Remenyik Zsigmond: 7-ik hónap. (Uj Föld kiadása. Budapest, 1927.)

Napjaink avant garde irodalmi mozgalmainak mindig volt egy gondolkodóba ejtő tünete. Az avant garde irodalmi mozgalmak nem újították meg az összes műfajokat. Az avant garde mozgalmak hullámverése csak a lirában hozott elvi, formai elváltozásokat. A drámában már alig nevezhető formainak a változás, ami történt. A drámában legfeljebb a dráma felépítménye, a szinpad és a rendezés változott el, illetve azokhoz igazodott a drámabéli materia. Az epikában viszont az avant garde mozgalmak részéről szinte nem történt semmi. Vagy legalább is nem történt semmi, ami nem jöhetett volna létre az avant garde mozgalmak nélkül is.

A formai elváltozások e lirától lefelé csökkenő mértékének meg van a maguk helyes értelme. Mindig előbb van meg az élmény, mint a róla való tudati eszmélődés... A dráma és az epika, a lirával szemben, mindig a tudati eszmélődés formái, –a formálásé és konstruálásé; s az értelmük és tartalmuk, formailag és történetfilozófiailag, mindig határolt és zárt. Sulyosan határolt és sulyosan zárt a lira „tartalmainak” és „értelmeinek” történetfilozófiailag és formailag határtalan konturjaival szemben. Dráma és epika, mindig az egyetemes sors s az emberi társadalom pozitív kihasitódásai. Dráma és epika mindig objektív és szilárd darabok a valóságból. A lira legfeljebb emberi, ami zárójelben is lehetséges, – sőt csak a zárójelben igazán szubjektív, olyan, amilyen emberre a lírának ép szüksége van...

A dráma és epika formai természete jogosan állott ellent az avant gardenak, illetve amennyit engedett, az mindig éles és idegen aplikáció volt benne, – mint e füzetnyi regényben is tapasztalható...

A 7-ik hónapban két ember vergődik. Egy orvos és egy diák. Mind a két ember egy szabadabb és emberibb élet után vágyódik. Két ember, két epikailag szándékolt hős vergődik és birkózik a valósággal, az emberrel, a feleséggel, a szerelemmel, a megkötöttségekkel. A mai társadalommal és mai történelemmel a mai embersorssal tehát. Ennek az elképzelésnek az összeütközései azonban a „7-ik Hónapban” csak liraiak... Keserüség és irónia, lelkendezés és düh, megfeneklés és vigasztalanság, sötétség és vágyódás, vágyak elakadása és anarchikus forgás... Mind, mind lira. Remenyik Zsigmond avant garde lirai szemléletekkel próbálta a mai valóságot epikaivá tenni. Nem akart sem naturalista, sem realista maradni. A valóságról feladta az epikai szemléletnek azokat a formáit, amelyeken keresztül, költői téma epikaivá nőhet. Ezért azután a regény, mint regény nem is sikerült. Ami létrejött, formátlan álképződmény. Epikai plaszticitás és epikai, formai egyensulyozás nélkül. Nagy lirai szépségek, de epikai kisiklások halmaza a könyv.

Maga a szerző különben egy Szomory epigon és egy roppant tehetség keverékeül hat, ki lirai, sőt pánlirikusi kábulataiban magyarul se tud, illetve a nyelv szellemét és grammatikáját elszánt megvetéssel s az elragadott rögtönzés lázában mondanivalói sajátos ritmusához köti, fonografikus simulással, a beszéd minden egyéb rendezése nélkül... A könyvnek azonban így is marad és van pár igen szép és nagyigézetü jelenete. Reményik Zsigmondnak kétségtelenül eredeti szándékai és sajátos látása van s mondanivalója, ha egy formai tisztuláson keresztül megy, bizonyára fontos lesz még a magyar irodalomban. (Kolozsvár)

Szélpál Árpád: 20 vers. (Phöbus nyomda, Budapest, 1927.)

A magyar avant garde vonalon több állomás van. Szélpál Árpád körülbelül egy ma már közbülsőnek tekinthető állomáson tartózkodik. Ezt az állomást izmussal felesleges körülírni. Bizonyos, hogy egy értelemben, a mai élköltők, (a Dokumentum-kör értelmében) Szélpál Árpád és verse: áll. Tisztult és klasszicizálódott egy ma már távoli etappon. Szélpál 20 verse hangja, formája, teste, zöngelme, mélye és keménysége egy jó 1919-iki avant garde nivó. Ezek a megjegyzések azonban csak a tudat munkája, amelyik emlékezik és besorol...

A kontroll nélküli olvasás viszont, a benyomás azt mondja: erősen körülzárt, érett, szabad vers a 20 vers. Kötött ebben a nemben, A formahang nem egy, de egyhangu mindig s ez a hang erősen benső. A régi lirai én beszéde és hangja. Metafizikai szomoruság e hangban azért. S mert ilyen messzi s mert ilyen mélybeli, nagyon egyszerü még. S mert ilyen messzi, ezért sötét is. S mert e szomorusággal szemben minden olyan mindegy, ezért olyan puritán. Kesernyés gyökérize van és sohasem a gyümölcsé. Lirai látása különös és éles. Sürített és paradigmatikus. Szükszavu. Ábrázol. Nincs ritmusa, sem a szabad, se a zárt vers értelmében. De a képből, az ábrázolatból, a lirából, amit szuggerál, árad egy dallam. S ez is nagyon egyszerü és nagyon tiszta: s valami pátosz bug benne. De ez is csendes és elhiggadt és bölcs. Emberi valörje is a versben, mind a 20-ban, csendes és higgadt. Ember, aki sorra járta a megváltókat s most egy csillagot tart a kezében. Amiről beszél, az a szivében van. Homlokáról letörölte a kulturát, a civilizációt s a legegyszerübb s a legöszintébb dolgokról beszél. Az Anyám s a Szeretlek kezdetű s az egész Te ciklus, mind a husz vers, határozott értéke annak a lirai mozgalomnak, melynek inditó és ma is forgató tengelye Kassák, – ha annak egy régi periodusán is áll Szélpál, tiszta és kivételes plaszticitással. (Kolozsvár)

Wojticzky Gyula: Iramok hátán. (Versek, Rádió kiadás, Cluj, 1927.) A könyv meglehetősen furcsa. Tiz ívnyi vastag, de közben egy csomó vers fordításban is; németül, franciául, románul. Megjelöli szerző azokat a verseket is, melyeket megzenésített valaki. Általában szerzőnek egy versein tulmenő aprólékossága van önmagával szemben. Minden mozzanatát versei életének tulságosan fontosnak tartja. Arra a tényre, hogy Ady Endre Wojticzky egy 912-ben megjelent verskötete alkalmával, a kötet cime miatt, szerzőt külön versben aposztrofálta, az olvasót lépten-nyomon figyelmezteti. Mindez egyszer is felesleges... Ám ez akadékoskodás, fogja mondani a szerző. Én viszont azt mondom: provincializmus.

A kötet végére szerző utószóul egy tanulmányt tett. Persze négy nyelven... Nem említeném meg,ha nem tartozna a kötet jellegzetességéhez kivül, belül. Az értekezés amolyan leszögezése müelveknek, világnézetnek, művészetfilozófiának. Már ahogyan ez elképzelhető Erdélyben, – nagy magányosságban, roppant lirai szándékok előtt. Wojticzky az értekezésben lassan és ellenőrizhetetlenül odakonkludál, hogy amit üz versben és akar versben, az egy új psychorealizmus. Szerző tehát a költőnek az a fajtája, aki önmagát skatulyázza, értékeli, rendszerezi, világnézetek forrásává teszi. Meglehetősen sürü tipus ma. Az értekezés azonban felesleges. (Semmi köze a versekhez. Wojticzky helyenként egész mást versel, mint amit elmélkedik. Ez azonban nem baj. Megemlítettük ezt is, mert az emberre jellemző. Wojticzky konvulziv, gondolkodó fő és lélek: viaskodó és tépett sziv, égett sorssal és rossz utakkal e sorsban. Századunkbeli égetett. Fájdalmas, de korántsem tiszta s korántsem megállapodott. Egyénileg olyan lirai szférába vágyódik, amelyik természetétől idegen. Valóban a lírikus Ady-mellőli tipusa. Tudatilag azonban nincs megelégedve ezzel a fazonnal. Ezért próbál, ha másként nem, elméletileg igazodni a korhoz. Ezért áll az iramok hátára, a nagy mozgás egy mozgópontjára. Ebben a dinamikus sodrásban azonban Ady-mellőli lazított, zárt versre hangolt lelke alig áll meg szilárdan, Ady-szkémákat variál fonografikus, melódikus hüséggel.

Irja azt a sor és strófa szerkezetében lazított, rímes, rímtelen, poenrimekre dolgozó, álzárt és álszabad verset, ami Adynál történelmi kényszerűség volt, minden más későbbinél azonban modor. Wojticzky tipus ebben a nemben. Tipikus az elrekedése, elfulása e verstipusban. De eltekintve e formai rabságtól is erősen önállótlan Ady-magzat. Félreismerhetetlen Ady szavakkal, frázisokkal, ötletekkel. Ady bányász, ki tulajdonképen Ady-variációkat ír egyéni életéhez. Fáj kimondani, de mindez, az egész kötet, főleg és elsősorban, epigonizmus. Holott a kötet itt, Erdélyben mást szándékolt. Holmi új izmust. Jelentőséget... Lehetetlen megtalálni benne. Dacára emberi tartalma minden szimpatikus vonásának. (Kolozsvár)

Palasovszky Ödön: Karmazsin. (Uj Föld kiadása, Budapest, 1927.) Ijesztő könyv, mert azt mutatja, ami a költői teremtés és formálás előtt van: a kaoszt, illetve azt is adja, – egy valóban lirai temperamentum viharzásán keresztül. Nem is annyira keresztül, mint inkább magát a viharzást; a témától meztelenitett lelkesedést, a fonalát vesztett mesét, a dialektikáját elhántott polemiát. Szóval és valóban magát a megmunkálatlan érzést, attitüdöt, lazitást és lázadást, amit céloz az olvasó tudatában is, – egy végtelen nyugtalanságot, szavak és fogalmak, valóság és tükrözései között... A mai tudat s a mai lirizmus kiforgatottságát.

A füzetben, melynek megejtően szép a címlapja, versek, traktátusok, majdnem prédikációk tehát, jegyzetszerü liraiságok, novella és mese van, – ha formai determinálást vár az olvasó ezekre az írásokra; különböző időkből, hét hosszu év terméséből; megválogatva nyilván, különböző rétegek és ormok; de mindenütt azonos tünetekkel, mindenütt kétségbevonhatatlan, azonos apasággal. Bármelyikét a besorolt daraboknak vesszük, mindenik elsősorban stilus. Tulzsufolt dekorativitás és ornamentika. A legrégibb darabokban még ritmikai virtouzitás is. Bár mindegyikben van melódia, sőt énekhang. Mert nem hiába előadó és színész is Palasovszky. A stílussal hangszerel is. Szinszereltek és hangszereltek képei is és eredetiek is. Eredetiek a fogalmai is, mint maga a cim mutatja, amely mindent jelent, főkép azt a pánvitalizmust, mely Palasovszkyt füti. Mindez azonban inkább érdekesség, mint érték. Érték Palasovszkyban az attitüd a formákkal s az attitüd a világgal szemben. S ami a fő, ezeknek az attitüdőknek az értelme ki is jön a füzetben. Hamarjában bajos volna megnevezni embert két-három mai európai irodalomból is, akiben ilyen élesen felmutatható lenne a mai világ akár tudati, akár lirai sarkaiból való felszakadása ... Persze mindez nehezen látható. A füzet mögé bujva, amire nyilván kevés olvasó határozza el magát, mert minden olvasó elsősorban felnöttnek érzi magát, holott e füzet kép és formavilága szinte gyermekeknek való. Vagy pedig a megszokott írásaik kötöttségeiből kibontakozni hajlandó intellektusnak.

Sok értéket érzünk Palasovszkyban s nem is tartjuk csak kísérletinek, amit csinál. Viszont érezzük a Karmazsin etappe-voltát és várjuk, hogy ökonomikusabb és plasztikusabb legyen. A füzet utolsó darabja igazat is ad e várakozásnak... (Kolozsvár)

 Móricz Zsigmond: Baleset. (Budapest: Athenaeum-kiadás.)

Fekete parasztok és hófehér királyasszonyok, szürke polgárok és szivárványos szultánok e novellák hősei, de szürkeségük és ragyogásuk csak leplezi az egyetlen szint, amely mindnyájukat élteti és átzuhogja: a vér piros szinét. Végső és mélységes ösztönök kergetik e remekbe faragott történetek embereit: ám ezek az ösztönök sehol sem durván és a maguk nyerseségében, hanem az élet kemény prizmáján megtörve ezer színben és ezer változatban nyilatkoznak meg. Móricz Zsigmond a jelenségek világában mindentlátó, s a láthatatlan világban mindent sejtő művész öntudatával és biztonságával gyüjti össze a szétszórodó sugarakat. Különös titkokat leplez le, meglepő homályokra világit rá fölényes egyszerüséggel és természetességgel. Az ő szemében magától értetődőnek tűnnek a lélek csodái, az olvasó azonban megdöbbent izgalommal áll e különös kapuk előtt, amelyeket egyenként tár fel az író hatalmas erejü művészete.

Heyermans: Blöff. (Budapest: Athenaeum-kiadás.)

Heyermans Hermannak, a két esztendeje elhunyt világhírű német-alföldi írónak posthumus regénye. A „Remény” írója ettől a munkájától várta azt az anyagi sikert, amelyben soha nem volt része, s amelytől a halál most is megfosztotta. Olyan regény ez, amely valóban világsikerre hivatott: a háború utáni Európa pénzügyi és társadalmi életének felfokozott lüktetése, nagy tervek, csalások, szemkápráztató célkitűzések kapcsolódnak szerves egészszé benne. Egy nagy tőzsdei manőverből indul ki a cselekmény és villámgyors fordulatai a legszélesebb horizontokat mutatják meg. A modern detektiv-regény eddigelé ismeretlen műfaját teremtette meg Heyermans a „Blöff”-ben, amely erkölcsrajza és egyben gunyos kritikája az összeomlást követő esztendők életének.

H. G. Wells: Anna Veronika. (Budapest: Pantheon-kiadása.)

A nemek, de különösen a női nem elhelyezkedése a társadalmi berendezkekedésben, egymáshoz való viszonyuk, külön törekvéseik és különbözőségük problémája talán már az emberiség keletkezésével egyidejüleg izgatta és foglalkoztatta az ősemberi szociológusokat. Az ököljog megszűnésével azután még égetőbb lett a gyöngébb nem elnyomatásának illetve egyenjogusitásának a kérdése. Angliában lobbant fel leghevesebben a nők harcának fáklyája. Egyszerű polgárkisasszonyok, diáklányok és előkelő arisztokrata hölgyek egymásmelleit küzdve, egyetlen-egybe kovácsolt csatasorban indultak rohamra az angol parlament hagyományos konzervativizmusa ellen. Az ország forrongott, mint valaha a kereszteshadjáratok idején. A polgári rend keretei szerterobbantak. A jól táplált, kedélyes londoni rendőrök verejtékezve cipelték börtönbe a körömmel, foggal védekező modern amazonokat. . .

Ennek a kornak hangulatát fogja meg mesteri kézzel H. G. Wells az Anna Veronikában. A regény hősnője polgári családban született, apja az angol kispolgár korlátoltságának megszemélyesítője. Ő maga pedig az öntudatra ébredt nő típusa. Kétségbeesett vehemenciával védi önállóságát, szabadságát, megszökik hazulról, nem engedi magát belekényszeríteni a jólétet igérő, szive ellenére való házasságba, nyomorog, tanul, küzd a társadalmi előítéletek elnyelésével fenyegető hullám zajlásával, néha már-már elmerül, de ujra mindig felverekszi magát a felszínre és végül fellelve az igazi férfit, az igazi szerelmet, fellendül az élet csúcsára.