Franciaországi azt mondja: én vagyok Európa (sőt: Páneurópa). Páris: a szintézis, Mekka, civilizáció, internacionalizmus, emberiség, most és mindörökké. Ugyanakkor: Franciaország az akadály, a konok konzervatizmus, azt európai strucc. Franciaország: rejtély. „Man kann das R�ätsel Frankreich nicht müde werden”, mondja a német Friedrich Sieburg és ezt a mondatot mottóként lehetne könyve elé írni (Gott in Frankreich? — Soziet�äts Druckerei, Frankfurt). A rejtélyfejtés kiinduló pontja: Jeanne d´Arc. Az isteni, az egyedül üdvözítő patriotizmus megteremtője állította fel a máig is érvényes francia tételt: Franciaországnak nemcsak, hogy mindig igaza van, de mindig Istennel egyetértésben dolgozik és így mindenki aki Franciaország ellen van, ellenszegül a jónak, sőt egyenesen Isten ellen szegük Mindegy, hogy a történelem folyamán az „istengondolat” átváltozik „civilizációvá”, a lényeg: a miszsziós gondolat, a küldetés, a kiválasztottság hitének továbbélése és konzerválása. „Minden francia eszme egyuttal az emberiség eszméje és megfordítva: minden érték, amit az emberiség kitermel, csak akkor lesz érték, ha az francia lesz”. „Igaz, mert francia, francia, mert igaz”: ravasz és gyerekes felnőttekre, Európára terrorizált mindent a maga részére kisajátító beképzelés: morális imperializmus! Küldetés mint anachronizmus. Ami egyszer erény volt, az most — mert túl tökéletesen élő tradició — európai veszély és akadály. „Kezdenek rájönni az emberek, hogy a korlátlan individualizmus kell, hogy azzal végződjön, hogy Franciaország mesterségesen őrzött idill maradjon egy racionalizálódó világban”. Tömegundora, aktivitáshessegetése, barbarizmus-idegenkedése, elkülönülés-félelme minden változástól — épp ma, amikor csak: ez az élet a jövő jele — egész isteni konzervativizmusa nem más, mint önző védekezés menekülés a ma, a holnap elől. És az eszköz: a békemű, a versaillesi szerződés. Franciaország egy új Európát teremtett a saját képére, egy hamisat, egy franciát, egy önző kispolgárit. Semmi közünk hozzál Ezt persze nem Sieburg mondja és ez a hibája. Meglátja a veszélyt, feltárja a francia „lelket”, de sohse „fajul” leleplezéssé. A szerelmes féltő korholásával fedi fel a hibákat (akárcsak egy Ehrenburg, egy Goll) és csodálja: „Micsoda életakarat, micsoda ellenállás: inkább él rendetlenül és unpraktikusan, de mechanizálni nem hagyja életét”. Nem lehet igaz leszámolás, mely az operáció pillanatában rezignál és Franciaországban az, „emberiség utolsó mentsvárát látja, egy sülyedő világ utolsó szigetét, melynek ideálja nem a munka, de a ráérés”.

„Az európai multat nem szabad eltemetni. A gondolatnak szüksége van a magányra, emlékeire és ellenáll. Nem akar elbucsuzni Európától”. Ezt már nem Sieburg mondja, de a rutinirozottabb, a kegyetlenebb leleplező: Valeriu Marcu, (M�änner u. M�ächte der Gegenwart — G. Kiepenheuer, Berlin) de amikor hozzáteszi: „Egy elmult világért ejtett könnyek épp úgy jelentenek forradalmat, mint az új világért való sóhajtozások” — nincs köztük különbség. Marcu maga ugyan nem ejt könnyet és nem sóhajtozik, fegyvere álarca: a ciniznizmus, a negatív cinizmus. Marcu leleplez embereket, eszméket, de nem egy cél érdekében, de magáért a leleplezés öröméért. Nem Clemenceau, Foch, Kemál, vagy Lenin a fontos (még Istrati sem, akiről Marcu megállapítja, hogy nem jelen-hatalom, csak jelen-exotikum), (melyet csak az Európa-fáradtság hisztériája avathatott lényeggé), de mindig Marcu. Amikor megírta nagy Lenin-művét a kiadói prospektuson Marcu premier plan képe eltakarta, valósággal a sarokba szorította Lenint. A Neue Bücherschau annak idején lehozta ezt a képet: „A nagy Valeriu és a kicsi Lenin”. És ténylegesen ez Marcu: a veszélyes tökéletességű jezsuitizmus, a raffináltan tudákos, akiből néha előbujik a halandzsa és aki mégis megdönthetetlen ítéleteket manifesztál: „Európa-mételyek: az elvetélt és ázsiai szósszal leöntött moszkovita marxizmus ugyanaz a szocializmus, mint a vesszőnyalábos diktatura”. Marcu tehát eljutott Szász Zoltán bölcsességéhez. Európának, a „gondolatnak”, a „léleknek” vége: megölte a reklám. Az üzletes amerikai reklám berontása és az orosz potemkinád. Amikor Moszkvában százezres tömegek vonulnak fel az lényegében egy kutya Marcu szerint az amerikai fényreklámokkal, a businessel. Mindkettő: propaganda. Ennyi az egész, különbség semmi! A „nyájtól”, a tömegtől való intellektuel irtózás milyen végtelen egyszerűséggel és felelőtlenséggel intézi el korunk epochális változását milliók másult életét. Reklám, propaganda: micsoda cinizmus, kinullázni milliókat a marcui essay kedvéért. 150 milliót, akik Barbusse szerint egy új világot építenek. Két lehetőség van: vagy az egyik hazudik, vagy a másik. Barbusse az igazság fanatikusa, a tények igazságának hirdetője. Marcu? Ártó cinizmus, intellektuelfölény, hitetlenség, Európavédés — menekülés. Barbusse szemében nem az „Európa-gondolat” a fontos, de a tény, a gondolatkölöncöktől eltakart ma. Hogy mi a mai Európa, arra is megadja a feleletet (Tatsachen — Neuer Deutscher Verlag, Berlin). A tények: „háború, terror és egyéb dolgok”, amik fölött a „Gondolat-Európa” őrei elsiklanak, a szenvedés, a robot, a börtön, a vér, a bitó, az őrületbe és halálbakergetett emberek, a tények ijesztő meztelensége: minden papiros komplikációt ronggyá tépnek. „Sokan lesznek, akik azt mondják: ezek különleges esetek. Irigylem őket, hogy ilyen könnyelműen altatják el lelkiismeretüket. Ég és föld között ezerszer több kegyetlenség történik. Sok a gyilkos, de csak a legismertebbek, a legtiszteltebbek kerülnek a nyilvánosság elé”. Aki ma Európáról, demokráciáról, lélekmentésről bölcselkedik rakja maga elé Barbusse tény-könyvét és nézzen a tükörbe”, a jelen véres „béke” arcába. Mert: „A mi feladatunk: ezt a jelent, mely mindig újabb és újabb szerencsétlenséget vetél, multtá avatni. Hamis jelen-igazolások ma már nem segítenek”. Tehát sem Valeriu Marcu sem Sieburg. De a jelen ténydokumentálói és leleplezői: a Barbusse-ök, igen! (Stósz)