Közhelyes megállapítás, hogy Amerika a kapitalizmus legtökéletesebb formája. Ebben az az akaratlan irónia, hogy számos amerikai szókincsében a kapitalizmus fogalma ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy a tőkeszerző ideológiához következetesen még az emersoni hagyományokon kérődző amerikai is őrültnek minősiti azt az embert, aki életét nem a pénzszerzésre építi fel. Ennélfogva, ha egyáltalában érdeklődik a könyvkiadás iránt, nem azt a könyvkiadót fogja sikeresnek minősiteni, aki jó könyveket hoz ki, hanem azt, akinek a könyvei csakugyan fogynak. Tisztára racionális szempont, amely annyira magától ér tetődő az átlagamerikai itéletében, hogy ezen a felfogáson vitatkozni sem lehet.

Az amerikai felfogás szerint az üzlettel csak addig kell törődni, amig hasznot hoz. Ha nem hoz hasznot, más üzletág iránt kell érdeklődni. A kiadó, aki nem kulturát akar terjeszteni, hanem könyveket akar eladni, ugyancsak erre az álláspontra helyezkedik. Detektivregények kellenek? Tehát kiadványai detektivregények. Szakkönyvek kellenek, amelyek az aviatikára vonatkoznak? Tehát az aviatikára vonatkozó szakkönyveket kell kiadni. Vallásos tárgyú munkák? A biblia mindig jó üzlet volt, tehát miért ne lenne jó üzlet az a könyv, amely Jézusra vonatkozik? Hát nem vált be Papini Jézus könyve? Tehát Jézus-kiadványokat kell megjelentetni! Vagy nagy az érdeklődés az európai írók munkái iránt? Uj terület. Ki kell használni. Főként abban az esetben kell kihasználni — mint ahogy a „Nation” folyóirat cikkirója megállapította — ha az európai írók azzal a szemponttal hajlandók regényeiket és novelláikat elkövetni, hogy az amerikai olvasók „naiv izlésére” gondolnak. Beválnak az európai írók munkái? Egy szezonban, két szezonban, három szezonban? Beválnak, tehát ki kell hozni őket az amerikai könyvpiacon. Persze, lehetőleg „jónevű” írókat, akiket Európa már megemésztett vagy nem akart megemészteni, de Amerikában a szenzációs ujdonság ingerével fognak hatni. Lehet Mauriac, de lehet De kobra is. Egyre megy. A név idegen. A név varázslatos, mert idegen. Mennél nehezebb kiejtem, annál jobb. Számolni kell azzal a pszihológiával is, hogy vannak emberek, akik ép azért veszik meg egy bizonyos írónak könyvét, mert nevét nem tudják kiejteni. És az életrajzok? Hát az életrajzok nem érdekesek? Amióta Strachey „Eminent Victorians” című tagadhatatlanul értékes könyve meghódította az amerikaiakat, azóta az életrajzok özöne árasztotta el Amerikát. Sokan műveltsége bizonyítványnak tekintik, hogy életrajzot olvasnak, de jó regényt nem. Ujságírók, akik rosszabbul írnak, mint Emil Ludwig, de ugyanazzal a becsvággyal, senkiket kineveznek valakiknek, mert az életrajz — jó business. Elvégre mennyire érdekes a mások sorsában vájkálni! És a kiadók olyan nagyszerű tipográfiával és olyan kitünő kötésben hozzák ki ezeket az életrajzokat, hogy egy-egy ilyen könyv helyettesítheti a Viktoria korabeli izlésű családi albumot. Verseskötetet is bele lehet hajítani a közönség ölébe, mert amióta a néger költőknek is vannak kiadóik, azóta — bizonyos körökben — divatos verseket is olvasni, ami igazolja, hogy néha még a verseskötet megjelentetése is jó üzlet. Például Edna St. Vincent-Millay verseinek kiadása. Na meg mit mondjunk a filozófiai művekről, az eklektikus izlést szórakoztatóan szolgáló textbookokról, mint amilyen például Will Durant „Story of Philosophy” könyve, amely óriási példányszámban jelent meg? Hát a „filozófia” is üzlet? Müvelődünk, müvelődünk. S garmadaszámra jelennek meg a mindenféle könyvek, amelyek filozófiával etetik az olvasókat s amelyeknek filozófiai szempontból sokszor ép annyi az értékük, mint a „Kincses Kalendárium”-nak tudományos szempontból. De üzlet, s ez a fontos. Üzlet tudni, hogy Sokrates miként élt a feleségével és Spinoza miért volt népszerűtlen a hithű zsidók körében.

Nem a standardizálás érvényesül az amerikai könyvkiadók esetében (ámbátor elkerülhetetlenül az is), hanem a specializálódás. Ford az amerikai politikai demokrácia indusztriális mágnása; s az amerikai könyvkiadó a demokratizált kulturának, s nem a kulturális demokráciának ügynök e.

Ám legyünk tárgyilagosak. Kérdem: vajjon hány európai kiadó, ha saját üzleti lelkiismeretével beszélgetést folytat, helyteleníti az amerikai kiadók üzleti krédóját?

Vajjon hányan vannak, akik végeredményben irigylik azt a kiadót, aki könyveit abban az országban tudja megjelentetni, ahol a könyvet dollárban fizetik meg? És mennyi az olyan európai kiadó, aki pusztán üzleti elv alapján ép úgy specializálódnék bizonyos irányban — detektívregény, vallási tárgyú munka, filozófia, technikai szakkönyv, stb. — mint az amerikai kiadók javarésze, ha módját ejthetné?

Természetesen nevetséges dolog lenne a kiadótól azt kívánnunk, hogy ne legyenek üzleti szempontjai. Még a legfantasztikusabb irodalmi embrió sem ítélheti meg ilyen szempontból a kiadót. Ha az amerikai kiadó százezer példányban adja el regénykiadványát (nem mindennapi eset, legfeljebb a best seller-regények esetében), ez magában véve nem lenne baj, ha ugyanakkor arra törekednek, hogy az „üzletileg reménytelen” írók gondolatainak, mondanivalójának is juttasson könyvformát.

A baj ott kezdődik, hogy mert az üzlet a száz százalékos szempont, ezért az igazán értékes írók, ha ismeretlenek, sokszor egyáltalában nem kapnak kiadót; esetleg obskurus kiadót, akinek nekik maguknak fizetniük kell, s könyvük legfeljebb barátaik kezébe kerül, akik vigyorogva állapítják meg, hogy a könyvet nem is a kiadó adta ki. És megint kérdem: vajjon másként van-e ez Európában? Nincsen.

A nagy amerikai kiadók — Harper and Brothers, Harcourt, Brace and Co., a Doubleday-Doran cég, a Putman vállalat, Knopf, Boni and Live right, stb. — szerencsére olyan lektorokat is alkalmaznak, akiknek irodalmi izléséhez és tudásához kétség nem férhet. S nem egy esetben — ugyancsak szerencsére — helyes itélőképességüket érvényesíteni tudják, s ha üzletileg nem is mindig sikerrel, anynyiban okosan szolgálják a kiadócéget és a kulturát (egyébként kivételesen ikertestvérek), hogy igazán jó, valóban tartalmas munka megjelentetéséről tudnak gondoskodni. Olykor még az is kitűnik, hogy szimatjuk üzletileg is használt a cégnek.

Szóval ugyanakkor, amikor a kiadók, tisztára üzleti okoknál fogva, garmada számra „trash”-t, azaz szemetet hoznak ki tipografiai és könyvkötői szempontból kitünő formában, legtöbbször lektori lelkiismeretük segítségével bizonyos kiadványaik esetében az irodalmi elvet is alkalmazzák. Ők maguk nem idealisták (rossz vicc!), de vannak ideális alkalmazottaik. (Ez nem vicc, hanem kellemes és komoly igazság.) Sőt akad kiadó, aki kulturális lelkiismeretében vetélkedik egyik-másik lektorával! Például a Covici-cég kiadványaival — tárgyi szempontból, irodalmi s formai szempontból — esztetikai lelkiismeretéről tesz tanubizonyságot. S elismeréssel kell adóznunk a „Literary Guildnek”, amely elfogadható ízléssel és tudással megválogatott könyvekkel gazdagítja az amerikai kiadványok számát. A legtöbb kiadó newyorki (jó és rossz egyaránt), de akad kulturális értelemben vett kívánatos kiadó Bostonban, Indianapolisban, Richmondban, Chicagóban is. Egyelőre komolyan vett decentralizált könyvkiadásról — a hatalmas amerikai méretek ellenére — még nem igen lehet beszélni. S ebből a példából is az derül ki, hogy nagyjában nincs nagy különbség az amerikai és az európai könyvkiadók között. A különbség esetleg eltérő üzleti frazeológiában, a gyakorlati pszihológia (a dolog természeténél fogva) másfajtájú megítélésében, esetleg a kézirat elhelyezésének eltérő technikájában, a kiadói rendszer adminisztrációjának másfajta beosztásában nyilatkozik meg, de ezek az eltérések a lényege szempontjából annyira másodrendűek, hogy igazán csak a szakembert, a kiadót magát érdekelhetik. A méretek különbözők lehetnek, ám a lényeg ugyanaz: a kiadó Amerikában ép úgy, mint Európában elsősorban üzletember. Az irodalom szempontjából az a szerencse, hogy nem minden esetben csak üzletember.

A kiadói szempontot — az olvasó és az író szemüvegén át — a kiadványok alapján kell megítélnünk, nem pedig azoknak a pamfleteknek és a bennük foglalt kommentároknak alapján, amelyek hirdetést szolgálnak, tehát üzletet. (Cleveland, Ohio)