Kurt Hiller aktivizmusa

1.

Mikor Sokrates megtudta, hogy egyik tanítványa, Glaucon, politikai pályára lépett, három kérdést intézett hozzá: Mennyit jövedelmeznek Görögországban a bányák? Mennyibe kerül egy katona felszerelése? És végül, miért nem beszéli rá Glaucon nagybátyját arra, hogy roskadozó házát, melynek ő az örököse, rendbehozza? Az első két kérdésre Glaucon egyáltalában nem tudott válaszolni, a harmadikra pedig azt felelte, hogy ő épen eleget igyekezett rábeszélni nagybátyját a ház renoválására, de az rá se hederített. Erre Sokrates tanítványaihoz fordult s ezt mondta: „Ime ilyen emberek akarják a polgárok sorsát intézni, akik a legelemibb dolgokkal sincsenek tisztában s akiknek annyi rábeszélő-képességük sines, hogy saját nagybátyjukat egy üdvös dologra rábírják.” „De azért meglátjátok, – mondta – Glaucon sokra fogja vinni, mert a többi politikus még nálánál is tudatlanabb!”

Sokrates óta sok minden megváltozott a világon s ha ma élne a görög bölcs, hanghullámait elektromagnetikus hullámokra változtatnák át és Athénben tartott beszédeit ugyanabban a pillanatban New-Yorkban épúgy hallanák, mint Kolozsváron. Ámde azt a lesujtó véleményt, amit két és félezer év előtt a politikusok analfabétizmusáról mondott, ma is – mutando mutandis – nyugodtan megismételhetné. Francesco Nitti, olasz exminiszterelnök irta nem régiben egyik cikkében, hogy a mai politikusok beszédeit összehasonlította azokkal a beszédekkel, melyeket Titus Liviusnál olvasott s az összehasonlítás nem mindig a modernek javára dölt el. Herbert Spencer szerint semmi sem olyan jellemző a mai civilizációra, mint az, hogy a legegyszerübb mesterség űzését is bizonyos előtanulmány és szakismeret igazolása után engedélyezik s csak a polgárok ügyeinek intézéséhez, a közügyek irányításához nem kell semmi kvalifikáció.

Korunk legfontosabb kérdése ma kétségkívül ez: mi lehet az oka annak, hogy a természettudományok és technika szédületes haladásával szemben, anynyira lemaradtak az ugynevezett szellemi tudományok, különösen a szociologia és a politika? Hogy a technika terén a legcsekélyebb új itással is a legkiválóbb elmék foglalkoznak, laboratoriumokban, gyárakban, kisérleti telepeken lázas teremtő´ munka folyik, azt a tudományt pedig, mely az emberek jólétét a legközvetlenebbül determinálja, az emberek összeműködésének és összeférésének egyetemes tudományát, a politikát ma is jórészt kontárok művelik elméletben, gyakorlatban egyaránt?

Spengler szerint ennek oka ott keresendő, hogy európai kultúránk összes alkotó szellemi, művészi, vallási és erkölcsi energiáit már felemésztette s a mai nemzedék még megmaradt erőit kizárólag a technika fejlesztésére forditja A technika a végső menedék, mielőtt bekövetkeznék nyugati civilizációnk teljes összeomlása. A mai nemzedék a technika fanatikusa, – az automatikusan fejlődő tudományra rábízta a lelke üdvösségét s majdnem azt lehetne mondani, hogy a gépek fejlődésétől várja a lélek fejlődését. Maga Edison is, korunk legnagyobb feltalálója meglátta a technika és kultúra közti antinomiát s azt mondta, hogy a mai embernek nincs több szüksége ujabb találmányokra, arra kell törekednie, hogy lélekben érje útól azt, amit a technika terén elért.

A gépek egyre tökéletesednek, gondolatainkat ma már a villám sebességével közölhetjük egyik földrészről a másikra. Ámde, mik azok az értékes gondolatok, amelyeket érdemes ily gyors tempóban közölnünk egymással? A közlekedési technika szédületes tökéletesedése folytán ma már órák alatt tesszük meg légen át azt az utat, melyhez nemrég még napok kellettek, ámde mit látunk, mit találunk érdemeset, szépet, léleküditőt azon a helyen, melyre lélekszakadva rohanunk? A javak előállítása terén is óriási a haladás, többet és jobbat termelnek a gépek, mint azelőtt a kézi erő. Az ember rabszolga helyett ma már nem is állati, hanem automatikus gépi erők, lóerők: vasrabszolgák dolgoznak. Ma már megnyílt a lehetősége annak, hogy a munkaidő leszállitassék, a gazdasági javak észszerüen termelve és elosztva, bőségesen elegendők az öszszes emberek elemi szükségleteinek kielégítésére. Ma már tudjuk, hogy épen az ellenkezője igaz annak, amit Malthus és követői hirdettek, hogy a haladás szükségképen fokozatos elszegényedést kell, hogy eredményezzen. Revensten, angol tudós kiszámította, hogy az oceánok, jégmezők, pusztaságok és sivatagok leszámítása után 732 milliárd hektár termőföld van a világon s így minden egyes emberre 3 hektár megmüvelhető föld jut, vagyis háromszorossa a tényleges szükségletnek. Vandervelde pedig megállapította, hogy annyi lóerő működik a világon, hogy minden egyes emberre tiz lóerő, tiz vasrabszolga jut.

Nyilvánvaló, hogy mindenki számára dusan van terítve az Élet asztalánál s a legnagyobb dőreség természettudományi és metafizikai indokokat keresni az emberiség katasztrófáinak igazolására. A rossz politika a végső oka minden szociális nyomoruságnak. A legnagyobbnak, a háborúnak is, mert örök igazság Clausevitz megállapítása, hogy a háború a békepolitika folytatása – más eszközökkel.

Küzdelem a rossz politika ellen, – Platon ideáljának megvalósítása, a Szellem minden irányú vezetése alá helyezni a társadalmat, ez az aktivista politika lényege.

A szellemi munkásnak csak eszmélnie kell s átveheti a társadalom vezetését a Szellem jogán – ezt hirdetik Kurt Hiller és társai. Az aktivisták szerint

 a demokrácia csak ochlokráciához, a szociálizmus csak proletokráciához vezet. Az új ideál, melyért szerintük küzdeni kell: a logokrácia, a logos, a Szellem uraiménak biztosítása a társadallomban.

2.

Minden eddigi reálpolitika két véglet között mozgott, a demokrácia és az arisztokrácia között. A demokrácia alapelve az, hogy az emberek egyenlők s ezért mindenkit egyenlő mértékkel kell mérni. Az emberek többségükben jók és okosak. A politika célja pedig nem lehet más, mint az emberek összeségének jóléte és biztonsága. Az arisztokratizmus szerint az emberek külömbözők s ezért mindenkit képességei és teljesítményei szerint kell mérni. Az emberek többségükben rosszak és korlátoltak, s csak kiváltságos kevesek jók és okosak. A politika végcélja pedig nem annyira a jólét biztositása, mint az emberek tökéletesedése, magasabb erkölcsi és értelmi fok elérése. A demokrácia világnézeti alapja a materiálizmus és optimizmus – az arisztokráciáé a pesszimizmus és ideálizmus. A demokrácia a kvantitás elvén nyugszik (az a helyes, amit a szám akar) az arisztokratizmus a kvalitás elvén (az a helyes, amit a kevés kiválasztott jobbak akarnak.) A gyakorlatban természetesen egyik elv sem érvényesülhetett a maga tisztaságában.

Az arisztokrácia sohasem jelentette a legjobbak uralmát, mert azon a téves feltevésen alapszik, hogy szerzett tulajdonságok átörökölhetők.

A demokrácia pedig eddig még csak, mint követelmény létezett. A gyakorlatban sohasem valósulhatott meg John Stuart Mill ideálja, hogy az egész nép az egész egyenlően képviselt nép által kormányoztassék, mert a legmodernebb proportionalitás is tökéletlen eszköz a népakarat teljes megnyilvánulásának biztositására. Ámde az aktivisták még akkor sem volnának hivei a demokráciának, ha egy ilyen tökéletes módszer valóban léteznék. A Szellem a mindenkor legelőrehaladottabb tudata és akarata, tehát minden történelmi pillanatban különböznie kell a többség véleményétől. Ettől a Szellemtől az átlag-ember mindig távol áll. A tömegben nem az ész, hanem az alacsonyrendüség tevődik össze kollektiv akarattá s a tömeg ideálja sohasem a zseni, a Teremtő Szellem megnyilatkozása, hanem a tömegember. A választás nem az a mód, amellyel a legkiválóbbak uralma biztositható – a szavazócédulának semmi köze a Szellemhez. A demokrácia azon az ősrégi téves dogmán alapszik, hogy a többség alkalmas arra, hogy az összesség érdekében való politikát folytasson. A valóság az, hogy csak egyes kiváltságos egyének képesek felemelkedni az egoizmus talajáról arra az altruista magaslatra, hogy akaratukat és cselekvésüket az összesség érdekének szolgálatába állithassák. És ez nemcsak eddig volt így és nemcsak ma van így, hanem talán mindig is igy lesz. Az emberek összességét nem lehet arra nevelni, hogy altruisztikusan cselekedjenek. Az a feltevés, hogy az emberek fokozatosan ránevelhetők arra, hogy idővel teljesen felemelkedjenek az egoizmus talajáról, ép oly dőreség, mintha Pikier Gyula szellemes hasonlata szerint valaki azt állitaná, hogy mert hosszas gyakorlat után az ugrásban való tehetség egyre fokozható, ez a magasugrás odáig fejleszthető, hogy egész házakat ugorjanak keresztül az emberek.

Az aktivisták szerint a nép érdeke sohasem lehet az, hogy a többség uralkodjék, hanem csak az, hogy a szellemi és erkölcsi tekintetben legkiválobbak, a Szellem munkásai uralkodjanak.

Ámde a demokrácia minden nyilvánvaló fogyatékossága dacára még ma is minden ideális politikának a végső célkitüzése. Még ma sem tudnak az emberek reálisabb politikai koncepciot elképzelni, mint a politikai jogegyenlőséget és a többség uralmát. Még a kommunizmus végcélja sem más, mint végeredményben egy ideális demokrácia megvalósítása. A kommunisták szerint a diktatura átmeneti állapot, szükséges rossz mindaddig, mig a kapitalista termelési rendszer s vele együtt az osztályuralom megszünik. S majd az osztályuralommentes társadalomban a tiszta demokrácia elvei fognak érvényesülni. A kommunisták úgy képzelik, hogy a kapitalista termelési-rendszer megszünésével minden további forradalmi célkitüzés elveszti létjogosultságát. Az aktivisták ezt nem fogadják el. Szerintük a szociálizált államban is lesznek ás kell, hogy legyenek még messzebbmenő forradalmi célok, melyeknek tartalmáról az akkori kommunista polgároknak époly kevés sejtelmük lesz, mint ahogy a mai polgárnak tegnap még sejtelme sem volt egy mai proletár forradalomról. És a többség egy osztálymentes társadalomban époly közönnyel, sőt ellenséges indulattal fog viselkedni minden forradalmi célkitüzéssel szemben, ahogy eddig, mindenkor minden többség viselkedett. Az osztálymentes társadalomban a többség, minthogy primer gazdasági szükségletei ki lesznek elégítve, természetszerüleg konzervatív lesz s mindig szembe fog fordulni a kisebbség szellemi és erkölcsi kívánalmaival.

3.

És mégis minden ideális politika szükségszerükig a szociálizmus programmjának megvalósitásával kezdődik. A legátszellemültebb ideálistának is el kell ismernie, hogy az állatéleti szükségletek kielégítése a legelső feladat. Ahogy Kurt Hiller mondja: test Szellem nélkül elképzelhető, de Szellem test nélkül számunkra elképzelhetetlen.

Mindaddig, míg a termelés rendje és a jövedelemelosztás módja rácionálisan nem szabályoztatik, amíg fennáll egy olyan termelési rendszer, melynek elsőrendü célja nem a szükségletek kielégítése, hanem a profit, amig el nincsenek tüntetve a természetes kiválasztás mesterséges akadályai, addig nem lehet szó a Szellem uralmának biztosításáról sem.

Előbb egy olyan társadalmi berendezkedést kell létesíteni, melyben senki se legyen olyan gazdag, hogy mást megvásárolhasson és senki se legyen olyan szegény, hogy magát eladni legyen kénytelen, melyben mindenki egyenlő feltételekkel indulhasson neki az élet versenyének s ahogy Fritz v. Uhde oly szépen mondja: – mindenki saját életének költője lehessen, – s csak azután lehet szó logokráciáról.

Kurt Hiller teljesen magáévá teszi a szociálizmus gazdasági programmját, de tenger választja el a marxizmus világnézetétől. A marxizmus az emberi társadalomban csak termelési rendszert, az emberi történelemben csak gazdasági tényezők automatikus müködését látja. Hiller kifejti, hogy az emberiségnek számos más és szebb ideálja is van, mint a termelés szervezése s a kollektív-termelés nem végső célkitűzés, hanem a fejlődés szükségszerű előfeltétele csupán. A marxizmus a kézi munkás szemével nézi a társadalmat, mig Hiller a Szellem munkásának szemével nézi azt. A marxista kívülről látja a világot, és a társadalmi fejlődés puszta automatizmust jelent számára, melyet az osztályharc gépezete mozgat, a Szellem munkása azonban belülről szemléli azt és saját művét ismeri fel az emberiség haladásában. A Szellem munkásának csak eszmélnie kell s átveheti a társadalom vezetését a Szellem jogán. A Szellem minden munkásának küzdenie kell a munkásosztály felszabadításáért. Ámde ennek a felszabadításnak a célja nem az, hogy az eddig elnyomott munkásosztály uralomra jusson.

Az osztályuralom megszünése s a munkásosztály felszabadítása után a Szellem munkásai kell, hogy átvegyék az államélet irányítását. A Szellem joga: ez az aktivizmus lényege. Az aktivista egyet akar: – a világ megváltoztatását a telkek megváltoztatása által. Ennek az eszmének a hordozói a Szellem munkásai, kiket áthat a világot megváltó, átformáló, forradalmi tetterő. Szétszórva, a világ minden részén élnek emberek, kik át vannak hatva ettől a szellemtől. Nem fontos, hogy hányan léteznek, elég, ha minden országban él egynehány. Ezek a forradalmi szellemek fel kell kutassák egymást s meg kell, hogy alkossák az aktivisták világszövetségét, melynek programmja csak egy szóból áll: Logokrácia: a Szellem uralmának biztositása minden téren.

Ezeknek az eszméknek a propagálására Kurt Hiller 1918-ban egy folyóiratot indított meg „Das Ziel” rímmel. 1919-ben a novemberi forradalom után elérkezettnek látta az időt, hogy a gyakorlati politika terére lépjen s megalakította a forradalmi pacifisták pártját (Bund RevolutionÃärer Pacifisten). (Coudenhove Kalergi gróf, Heinrich Mann, Arthur Holitscher, Ludwig Bubiner, A. T. Wegner, Hugo Sinzheimer, Magnus Hirschfeld, Leo Matthias és még számos más jelese az ifjú Németországnak lelkesen csatlakozott Kurt Hiller mozgalmához. Ez a párt tipikusan forradalmi párt volt s alig nehány héttel a forradalom után meg is szünt. Az első berlini aktivista kongresszus balsikere után maga Hiller oszlatta fel a pártot és megállapította, hogy az aktivista politika számára még nem eléggé érettek a viszonyok.

Ebben az egy mondatban azután bennefoglaltatik az egész aktivizmus gyakorlati politikájának kritikája. Hiller és társai fennen hirdetik a szellem mindenható, mindent áttörő, világot megváltó kozmikus őserejét s mikor pártba tömörülnek, akkor ép oly opportunista megalkuvással hivatkoznak a „kedvezői-len viszonyokra”, mint bármely más, általuk lenézett és megvetett polgári vagy szociáldemokrata pártszervezet.

Az aktivizmus elmélete azonban akkor is értékes marad, ha annak hirdetői nem is állják meg helyüket a gyakorlat terén. Kurt Hiller elvitázhatatlan érdeme, hogy tovább fejlesztette a platói politika elveit s rendszerbe foglalta azt a gondolatot, mely az emberiség legjobbjait évszázadok óta foglalkoztatja. Soha aktuálisabb nem volt az Ész uralmának hirdetése, mint napjainkban. Soha nagyobb szükségét nem érezte az emberiség annak, hogy a legjobbak, a szellemi és erkölcsi „arisztoszok” kezébe tétessék le sorsának intézése, mint az utóbbi évtizedben, az Antilogokrácia idején, mikor nem az Ész, hanem az esztelenség uralkodik a földön. Maga Hiller is megállapítja, hogy ő még csak gyenge elméleti vázát nyujtja egy új politikának, melynek gyakorlati konzekvenciáit levonni se ő, se más ma még nem képes. De szentül hisz egy új profétának, egy „jézuslelkü Ceasarnak”, egy fegyvertelen „Über–Bonaparte”-nak eljövetelében, aki megtestesítője lesz a Világot megváltó őserőnek, aki egycsapásra megvalósítja az aktivizmus egész programmját.

Ezen a ponton azután elérkezett Hiller, helyesebben visszaérkezett oda, honnan az ifjú német filozófusok elindulni s rendszerint visszaérkezni is szoktak, – Nietzschéhez.

Platónál kezdődik és Nietzschénél végződik az az eszmeáramlat, melynek Kurt Hiller egyik legzseniálisabb reprezentánsa. A másik szellemi irányzat a Hegyi beszédnél kezdődik s a Kommunista Kiáltványnál végződik. Évszázadokon át hol az egyik, hol a másik irányzat került felül, – de amit a Politika közben eredményezett, az eddig nem volt egyéb, mint katasztrófák sorozata.