A hősi halál angol változata Richard Aldington regényében (Heldentod. — P. List, Leipzig) vigyorogva tántorog elénk: hazudtolón, leleplezőn, lényegesen, igazán. Befut a sablontávirat: Sajnálattal közöljük... fiuk Winterbourne kapitány hősi halált... Őfelsége részvétét... Ami ezután következik az komédia. Előttünk az imagépes elhülyülés: a menekülés az apánál és a hisztériás anyai álrohamok, melyek fogvacogva megnyugtató kéjjé olvadnak a szerető karjai között. Gyilkosabb szatírát el sem lehet képzelni, mint ezt a hősihalál berontást, ezt a kisértetjárást az angol erkölcs szívében: a családban, ezt a kifordított álszenteskedést, mely szadizmussá fajul. A semmi, ami a „hősi halál” mögött van, a semmi láthatóvá tétele ennyire fenékig kikóstolt elégtétellel még senkinek sem sikerült. Ezért a kezdő fejezetért érdemes volt megírni és érdemes elolvasni a regényt. A többi: toldalék, magyarázat, okoskodás. Aldington előkotor mindent, ami e mögött a hősi halál mögött volt. Winterbourne életét, szülei életét: az egész háború előtti angol polgári társadalmat minden morális groteszkségével és hazugságával, ahol a mindentől megundorodott ember szomorú árva legény csupán, aki megváltó önkívületben ugrik a golyó elé, hogy pontot tegyen a semmi után. A polgári kor egyik lezáró könyve fekszik előttünk, mely egyuttal a renni realitást megközelítő, de továbbgyürüződésében kicsengés nélküli és önmagába fulladó háborús regény is. Aldington nem hiszi, hogy a kapitalisták akarták volna a háborút! „A kormányok sem akarhatták. Erősebb hatalmak dolgoztak itt. Az örök körforgás: több gyerek, több kenyér. A háborús ok végeredményében szexuális kérdés: a népesség növekedésének problémája”. Ilyen könyv, ilyen okoskodás nem mutathat kiutat. Vakvágányra fut és ott elrozsdásodik.

Egon Erwin Kisch háborús írásait, naplóit annak idején szintén oldalvágányra tolta. Most elővette őket és változtatás nélkül elénk rakta („Schreib das auf Kisch”. — E. Reiss, Berlin). És mennyi élet, nyüzsgés, zaj, ordítás szabadul fel és micsoda torokszorító halálos csend és rémület záporozik itt. Friss és eleven ma is: konzerválódott és azonnal ható riport. Pedig: „Te olvasó okosabb vagy, mint ama közlegény, aki ezeket feljegyezte... 16 év mult el azóta... és a kiadó Kisch már nem azonos a naplóíró Kisch-sel”. Okosabb lett ő is, ma már máskép lát, holott már akkor is sok mindent meglátott. A szerb csatavesztések minden borzalma vádol itt és a tizennégyes kritika, az emberi részvét és vád ma is megállja a helyét. Potiorek és a többiek a káplár naplójában örökre el vannak itélve, a tisztek és a háború már akkor léket kaptak, a jogos irónia pofonokat osztogat: „Tehetetlen vén szamarakra bizzák százezrek életét, de, hogy kritizálni ne lehessen őket Kolumbus tojásaként a következő megoldást találták: a hadseregparancsnokságot rábízzák a főhercegekre. Aki kritizál: felségsértést követ el”. Kisch nem a maga életét jegyzi, nem a saját szenvedését és bakafántoskodását. „Ird fel Kisch”: ezt a többiek mondják, a cimborák a cimborának. Veszekednek: ird fel: Kisch, jó vicc sül ki valamiből: ird fel Kisch, latrinára szalad valaki: ird fel Kisch, rumot faszolnak, valaki el esik, éheznek, százak hullnak: ird fel Kisch. És Kisch a cimbora feljegyzett mindent. A bevonulástól a. megsebesülésig. Mindent: százezrek vádló emberiségét, százezrek vádló halálát, a háborút, közvetlen sztenografálással, dokumentálom. József apánk naplóját hasravágódva ünnepli az egész magyar sajtó: irne a háború. Én a cimbora könyvét olvasom és tudom, hogy ez a háborúk Pedig csak egyszerű baka-káplár írta, egy ember, akinek már akkor is jó szeme volt és jó füle, mert meghallotta a kollektiv kiáltást, a korszavát: „ird fel Kisch” és aki azóta is irja. (—tán)