve napfényre, óriási kiterjedésü földalatti telepeit, amelyeknek a föld feletti, a kiásott földből kiépített része néha 6–8 méter magasságot is elér. Ausztrália és Afrika egyes vidékein mérföldes területeken merednek sürün egymás mellett a termeszeknek ezek a telepei, melyek egyszer gigászi könycseppekhez, másszor elvetélt gótikus tornyokhoz vagy egyiptomi obeliszkekhez hasonlítanak, földöntulivá varázsolva a táj képét. S ha elgondoljuk, hogy ezeket a hatalmas többemeletnyi építményeket, melyeknek szilárd anyagát csak robbantani lehet, mert az acélfejsze éle kicsorbul bele, egy 3– 12 milliméteres, gyámoltalan rovar épitette fel, úgy körülbelül fogalmat alkothatunk arról a megfoghatatlan erőről, amely megszabja és irányítja, mindig alkalmazkodva a célszerüséghez, ennek a társadalomnak egész életét. Mert nincs más fenntartója csak ez a kollektiv ösztön. Nincsenek fegyverei a létért való harcra: nincs fullánkja, mint a méhnek, nincs chitin-páncélja, mint a hangyának, könnyen sebezhető, lárvaszerű nehézkes teste ki van szolgáltatva minden ellenségnek. Egyáltalán a természet a legalacsonyabb és a legrosszindulatubb volt vele szemben. Csak az egyenlítő környékén tud megélni – és elpusztul, amint a napfényre kerül. Nedvességre van szüksége – és ott kénytelen élni, ahol 6–8 hónapig egy cseppnyi eső sem esik. Csak cellulózéval táplálkozik és nem tudja megemészteni. Fennmaradásáért a legádázabb küzdelmet kell egész életén át folytatnia s a százfelől leselkedő veszéllyel szemben egyetlen erőssége az ösztöne. De ennek az egyetlen, megmérhetetlen és láthatatlan erőnek a segítségével megteremtette a fegyvereket, amelyek nem voltak birtokában, megtanult szervezkedni és bevehetetlenné tenni a városait, s hogy fenntartsa a szükséges nedvességet és hőfokot, feltalálta a központi fütést és szellőztetést. Megtanulta, hogyan hárítsa át az emésztés munkáját élősdiekre és gombákra, megtanulta, hogyan biztosítsa a jövőt, mint szaporodjon a végtelenségig, s hogyan váljon fokozatosan a bolygó legmakacsabb, legkérlelhetetlenebb elfoglalójává.

Ebben a világban, amely rendszerint ugyanolyan mélyen nyulik a föld alá, mint amennyire a föld szine felé emelkedik, tökéletes társadalmi és gazdasági kommunizmus uralkodik. A termesztelep milliószámra nyüzsgő s állandóan lázas tevékenységben élő népe körülbelül 10– 14 különböző osztályba sorolható, de a társadalom fenntartásának sulya igazán csak három főosztályra: a munkásokra, katonákra és szaporitókra nehezedik, míg a többiek titokzatos és részben ismeretlen rendeltetése csupán mellékes vagy átmeneti jelentóségü a közösség életében.

A munkások egyformán himek és nőstények, de ivarszerveik teljesen elsatnyultak és alig különböztethetők meg egymástól. Teljesen vakok és fegyvertelenek. Ők végzik el a termeszállam összes építkezéseit, ők szerzik be a táplálékul szolgáló cellulózét, néha napokig vándorolva a többkilométer hosszú, maguképitette földalatti folyósokon, s ők táplálják a szó legszorosabb értelmében a királytól és királynőtől kezdve a katonáig a közösség összes tagjait. Rajtuk kívül ugyanis lakósság egyetlen tagja sem tudja a maga hasznára fordítani az előtte fekvő élelmet. A katonák azért, mert szörnyü állkapcsaik teljesen hozzáférhetetlenné teszik szájukat, a többiek pedig, mert nincsenek élősdieik. Egyedül a dolgozok beleiben élnek azok az élősdiek, amelyek miatt állandóan 35 fokos hőségben kénytelenek élni, s amelyek nélkül nem birnak emészteni. Igy hát a munkások gyomra a közösségé. Ha egy katona vagy bármely más osztályhoz tartozó termesz megéhezik, egyszerüen megérinti csápjával az első arrahaladó munkást és az azonnal rendelkezésére bocsájtja beleinek megemésztett tartalmát. Veszély esetén viszont a munkások eszeveszetten rohannak a telep biztos mélyébe és a város védelmét egyedül a harcosok állkapcsaira bizva rá, csak akkor jönnek elő, ha szükség van munkájukra. Minden osztálynak meg van a kötelessége, minden parányi anyagnak a maga helye. A tápláléktól a bélsárig nem vész kárba semmi. Hulla, hulladék itt nincs: ha valamely lakós elhullajtja a felső bőrét vagy meghal, maradványait rögtön elfogyasztják a megmaradottak. A termesztársadalomnak nincsenek előítéletei: cellulóze az cellulóze, s miután az ürüléket újból és újból felhasználják, a táplálkozás nehéz kérdését, ha emberi szempontból visszataszítóan is, a legnagyobb tökéletességgel oldották meg.

A katonák az összeségnek körülbelül egyötödét alkotják, s ha számuk meghaladja ezt az arányt, a társadalom könyörtelenül elpusztítja a fölösleget azáltal, hogy egyszerüen nem ad enni nekik. Ugyanígy pusztítják el a királynőjüket is, ha úgy találják, hogy csökken a tojóképessége, anélkül, hogy bárki intézkedne vagy irányítaná tetteiket. A katonák szintén him vagy nőnemüek s ugyancsak teljesen vakok. De vakságukban is a legbátrabb és legrettenthetetlenebb védelmezői államuknak. Fegyvereiket nem a külső világból vették, mint az ember, hanem önmagukból fejlesztették ki, mintegy materializálva hősiességüknek és akaratuknak rejtélyeit. Óriásira növesztették meg az állkapcsaikat, eltorzítva és harcon kivül minden egyéb életmüködésre alkalmatlanná téve testüket. Aránytalan, acélfogószerü állkapcsaik félelmetesebbek és nagyobbak, mint a test többi része együttvéve. Ha bármely oknál fogva rés nyílik a város hermetikusan elzárt cementfalain, ha hangyatámadás, vagy bármily más veszély fenyegeti a fészket, nyomban felbukkan az örszem hatalmas feje s állkapcsaival a talajt verve, felriasztja az őrséget. Erre csakhamar a veszélyeztetett helyre özönlenek a harcosok légiói s találomra, vakon hadonászva ijesztő állkapcsaikkal tömik be a hasadékot, egyenként adva azután át helyeiket a harc befejeztével az odasiető munkásoknak, akik a fegyverek fedezete mellett bámulatos gyorsasággal javítják ki a város falán ejtett folytonossági hiányt. Megtörténik azonban, hogy a hősies védelem ellenére is sikerül néhány hangyának benyomulni a vár falai közé. Ebben az esetben a katonák egyrésze spártai hősiességgel feláldozza magát a közért. Minden erejének megfeszítésével, rávetve magát az ellenségre, igyekszik a harcosok e bátor csapata feltartóztatni a beözönlő hangyák seregeit, mialatt a hátuk mögött a munkások lázas sietséggel befalazzák a város belsejébe vezető utat. A kivülmaradottak menthetetlenül áldozatul esnek a hangyák harapásainak, de a várost megmentették és ezzel betöltötték hivatásukat. S mindezt nem egy látható vezér vagy egy megnevezhető hatalom szabta ki rájuk, hanem az a láthatatlan erő, amelyet egyéb elnevezés hiányában csak ösztönnek vagy a Rendszernek nevezhetünk.

A termeszállam legkülönösebb s talán legszomorubb életű lakója: a királyi pár. A király vézna, satnya, félénk, élete, miután egyszer megtermékenyítette a királynőt, egyhangu s nagyrészét feleségének potroha alá rejtőzve tölti el. A királynő terjedelme viszont tizszer, huszszor sőt harmincszor akkora, mint országának bármely polgáráé. Rettentő potroha a szétpattanásig feszül a peték millióitól, hizott hájtömegével szinte moccani is képtelen s élete valóban ugyszólván egy helyben folyik is le. Átlag másodpercenként rak egy petét, 24 óránként több mint 86 ezret, évenként tehát 30 milliót s életének 4–5 éve alatt egyetlen pillanatra sem szakítja meg a peterakást. Mint valami otromba bálvány hever a királyi lakosztály homályában, körülvéve az imádók tömegétől, akik nyaldossák és simogatják, mert verejtékének a legkívánatosabb ize van. Telhetetlen szájába a munkások százai öntik a kiváltságos táplálékot, mig egy másik raj a petevezeték nyilását veszi körül, összeszedve, megmosva és elszállítva a petéket, amint kikerülnek, egyiket a másik után. Ezekből a petékből aztán, amelyek egytől egyig egyformák, annyira, hogy még mikroszkoppal sem fedezhető fel a legkisebb eltérés sem rajtuk, hihetetlen biokémiai tudásukkal, tökéletesen megfejtve a genézis misztériumának titkát, csupán a táplálkozás és gondozás különféleségével, a termeszek olyan osztálybeli egyéneket nevelnek, amilyeneket akarnak, s amilyenekre épen szükségük van. Király, királynő, munkás, katona, him és nőstény mind egyforma petéktől származnak, megkímélve a termeszállamot a tulnépesedés és az osztálykülönbség ezernyi sulyos problémájától.

De van ebben a hideg, céltudatos társadalomban, amely ijesztően egyszerün oldotta meg a genezis titkát, valami, ami teljesen titokzatos, ami messzemenően ellenkezik ennek a társadalomnak a célszerüség által megszabott vastörvényeivel. S ez a szaporitók osztályának tisztán szerelmi rendeltetése. Ezeknek az igazi hímeknek és nőstényeknek a társadalom többi tagjával szemben kifejlett szemeik és díszesen csillámló szárnyaik vannak. Közülük csupán egyetlen királynak és királynőnek kell kikerülnie, – sőt még ezeknek sem okvetlenül, mert akármilyen szem és szárnynélküli féligkialakult bábot hat nap alatt tökéletes királlyá vagy királynővé tudnak átalakítani – mégis százezerszám nyüzsögnek tétlenül, tápláltatva magukat egész éven át, hogy egy napon, vágyaiktól üzve s szenvedélyükkel szinte hipnotizálva az egész közösséget, kirepülve az elzárt városból a nap felé, s néhány pillanat mulva lehullva tehetetlenül, tiszavirágu életü szerelmük után a hangyák és madarak táplálékául pusztuljanak el. Ezen a napon az egész városon erőt vesz az izgalom, a munkások a törvények ellenére, dacolva a leselkedő veszéllyel, rést nyitnak a város elzárt falain, s a rajzás előtt az egész lakósság valami roppant sajátságos táncba kezd, amelyhez a katonák állkapcsai adják a monoton ritmusu zenét.Az egész különös aktus azonban szomoru, céltalan és hiábavaló. A termitólogusok még nem fejtették meg rejtélyét, de azt hiszem nem lehet más magyarázata, mint hogy a telep ma már kiveszett nemi ösztönének atavisztikus és szimbólikus kirobbanása. Van valami megdöbbentő benne, a hímeknek és megtermékenyített nőstétényeknek mind egy szállig el kell pusztulniok. Kirepülésük után nyomban ujra bezárulnak a keskeny rések s a városon kivül, táplálék és védelem nélkül tönkre mennének akkor is, ha nem is falná be őket a hangyák, rovarok, szitakötők, madarak, sőt emberek várakozó, falánk serege.

A termeszek pusztításairól legendákat mesélnek, de a valóság meghaladja még a legendákat is. Egy W. W. Frogatt nevü termitológus, aki legjobban ismerte őket, legfantasztikusabb dolgaikat sorolja fel. A termesztelepek közelében álló házak alapjuktól a tetejükig, belülről megörölve omlanak össze. A butor, a fehérnemü, a ruha, az élelmiszer, a fü, a fa eltünik megjelenésük helyén. Semmi sincs biztonságban rombolásuktól, amiben van valami megdöbbentő, valami természetfölötti, mert mindig titokban történik s csak a katasztrófa pillanatában derül ki.

Élőknek látszó óriási fák, melyeknek kérgét lelkiismeretesen megkímélték, egyetlen érintésre összeomlanak. Queenslandban egy majoros este künn hagyta a taligáját és reggelre csak a vasalkatrészeit találta meg, egy másik gyarmatos ötnapi távollét után leült házában egy székre s az összeroskadt, hozzányult asztalához, az is összeomlott, odatámaszkodott a tartógerendához, azonmód leomlott az is, magával rántva az egész tetőzetet. Elpusztítják a füszerkereskedések raktárait, átfurják az üveget, ólmot és vasat, akármilyen vastag is legyen. Hajókat semmisítenek meg, egész falvakat és városokat támadnak meg egyszerre, menekülni kényszerítve lakóikat. S nem lehet védekezni ellenük, mert ott, ahol dinamittal robbantják fel telepeiket, teljesen elvonulnak a föld alá, semmi jelét sem adva jelenlétüknek.

Van az életükben s abban, hogy mindig alkalmazkodnak a lehetőséghez valami földöntulian misztikus. Mintha egy idegen bolygó ismeretlen erkölcsü népe lennének s óriási tömegeikkel a földet akarnák elfoglalni. Életüket és vastörvényeiket figyelve, szinte a kozmosz végtelen perspektívái nyílnak meg előttünk és megértjük André Gide-nek a Kongó utazásairól irott könyvében tett kijelentését, hogy újra szeretne születni csak azért, hogy egész életén át tanulmányozza a termeszek életét. *

Maeterlink, talán kissé túlsok filozófiával, lelkesen, mondhatni csodálattal irja meg életüket, – valószinüleg kitünő stílusban is, ami azonban, sajnos, elsikkad a magyarra forditó tollán. (Budapest)

* Maurice Maeterlink: A termeszek élete. Budapest, Dick Manó kiadása, 1927.