A nagy per, mely hat-nyolc ezer eve folyik, az osztályharc. Vádlottja az osztálytársadalom. Vádló a proletáriátus. Védő az uralkodó osztály a maga fogadott és fogadatlan prókátoraival. A vád a társadalomtudomány új megismerései alapján perujitással él s marasztaló itéletet akar elérni. A védelem mindent tagad s lelketlen izgatók hajszájának tulajdonítja az egész pert.

Ebben a perben már most úgy hat, helyesen elemezve a két legenda, mint a vádlott önbeismerése: nemcsak a multra nézve támogatja a tudomány új megismerését, hanem olyan ítéletet is foglal mindkettő magában, mely igazolása a vádnak. Tárgyalásuk e helyütt annál jogosultabb, mert hisz népi hagyományok, a folklór termékei, mely ma már általánosan elfogadott forrása a társadalomtudománynak és nem egyszer adja kulcsát olyan részletkérdéseknek, melyeket a más tereken folytatott tudományos kutatás vet föl.

Az aranykor legendája görög, a paradicsomi életé babilonizsidó eredetű. Az irott történelem tanusága szerint mind a két nép közel egy időben lépett be a civilizációba, így a legendáik is abból a korai időszakból valók, mikor a civilizáció még alig egy-két ezer éves multra tekinthetett vissza.

Nevezetes, hogy ez idő óta a 18. századig, tehát néhány ezer éven át, kísérletet se tett többé az osztálytársadalom fellebbentem multjának fátyolát. Elfogadta a régi két legendát, különösen a bibliában levőt úgy, ahogy készen kapta, kritika nélkül. Csak részben magyarázza ezt a középkori tudományosság vallásos jellege, mely ép´a szabad kritikát kizárta s a biblia minden részére, mint isteni kinyilatkoztatásra, a dogma pecsétjét ütötte. Igazi magyarázata e mulasztásnak az, hogy azok az emlékek és hagyományok melyek e legendák keletkezése idején még élénkebben éltek s ezeknek motivumait is, anyagát is szolgáltatták, utóbb feledésbe merültek: más forrása és eszköze pedig nem volt még ahhoz az osztálytársadalomnak, hogy a maga ősi multjába visszatekinteni próbáljon. Csak ujabban jut a társadalomtudomány abba a helyzetbe, hogy módszeres kutatások (ásatások, néprajzi tanulmányok stb.) alapján alkosson a multról pontosabb képet s ebbe magukat a különféle legendákat is beleillessze.

 

AZ ARANYKOR LEGENDÁJA

A görög-latin hagyomány szerint az aranykor volt az emberiség első korszaka. Aurea prima sata est aetas... énekli a latin költő, Ovidius. „Az aranykor volt elsőnek elvetve”. Még a kifejezésen is meg van az antik mult zamatja. Nem is a latin multé, hanem azé a civilizáció előtti multé, melynek még olyan nagy, olyan fontos dolga volt a vetés, hogy jelképesen is használja a szót olyasmire is, amit nem lehet vetni. Antik zamatú volt e kifejezés már a latin költő szájában kétezer év előtt is. A mai nyelvész már, nem is érti, csak értetlenül siklik át rajta, ha nem ismeri az emberiség civilizáció előtti multját.

„Nem kellett még akkor büntetésekkel szorítani hűségre, becsületre az embereket. Bírák es irott törvények nélkül is becsületesek voltak. Örök tavasz volt még s nem kellett kapával felszaggatni, ekével hasogatni a földet. Magától megadott mindent, ami kellett az embernek. Igaz, hogy beérte az ember azzal a kevéssel, amit magától adott a természet. Nem volt még mindenféle fegyver és nem volt katona”. Stb.

Aztán jött más isten és megváltozott a világ képe. Jött az ezüst-, majd a réz-kor. Lett már tél és nyár és kellett már hajlékot keresni és felszántott barázdákba vetni a magot. De még csak az ökör nyögte az igát. Az ember harciasabb lett, de még nem volt romlott. Hanem! mikor a vaskor beköszöntött:

„nagyhamar rátört az emberiségre minden gonosz. Eltünt a szégyenkezés, a hűség és a becsület: hazugság, csalárdság, ravaszság lépett a helyükbe, meg az erőszak és aljas birvágy. Előbb közös birtok volt a föld (communis prius) humus) akár a napfény és a levegő. Most határkövekkel mérték szét darabokra s nem csak az épp szükséges élelmet termelték ki belőle, hanem leástak a föld gyomrába s napvilágra hozták a kincseket, szülőanyját minden bajnak, gonosznak. Napvilágra jött a vas és a vasnál is ártóbb arany. Megszületik a háború, melynek fegyvere lesz mind a kettő. Rablott kincsekből élnek s nem biztos már embertársától az ember, vejétől az após, testvértől a testvér s férjétől a feleség. Mérget kever egyik a másik ételébe. A fiú nehezen várja az apja halálát. Oda a jámborság s a véráztatott földről végkép elmenekül az igazság istenasszonya”.

Eddig van a Legenda költői feldolgozása, melyet csak kitalált gyermekes mesének tart az osztálytársadalom civilizációja. Természetesen, mert hisz ez a civilizáció osztályjellegű, melyet az uralkodó osztály irányitott és cenzurázott mindenhol. Az uralkodó osztály tagjai voltak azok, kik a legendát birták és tovább adták. Csak az uralkodó osztály iskoláiban tanítják ma is, mint régi görög és latin költők gyermekes képzeletének szüleményét, melyben csak az a kép az igaz, melyet a vaskor: az osztálytársadalom életéről fest. De az élet mindig ilyen is volt, vagy még rosszabb a mainál. Csak mese az, hogy valaha is lett volna olyan aranykor, melynek más társadalmi rendje és boldog élete lett volna.

Az uralkodó osztálynak nem érdeke, hogy olyan hit kapjon lábra a dolgozókban, mintha valamikor ép´ oly közös, osztatlan lett volna a föld, mint a napfény és a levegő. Még kevésbé ismerheti el, hogy az előbb közös föld eltulajdonításának olyan erkölcsromboló hatása volt, mint Morgan és Marx-Engelsszel együtt a legenda is megállapítja. El kell tehát hallgatni a dolgozók előtt az ilyen veszedelmes tanokat magában rejtő legendát s úgy tüntetni fel, mint régi költők fantáziájából született gyermekes mesét...

Számunkra azonban szinte meglepő, mennyi egyezés van e legenda előadásai és a modern társadalomtudományi kutatás eredményei között. Azonnal érezzük, hogy nem lehet puszta képzelet szüleménye. Szemtanú beszél benne: maga az a nép, mely szájhagyomány alakjában származtatta át nemzedékről nemzedékre mindaddig, míg végre is az írók és költők írásba foglalták.

A folklór tudománya bizonyítja, milyen szívós a szájhagyomány élete. Nemzedékek százai őrzik meg és adják tovább ennél még kevésbé súlyos tartalmú hagyományok emlékét is.

Az, hogy valamikor közös volt a föld birtoka, hogyne maradt volna fenn sokáig a belőle kizártak hagyományaiban!?

Hogy a vaskor az osztálytársadalmat jelenti, az aranykorban pedig a közös földtulajdonnal kollektiv társadalmi berendezés járt együtt, nemcsak az egykorú nép vagy a sokkal későbbi költők nem érthették, hanem ma is kevesen értik még. De az már valóságos ténymegállapítás, hogy a vas feltalálása volt a változásoknak, az osztálytársadalomnak egyik megindítója. Hogy a gazdagságot az ipar termelte, erre se jöhettek rá. A legenda leegyszerűsíti az összefüggést arra az egy iparágra, hogy a föld gyomrából ásták ki a vasat. Ellenben az már ismét ténymegállapítás és logikus, hogy a gazdagságból származtatja az élet és az erkölcsök megromlását az osztálytársadalomban. Viszont az aranykorban az emberiség szegénységéből és egyszerű életmódjából logikusan következtet békés, tiszta erkölcseire.

Egy szóval valóságos szemtanú vallomása az aranykor legendája a társadalom régi alakulásairól. S e vallomás súlyát csak megerősíti, ha másik egyező tanuvallomást állíthatunk melléje ugyanabból a korból. Ilyen pedig

 

A PARADICSOMI ÉLET ÉS A BŰNBEESÉS LEGENDÁJA

Az osztálytársadalom civilizációja foglalta irásba és őrizte meg számunkra ezt a legendát is.

E legenda szerint hat nap alatt teremtette Isten a világot és pedig az összes állatok megteremtése után utoljára az embert „a maga képére és hasonlatosságára”.

„És ültete az Ur Isten kertet Édenben napkelet felé és abba helyezé az embert. És nevele az Ur Isten a földből mindenféle fát, szemnek kedveset és eledelnek jót; a kertnek közepette pedig az élet fáját és a jó és gonosz tudásának fáját. — Folyóvíz jő vala pedig ki a kertből és elágazva négy főágra szakad”. (Móz. I.2.).

Egyike a négy folyóágnak a legenda szerint az Eufrates. Ez az első megfogható adat a legendában: igen értékes földrajzi meghatározás, mely összevág a modern régészeti kutatások eredményeivel. Az a vidék, a Tigris és Eufrates völgye volt t. i. az ásatások bizonysága szerint is a civilizáció bölcsője: a régi Kaldea, Zsidóországtól is, Babilontól is napkelet felé! Meglepő egyezése ez a legenda adatának annyi ezer évvel későbbi tudományos kutatás eredményével, meglepő még akkor is, ha a legenda volt a tudományos kutatás irányítója is.

„És parancsola az Ur Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél, de a jó és a gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon arról ejéndesz, bizony meghalsz”.

Csak ezután teremté Isten az asszonyt, az embernek, kire mély álmot bocsátott, mikor kivette oldalbordájából.

„Valának pedig mindketten meztelen, az ember és az ő felesége és nem szégyenlik vala”.

A kigyó azonban, „mely ravaszabb minden mezei vadnál”, elcsábította az asszonyt, hogy egyék a tiltott fa gyümölcséből.

„Tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek és olyanok lesztek, mint Isten, jónak és gonosznak tudói... Szakaszta azért az asszony annak gyümölcséből és evék és ada vele levő férjének is és az is tevék. És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; fügefalevelet akgatának azért össze és körülkötőt csinálának maguknak”.

Hűvös alkonyatkor jött azonban az Isten a kertbe s keresé az embert, ki megijedve elrejtőzött a fák között. Szólitá azért az embert: hol vagy?

„Szavadat hallám és megfélemülve elrejtezém, mivelhogy mezítelen vagyok.

És mondá ő: Ki mondá neked, hogy mezítelen vagy? Talán ettél a fáról, amelytől tiltottalak.

És monda az ember: Az asszony, akit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.

És monda az Ur Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.

És monda az Ur Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között, hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban. — És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.

Az asszonynak mondja: Felette igen megsokasitom viselőséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad.

Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára és ettél arról a fáról, melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban... Orcád verejtékével egyed a te kenyeredet, miglen visszatérsz a földbe, melyből vétettél, mert por vagy és ismét porrá leszesz.

...És csinála az Ur Isten Ádámnak és az ő feleségének bőrruhákat és felöltözteté őket. És monda az Ur Isten: Ime az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jónak és gonosznak tudója. Most tehát, hogy ki ne nyujtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék és örökké éljen... kiűzé az embert és állita az Éden kertjének keleti oldala felöl Kérubokat és villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját”.

Eddig van a formájában és tartalmában egyaránt hamisítatlanul gyermeteg legenda. Ez a gyermeteg vonása az, amely évezredek óta imáig is oly széppé és vonzóvá teszi, amely azonban egyuttal azt is megengedi ma már, hogy együgyű részleteiből és összefüggéseiből súlyos igazságokat hámozzunk ki. ´Csak azt az eljárást kell követnünk, melyet a lélekbúvár büntetőjogász követ ma: ne érjük be a gyermekes tények és megokolások készpénzül való elfogadásával, hanem az adott helyzet és körülmények ismeretével vizsgáljuk az elbeszélt cselekvések rugóit és rejtett összefüggéseit, mi miért történt? S miért úgy történt, ahogy elő van adva? — és jobban belelátunk magának a bűnösnek a lelkébe, jobban megértjük az egész vádbeli cselekményt, mint ő maga.

 

A THEOLÓGIAI ÉRTELMEZÉS

A szőrszálhasogató keresztény theológia az eredendő bűn “és bűnbeesés dogmáit vonta le e legendából, úgy tettetve, mintha szó szerint igaznak venné; a benne elbeszélt gyermekes történetet. Körmönfont okoskodásokkal magyarázza aztán ki belőle a maga pesszimista erkölcstanának alapjait. Bármily ártatlannak és tisztának teremtetett az ember, terhelt volt az eredendő bűnnel, nem maradhatott meg paradicsomi ártatlanságában sokáig, hanem az engedetlenség bűnébe esett s ezért bűnhődik az emberi nem: szenvedi a reá mért büntetéseket. A maga erejéből nem is bir megtisztulni a bűntől s nem birja (megváltani (magát a bűnhődés, a szenvedések alól, hanem megváltásra, megváltóra szorul stb., stb.... S mindez azért, mert az engedetlenség bűnébe esett! Miképen? Ugy, hogy evett a tiltott fa gyümölcséből. Micsoda fa volt az? A jó és gonosz tudásának fája.

Első hallásra is nyilvánvaló, hogy mai felfogásunkat nem elégítheti ki, fejlettebb erkölcsi érzésünket nem nyugtathatja meg a theológiai magyarázat. Nemcsak, hogy nincs arányban a bűnhődés a bűnnel, hanem ma már annak a jogosultságát se fogadjuk el, amit még az ószövetségi prófétai szigorúság diktál: „Megbüntetem az atyák álnokságait a fiakban harmad- és negyediziglen”. Még az érzéketlen természet se gyakorolja ezt az igazságszolgáltatást ilyen mereven az öröklődő betegségek terén; s van már ez ellen is, ha megpróbálja, appelláta a tudomány fórumához. Mások vétkéért ne bűnhődjék az ártatlan, mai igazságérzetünk ezt követeli, még a kortárs se s még kevésbé az utód, ki még a vétkes cselekmény idején meg se született.

De hogy az egész emberi-nem az első pár ember bűnéért bűnhődjön, szenvedjen örökké, ez ellen igazságérzetünk fellázad. E körül az itélet körül Valami nincs rendén, akárhogy védi is a theológia.

És még ha igazán megvetésreméltó aljasság, mélységes álnokság, elvetemedett gonoszság lett volna a bűn, melynek ily súlyos az itélete! De nem csupán engedetlenség volt elkövetve azáltal, hogy ettek a bűnözők a tiltott gyümölcsből. Az engedetlenséget pedig legfeljebb kihágásnak minősítjük ma és enyhébben ítéljük meg. Sőt tudunk olyan esetekről, amikor érdeminek tartjuk. Igen. De itt az „Ur Isten” tilalmának áthágása teszi súlyossá az esietet, mondja a theológia. Ez viszont lehet a katona morálja, aki nem azt nézi, hogy mi van a parancsban, hanem, hogy, felülről jön s akkor: parancs-parancs: a katona ne okoskodjék, hanem teljesítse. Általános emberi szempontból azonban ezt is alacsonyabb szinvonalú morálnak tekintjük. A normális békés életben azt szeretjük, ha annak az embernek is van esze, aki parancsot kap és mérlegel, kivételképen pedig mer engedetlen is lenni és vállalni érte a felelősséget, ha látja, hogy az éppen adott helyzetben vagy pillanatban a jó ügy sikere, a köz java ezt követeli. S tudunk nagy katonákról is, kik mielőtt az engedetlenségért megbüntették volna a közkatonát, előbb megdicsérték és megjutalmazták azért a bátorságért, hogy, merészelt engedetlen lenni s ezzel megmentette nagy veszedelemtől a sereget, talán biztosította a győzelmet. Ha aztán mégis megbüntették, tették ezt a katonai fegyelem érdekében.

A bűnbeesés történetében is úgy érezzük, hogy ha a jónak és gonosznak tudását a bűnözők engedetlenségének köszönhetjük s ha enélkül nem juthattunk volna hozzá, hálával tartozunk nekik engedetlenségükért, mert ha jobb lehetett is az embernek az ártatlanság állapotában élni, mig nem volt jónak és gonosznak tudója, ezt a szerzeményt mégis gyarapodásunknak érezzük. A jónak és gonosznak tudása embervoltunk korolláriuma, bekoszorúzása volna, sajnos, hogy még máig is csak nagyon tökéletlen ez a tudományunk, másként nem volna az emberiség annyira kiszolgáltatott zsákmánya tengerszenvedésnek, melyet esztelen életberendezései mérnek rá.

Abban azonban nem nyugodhatunk meg, hogy az emberinem sorsa, annyi szenvedése már alig elviselhető nyomora, válsága ilyen gyermekes bűnbeesésnek és igazságtalan itéletnek volna folyománya. Ismételjük, e bűnper és itélet körül valami nincs rendén. Itt csakugyan a per ujrafelvételének van teljes mértékben helye. A theológia, mely ebbe az itéletbe belenyugszik, nem jó ügyvédje az emberiségnek, sose is volt jó, mert egyetlen osztálynak: vagy a maga papi osztályának, vagy a legjobb esetben az uralkodó osztálynak ügyvédje volt mindig. Kivesszük azért a kezéből ezt a pert és itéletet s rábízzuk a társadalomtudományra.

 

A TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ÉRTELMEZÉS

Mi tehát az igazság e legendában a társadalomtudomány szerint? Az, ami az aranykor legendájában, mely ikertestvére. Igen értékes népi hagyomány mindakettő.

A bibliában, az már tudvalevő, nagyon különféle eredetű és értékű iratok vannak összegyüjtve. Úgy került bele ez a legenda is, mint egy gyüjteménybe. Mint szent irat, ez már nagyon kihívja maga ellen a kritikát. Ellenben a népi hagyománynak igen becses terméke s a társadalmi fejlődésnek, az, osztálytársadalom kialakulásának, mint az alábbiakból kiderül, igen fontos okmánya.

 Van abban csakugyan bizonyság bűnbeesésről is, eredendő bűnről is, csakhogy a sorok között, az elbeszélt történet mögött. És nem gyermekes bűnökről, hanem olyan súlyosakról, melyekkel már teljesen arányban áll a kimért büntetés, melyek tehát mai szenvedéseinket is megmagyarázzák. Épp ezért, így megokolva, meg is nyugszunk az itélet igazságos voltában, megnyugszunk annál is inkább, mert így az is kiderül, hogy az ítélet nem is megfelebbezhetetlen, a szabadulás a bűn és büntetés súlya alól nem is olyan kilátástalan, sőt már nem is olyan távoleső.

Hogy már most a paradicsomi legendának, mint folklór-terméknek igazi értelmét ki bírjuk hámozni, igyekeznünk kell megállapítani keletkezése korát. Erre természetesen nem is várhatunk benne olyan egyenes adatot, mint amilyen földrajzi adatnak az Eufrates említése. Hogy is várhatnánk időbeli meghatározást, mikor annak a kornak, melynek e legenda terméke, egyáltalán ingadozó és bizonytalan alapokon nyugvó, minden népnél más volt az időszámítása? De nem is évszámra van itt szükségünk, hanem annak a fejlődési fázisnak meghatározására, mely e legendát termette. Erre pedig már van magában a legendában elegendő alap.

Ilyenek mindenekelőtt a bűnbeesésre kiszabott büntetések.

Egyszerűbb és kézzelfoghatóbb a férfira kiszabott büntetés, ezért, bár az itéletben csak harmadik helyen van említve a férfi, mégis az ő büntetését elemezzük előbb. Átok alakjában van rá kimondva: orcádnak verejtékével egyed a kenyeredet.

Itt érezzük legjobban, hogy az eddig olyan gyermekes legenda valami súlyos dolgot mond ki, mely már nem gyermekes, hanem az élet komoly, valósága. Hisz, legalább a dolgozók, kik munkából élünk, mindnyájan érezzük, hogy a civilizált osztálytársadalomban ez az átok beteljesedett a maga egész súlyával és messzekiható következményeivel évezredek óta.

De hogy ötlik a gyermekes legenda erre a súlyos dologra? Hogy jut eszébe is, hogyan bírt kieszelni ilyen kemény büntetést? — Ugy, hogy az nem is a népfantázia szüleménye. Nem kellett kieszelni, mert már meg volt akkor, mikor a legenda keletkezett. Megfordítva áll a dolog, mint ahogy látszik: az élet már produkálta ezt a súlyos valóságot. Azt kellett kitalálni, miért, mikép szakadt ez rá az emberi nemre? S erre szőtte a legendát az akkori gyermekded néplélek, tréfásan úgy is mondható: az akkori Marx és Engelsek, vagy ezek akkori előfutárjai, kik akkor poétalelkek voltak és egy bonyodalmas társadalmi probléma megfejtésére ezt a szép formát találták meg, mely nehány ezer éven ját csakugyan kielégítő magyarázat volt az emberiség számára.

Az osztálymentes nemzetségi társadalomban, munkanem voltátok, mert közös volt s „a közös munka közös öröm”, nem átok. Ez az állapot pedig a főldművelés kezdetei óta, a barbár állapot három fokozatán végig bizonyosan még több ezer éven át tartott, mint az egész civilizáció. Csak akkor lett átok a mimika, „mikor mértéken túl is jutott belőle egyiknek ott, ahol a másik egészen kivonta magát belőle, csak nézte; termékéből mégis többet élvezett, mint aki végezte”. Tehát az osztálytársadalomban lett átok. A nemzetségi társadalom, mint láttuk, a munka, kerülését büntette e szerint a formula szerint: „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Ez ott nem is azt jelentette, hogy tehát külön-külön kiki munkájával keresi meg kenyerét, ahogy tudja. A kenyér, a megélhetés gondja ott a közé volt, a köz gondoskodott mindenki megélhetéséről. De hogy a köznek erre eszköze, alapja legyen, a köz számára dolgozni is kellett, aki csak birt, mindenkinek. Aki ez alól kivonta magát; arra méltán szállott a legmegfelelőbb, legigazságosabb büntetés: „ne is egyék!” Alkalmazására bizonyosan nem is került sor. Olyan volt a közösség szelleme, mely feleslegessé tette e törvényt a gyakorlatban.

Az osztálytársadalom a gazdagság magántulajdonával olyan geniális berendezést létesített, melyben a munka lett a büntetés, büntetése annak, aki elég ügyetlen vagy élhetetlenvolt, akiben nem volt elég becsvágy arra, hogy gazdagságot szerezzen. Mert aki szerzett, annak nem kellett dolgoznia, mégis evett. Sőt! Jobban is evett és jobban élt a mások munkájából, melynek kizsákmányolására a gazdagság neki módot adott.

Ekkor lett átok és bűnhődés a munka. S az emberek még nem találták ezt olyan természetesnek, mint ma. Halvány emléke még élt bennük a régi egyszerű igazságnak s keresték a változás értelmét, mikép és miért lett ez így? A legendával feleltek meg rá: azért, mert bűnbe esett az ember.

A civilizáció tehát már eléggé előrehaladt, az osztálytársadalom már határozott: körvonalakban kialakult, már elmultak a patriárkális idők, mikor még együtt is dolgozott rabszolgájával az úr, az osztályellentétek már kiéleződtek: ekkor keletkezett ez a legenda valahol Babilonban.

Ugyanerre a fejlődési fokra utal a legendában az asszony büntetése: „fájdalommal szüljed magzataidat, férjed uralkodjék terajtad”.

Már ez a büntetés is be volt teljesülve, az élet ténye és valósága volt akkor, mikor a legenda keletkezett. Nem a büntetést kellett kitalálni, hanem a megokolást, a magyarázatot hozzá. A legendában e megokolásnak a gyermekes logikátlansága és alacsony erkölcsi színvonala is jellemző arra a korra, melyben keletkezett.

Erkölcsi szinvonaláról alább lesz szó. A logika hiányán már ott fenn kell akadnunk, hogy az engedetlenség bűnének épp a szülés fájdalmasságai, az anyai hivatás megnehezítése lett egyik büntetése. Bűn és bűnhődés hogyan függ itt össze? Az engedetlen gyermeknek azelőtt a fenekére vertek, de mindjárt, mihelyt az engedetlensége kiderült, hogy a verés fájdalmasssága eszébe juttassa máskor azt: a bűnét, melyért szenvednie kellett. És ma ezt a nevelőeszközt se tartjuk már helyesnek. De hogy az engedetlenség” miatt majd egyszer, akkor szenvedjen a bűnözött nő, mikor szülni fog, ennek a logikai és időbeli összefüggés hiánya miatt éppenséggel nincs így értelme.

A másik büntetés logikájának kidomborítása végett idézzük fel az események sorrendjét:

Ádámot megteremtette az Isten és helyezte az Éden kertjébe. Megmutatta neki a kert fáit, köztük azt a kettőt is, melyeknek gyümölcsétől eltiltotta. Éva ekkor még a világon se volt! Csak most teremtődött az elbeszélés rendje szerint az ember oldalbordájából s azon meztelenül magukra maradtak a kertben „és nem szégyenlik vala magukat”.

A legenda drámai süritésére jellemző, hogy egymásután gyorsan következnek a cselekmények mozzanatai megállás és szünet nélkül, s így nincs róla szó, meddig élhettek ily ártatlan meztelenségben a főcselekmény megtörténte előtt. Lehet, hogy csak rövid, lehet, hogy hosszabb ideig. Tény az, hogy a tilalomról az asszony csak másodkézből értesülhetett, Ádámtól. Hogy értesült is, látszik abból, hogy hivatkozik rá a kígyó előtt. Mégis hajlott a csábításra, szakított a gyümölcsből és evett, „és vele levő(!) férje is evett”. Ez ki van mondva a legendában. Mégis az asszony a felbujtó, ő bűnhődik elsőbb sorban és halmazatosan nem is két, hanem három büntetéssel: 1. fájdalommal szül, ez a főbüntetés; 2. férje uralkodik rajta, ez egyik mellékbüntetés, mely megfelel a polgári és politikai jogok elvesztésének a mai büntető gyakorlatban; de 3. kenyerét ő is orcájának verejtékével eheti csak, ha nincs is külön kiszabva rá az itéletben. Ez nem is lehet máskép, ezért nem is kellett külön kimondani, de tényleg nincs is máskép a valóságban sem. Igy az asszonyra tehát háromszoros büntetés jutott.

Pedig az előadott tényállás szerint a férfinak volt kiadva a tilalom s vele is volt az esetnél az asszonnyal, együtt evett vele a tiltott gyümölcsből anélkül, hogy csak egy szóval is szabadkozott, vagy tiltakozott volna. A legkevesebb, amit megtehetett volna, az, hogy nem enged a csábításnak s legalább maga nem esik bűnbe. De egyenesen meg kellett volna akadályoznia az egész bűnbeesést, hivatkozva a neki kiadott tilalomra, visszatartani neki, az „erősebb nemnek”, Évát is sőt elkergetni a csábító kígyót. — Mégis az itélet úgy rendelkezik, hogy ez a férfi uralkodjék az asszonyon! Mit tartsunk ma erről a férfiről és ennek az itéletnek a logikájáról?

A férfiről mindenesetre azt kell megállapítanunk, hogy nem az a „méltóságos, egyenes, jellemerős, bátor” férfi, amilyennek festi Morgan és Engels a nemzetségi társadalom neveltjeit. Ez az Ádám férfinak már lágy ember, már nem a „romlatlan” férfi, már az osztálytársadalom neveltje. — Az itélet pedig elfogult a nővel szemben, akit ennek a férfinek az uralma alá rendel.

Térjünk át azonban a nő főbüntetésének elemzésére.

Mint a nemzetségi társadalom ismertetésénél már fejtegettük, bizonyos az, hogy volt olyan idő a multban, mikor az anyai hivatás betöltése nem okozott több szenvedést a nőnek se, mint amennyit okoz a szabadon élő állatnak ma is, mert akkor „romlatlan” testű volt. Bizonyos az is, hogy e „fiziológikus folyamatnak” nagyobb fájdalmassága a testi kvalitások romlásának jele, a hajdani természetes rugékonyság és ellenálló erők csökkenésének következménye, tehát bizonyos fokú elkorcsosulás, melyet mint láttuk, főként az osztálytársadalom indított meg azzal, hogy a nőt a külön családban alárendelt helyzetbe hozta, szolgaságra, rabéletre szorította. S nemzedékek hosszabb vagy rövidebb során át az elkorcsosulásnak ez a tünete: a szülés fájdalmassága, nemcsak elvétve, hanem szabályszerűen és szembetűnően mutatkozott már akkor, mikor ez a legenda keletkezett.

Ma ezt is annyira megszoktuk, annyira természetesnek találjuk már, hogy nehezünkre esik elképzelni az ellenkezőnek csak a lehetőségét is, t.i. olyan ép, romlatlan testű női nemet, mely szabályszerűen fájdalom nélkül szül. Mikor azonban ez a legenda keletkezett, a szülés fájdalmassága még nem volt olyan megszokott jelenség, akkor még élt homályos emléke annak a régi világnak, melyben a nő még nem szenvedett annyit. Miért jött a változás, a romlás? A legendában adták meg a magyarázatát: azért, mert bűnbe esett a nő s emiatt szállott rá, mint átok, ez a bűnhődés.

Ha tehát a paradicsomi élet és a. bűnbeesés legendáját, mint a népi hagyomány, a folklór termékét fogjuk fel és a társadalomtudomány megállapításaival hozzuk kapcsolatba, akkor magából a legendából, a benne kiszabott büntetésekből azt kell következtetnünk, hogy az az osztálytársadalom korai időszakában keletkezett, tehát olyan korban, mikor már szenvedett, már nem volt „romlatlan” az emberiség, már a férfi uralkodott az asszonyon, de még emlékei, hagyományai voltak arról a régi életről, régi világról, melyet kiszínezve az egyik nép aranykornak, a másik Édenkertnek képzelt el, melyben az ember még ártatlan és boldog volt, nem szenvedett, „mezítelen volt és nem szégyellé”.

Ha azonban ez a kormeghatározás helytálló, akkor ez a legenda valóságos koronatanu mind a nemzetségi társadalomnak az aranykorral vagy Édenkerttel jelképezett “boldog kora mellett, tehát Morgan mellett is, mind pedig amellett a másik bűnbeesés mellett, melynek már logikus következménye volt ama boldog kor elvesztése s az osztálytársadalom romlással és szenvedéssel tele korának felvirradása. Morgan az a „detektív”, aki kinyomozta az igazi bűnbeesés tényálladékát is.

(Befejezés a következő számban)

* Szerzőnek „Az emberrontó osztálytársadalom” című készülő könyvéből.