A tiz évvel ezelőtt szétszakadt magyar irodalomnak nemcsak Erdélyben, a Felvidéken és a Bánátban keletkeztek új gócai, hanem ezeken kívül kialakult egy negyedik, az anyaországtól félig-meddig független csoportosulás is, amelynek tagjai ugyan nem egy területen laknak, de mégis erős kapcsolatban vannak egymással. A forradalmak bukása óta külföldön élő szociális világszemléletű írók ezek. Itthon alig tudunk róluk valamit.

Holott élénk irodalmi tevékenységet fejtenek ki, számos regényük és verskötetük jelent még, rendszeresen megjelenő irodalmi folyóirataik vannak és több hetilapon kívül, úgy tudom két napilap is rendelkezésükre áll. Nem mindennapi tehetségű költők, regényírók és kritikusok vannak köztük, akiknek a magyar polgári közönség legtöbbnyire még a nevüket sem ismeri. Az igaz, hogy őket nemcsak térbeli távolság választja el a mai Magyarországtól. – Közülük való Hidas Antal is, akinek ez már a második verskötete.

Első tekintetre: szocialista költő. De nem a humanista lendületü szocialista költők közül, akiknek az ember örök szenvedése fái s akiknek a szent, abszolut Igazság a múzsájuk, hevítvén őket lírai harcra minden ellen ami igazságtalanság és következésképen rút és rossz is És nem villon-i svádájú nyomor-énekes sem, akit a saját szerencsétlen sorsa tesz agyarkodóvá és lázitóvá esetről esetre.

A kollektiv vagy pontosabban: a proletárművészet ott kezdődik, ahol a költő le tudja vetni azt az eredendő szemérmet, hogy csak a saját nevében beszéljen, ahol föl mer lépni azzal a pretencióval, hogy mások, egész tömegek nevében szóljon és elég erősnek érzi magát ilyen hatalmas légvételre... Petőfi, a maga lázában, egy. egész nemzet helyett lélekzett és dalolt. A történelemben azóta is voltak órák vagy percek, amikor oly alacsonyra szállt az ég, oly sürü volt a levegő, hogy a költő a hangadáshoz, az énekhez szükséges levegővel csak közös bajt, közös rémületet vagy vágyat szívhatott. A háhábor utolsó éveinek feszült atmoszférájában a legindividualistább magyar költők ajkáról messzekiáltón hangzott egy nagy közösség tiltakozása. Nem véletlen, hogy ekkor volt legnagyobb visszhangjuk s az sem véletlen, hogy ekkor irták tán legszebb verseiket.

Ilyen órákat élnénk ma is? Hidas Antal tanusága szerint igen. De a közösség, amely ma ebben a sűrű légkörben él, nem egy nemzet közössége, hanem egy osztályé. Hidas Antal a proletárság nevében beszél. Aki nem tagja ennek a közösségnek, aki nem érzi a közös veszélyt és reményt, az nehezen fogja érteni az ő szavát. Képzeljük el, hogy fogadhatta a háborús párt annak idején Babits „Fortissimó”-ját, „Husvét előtt”-jét, vagy Ady „E nagy tivornyán” című versét. (Hisz tudjuk is, hogyan fogadta!)

Ilyen értelemben tehát lehet kollektív-költészetről szólni.

Hogy osztály van, ezt már a pápa sem tagadja. Hogy ez az osztály, a proletárság Magyarországon rettenetes órákat él, azt már-már az országgyülés is konstatálja. De szenvedése közben mit érez ez az osztály és mit remél? És Hidas Antal tehetsége kifejezi-e ezeket az érzelmeket?

Hidas Antal második könyve, épp úgy mint az első, gyorsmenetű ditirambusokat tartalmaz. A nyers szenvedély löki mindegyik versét, szinte hallani a kerekek robaját, mint valami vonat indulásánál, aztán a rohanó kocsik zörejét, majd az ütközők érdes összecsapódását, amikor az iram hirtelen, szinte torpanva a célnál megáll. Költészetében van valami mechanikus, valami gépszerű, de nem a whitmani gépistenítés értelmében. Alig esik itt szó gépekről. A költő céltudatossága, kemény elhatározottsága és minden felesleges dísztől való mentessége emlékeztet a gépek működésére.

A vers puritán, látszik, hogy a költő akarva távoltartotta magát minden költői elmélyedéstől, esztétikai elkalandozástól, minden véletlentől. Érzelmei, hogy úgy mondjam, tudatosak, mint maga az osztály, amelyből fakadt s amelynek nevében beszél. De vajjon versnek nevezhető-e az a vers, amely semmibe veszi a költészet sajátos törvényeit s csupán eszközt lát bennük? (Mert naivitás azt hinni, hogy lehet kész érzelmeket, tudott igazságokat csak úgy versre átírni. Hogy a költészet „eszközei” olyasvalamik, mint a szobrásznak a véső, amelyekkel bármit verssé lehet faragni, ha valaki tud faragni. Fogadjuk csak el szépen, hogy a költészet igenis azon a bizonyos ihleten múlik. Itt kezdődik és itt végződik). Hidas Antal költészetében érdekesen keveredik ez az eszköz-teória és az a bizonyos inspiráció. Néha az eleve eltökéltség, a belátás indítja meg a verset (mint pl. a „Visszafizetések”, az „Ünnepen”, a „Landler” a „Katonákhoz” c. verseknél) és az inspiráció csak jó pár ütem után kapcsolódik. be, mint a megindított motorba a lend kerék, néha az inspiráció jelentkezik először, az inspiráció, amely nála legtöbbször felháborodást, tiltakozást jelent s a tüzes indulat csak később telik meg a világszemlélettel. Ezek közé tartozik a kötet egyik legsikerültebb darabja, az „Ujjongunk” című.

Mig e sorokat irom, most épp úgy, mint mikor a kötetet olvastam, szünetlenül vissza kell térnem ahhoz a gondolathoz, költészet-e ez valóban, abban az értelemben, ahogy eddig a költészetet vettük. Végig latoltam az összes pro és kontra elméleteket, úgy a tiszta költészetet (ahogy Bremond gondolja) mint a proletár-költészetet illetőleg. Melyik az igaz s mi fontosabb, a szépség-e vagy a közvetlen utilitáritás? Ki fejez ki többet korából, az-e, aki őszintén saját magát mutatja meg, mint egy korszak tagját, vagy az, aki saját magáról szót sem szól, hanem csak azt veszi, ami közös? És melyik a hatásosabb? Ilyen gondolatokkal lapoztam a könyvet, megállított egy-egy nagyon is anti-poétikus részlet, de ahogy ezekkel akarattal nem törődve tovább olvastam, elragadott magával az a forró indulat, amelyet a költő kifejezni akart egy közösség nevében és átéreztem, nem mint kritikus, hanem mint ember, mindazt, amit a költő kifejezni akart. Ez volt minden kritériumom. Az esztéta elhallgatott, inter arma.

A most alakuló magyar proletár irodalomban Hidas Antal hangja ma az érdes keménységet és ércességet képviseli. Ez nem jelenti azt, hogy más hangnak itt nem volna helye. Jöhetnek azok is, akik a saját nevükben szólanak, csak azt mondják, ami a valóság és lényeg. „Petőfi költészete nemcsak tisztán forradalmi motívumokat ölelt föl. Hidas Antal művészetét, sajnos, nem ismerem a maga teljességében, de ha az élet egyéb oldalait nem is tárgyalná, ebből nem kellene azt következtetni, hogy költészete szűk területen mozog”. Ezt Hidas könyvének előszóírója mondja. Reméljük rövidesen itt lesz az idő, midőn Hidas költészete tágabb területen fog mozogni s megismerjük őt teljes költői mivoltában. (Budapest)