Prágában és Pesten — kiki a saját módján —. utcai tüntetésekkel és színigazgatói sajtópropagandával igyekeznek a hangosfilm útját elgáncsolni. Talán ugyanazok, vagy azok unokái, kik a gőzmozdony síneit szedték fel éjjel s akit kövekkel dobálták meg az automobilokat. Utca és sajtó a nacionalista jelszavait jólbevált módszerével próbálják az „idegen” hangot legázolni. A levegőbe nem lőhetnek, hogy az országhatárokon paszszus és vizum nélkül áttolakodó rádió-hullámokat leterítsék, — megelégesznek hát azzal, hogy a technika könnyebben elérhető ujitásait rohamozzák meg. A modern tőke korában nem a szövőgépek ellen fordulnak, — vagy az ágyúöntődék és modern lángvetők pompás gépezete ellen, — az új géprombolók a kultura finomabb régióit veszik célba. — Kiki a saját módján. Egyik vidéken a gyermek lelkét veszik kezelésbe a háborús uszítás véres katonásdijával, — amott ujságot és könyvet koboznak, — épületterveket tiltanak be, mert „forradalmi”-nak találja a bárgyú referens, — filmeket kasztrálnak, — rádiót cenzuráznak, hogy a nép csak az „igazat” hallja meg. A levegő szabad, a kép szabad, a zene szabad. Mégis rádió és film a legszörnyűbb, csonkítással láthat néhol csak napvilágot. A modern gépromboló a kultura gépei ellen harcol.

Az amphitheátrum a népé volt, a mai szinház — az operett alacsonyabb tömegellátásától eltekintve — mind exkluzívabban fordul kis csoportok felé. Az amphitheátrumtól a kamaraszínházig vezető út fokozatosan antiszociális fejlődést mutat. A néma film 10—15 éve csak populáris igényeket elégített ki, a mai hangosfilm az egyetlen művészi termék, melyben mindenki megtalálja a maga kielégülését. A hangosfilm a rádión kívül az egyetlen tömegmegmozgató, tömegnevelő tényező. Univerzális, mint minden igazi tömegművészet, mert ha szelektálódik és differenciálódik a drámától az operáig, a kabarétól az operettig az összes műfajokra kiterjeszkedik.

A színház erőtlennek bizonyul a hangosfilmmel szemben. A színház sosem éli túl magát, de a mai polgári színpad félájultan hever, mert csak kis rétegek szórakoztatójává sorvadt. A darabokat a világnézet, persze a saját világnézet szempontjából választják ki az óvatos színigazgatók, a polgári társadalom színpada hazug fátyollal borítja a mai élet vérbőlszökkenő problémáit. Az igazi kultura után vágyódó tömeglélek nem találja meg ebben a fülledt levegőben saját magát, ez a színpad kulisszák világa s nem az ember életének megszépített folytatása.

A film demokratikus — ab ovo, — tömegcikk, a szó legjobb értelmében. Ezt tudja a kapitalista is s ezért még abból is tőkét csinál, ami saját halálát segiti elő: szociális filmeket gyárt. Jó üzlet, s ha veszélyes is a játék, jövedelmező. Szerencsére őrködik a cenzor és a sajtó. Előbbi barbár középkorisággal vagdal szét tekercseket: a Dzsingisz-kán anti-imperialista szózatába turáni fajrokonságunk nemesítő tanait csempészi, egy orosz filmben a forradalmárt nem engedi megesküdni a főhercegnővel és e vérfertőzést csak egy kis sterilizációs műtéttel gátolja meg; a Westfront című pacifista film legmegrázóbb részei Budapesten a cenzura martalékává estek. S mikor a kórházi ágyon haldokló katona utolsó vallomását sóhajtja: „Wir alle sind schuld daran”, az embermészárosok gyönge szíve még ennek az enyhe szemrehányásnak sem akarja kilenni az emberiséget, mert rögtön hozzábiggyeszt egy hazafias epilógust, hogy hát ez a borzalmas mészárlás, hej, a legszebb, a legnemesebb és legdícsőbb a világon.

S ha ezek a “finom” eszközök nem bizonyulnak elegendőnek, megmozdítják az utcát, a sajtót, a „közhangulatot” a színház megmentésére a film ellen. A géprombolók későn ébrednek és lázadnak fel a tömegkultura ellen. A film el fog jutni minden faluba és a kalap, mely alázatosan lendül a levegőbe a jegyző úr előtt, görcsösebben huzódik a szemre, a háborúsdit, emberfejnyiszálást játszó gyerekek meggondolják, mielőtt a játék komolyra fordulna, a kép és hang vérszövetsége, ha felszabadul, erősebben hat az egyszerű ember lelkére, mint a kis pléhszemű primadonnák s koplaló színészek „kultura “-tenyészete.

A szeptember legutolsó napjaiban tartott prágai nemzetközi kritikus-kongresszus zenei szakosztálya kizárólag a zene technikai forradalmával beállott új helyzetet tárgyalta. S felhívták többek között a kritikusok figyelmét, mily óriási jelentőséggel bir a népek közeledésében a rádió és hangosfilm.

S mig bent lelkesen folyt a tanácskozás, a nacionalista sajtó, vagy konkurrens gyárosok zsoldosai megrohamozták a német mozikat. A polgári társadalom géprombolói okosak, nem a szövőgép, de az új embert faragó mechanizmus ellen vették fel a harcot. Jó üzlet ez is. (Budapest)