A háború után egymásután jelentkeztek a fiatal évjáratok írói és írták meg korregényeiket. Balázs Béla „Lehetetlen emberek” című regényével (németül: Unmögliche Menschen, Roman von Béla Balázs, Rütten und Loening, Frankfurt 1930) az idősebb nemzedék nevében jelentkezik s ezáltal összeköti a mát az 1914 előtti legendává nőtt idővel. A két korszak között a szellemtörténet óriási változása áll. Egy olyan felforgató természetű változás, amelyről Alfred Weber joggal állapíthatta meg, hogy olyan nagy ez a változás, mintha egy más csillagzatra kerültünk volna. Ennek a változásnak az egésze valószínűleg sohasem ábrázolható teljességében. Egyes vonásai azonban megragadhatók s Balázs Béla ilyen egyes vonásokra akadt a háború előtti lelki életet élő emberek sorsában, azoknak a „lehetetlen embereknek” a sorsában, akiket a szélesebb nyilvánosság az elhaló impresszionizmus intellektueljei, bohémei s egy szabad bensőség és szabados szellemiesség fanatikusaiként ismer. Ezek a „lehetetlen emberek” valamennyien polgári értelemben haszontalan, pusztán tiltakozásból és iróniából élő emberek voltak, akik a magukkal és másokkal való állandó kísérletezés közben reálisan sehova se tartoztak, sehová se sorolódtak ha csak nem az élettől teljesen elkülönült művészet atmoszférájába.

Miben állt a szellemtörténeti oka s a történeti lehetősége ezeknek a „lehetetlen embereknek?” Abban, hogy ebben az időben a „szellem” általában protestáló magatartásban állt a Valósággal szemben. Ezek a lehetetlen emberek nagyon pontosán egy ténylegesen fennálló helyzetet reprezentáltak. A „szellem” akkoriban elsősorban ellenvetés, védekezés és fentartás volt a valóság ellenében. A bohemien, kívülről nézve, szociológiailag világosan értelmezhető tünet volt: a még nem arrivált művész. De ugyanakkor több is: képviselője egy az idő által tenyésztett és ápolt életstílusnak. Ez a típus a világtól elidegenedett szellemnek adott hangot és ennek a szellemnek az irtózását és a tiltakozását jelentette a valóság előtt. Ez a reláció többek közt még abban is kifejezésre jutott, hogy még olyanok is, akik se művészek, se szegények nem voltak, a bohémek életstílusát törekedtek utánozni. (Már Murgei is jó példa erre). Ezek a bohémek a dandynek és az esztétának rokon típusával egyetemben az elszubjektivizálódott szellemnek a realitás ellen való tiltakozásából éltek, abból a tiltakozásból, ami Schopenhauerban s részben Nietzschéban filozófiailag kifejezésre jutott, Strindberg problematikájaként foglalkoztatta a világot, Wedekindnél élénken érezhető, Ottó Weiningerben rendszer, az impreszszionizmusban pedig egy szélsőségesen individualista és élvező, csupán a hogyanra nem pedig a mi-re irányuló művészetérzületet teremtett. Hogy a bohém az ebben az időben esedékes szellemi fentartásokat jelentette a valósággal szemben, ez adta meg a belső jogosultságát s a külső tekintélyét.

A szellemtörténetnek az a lépése viszont, amely közben s a háború óta bekövetkezett, a szellem kivonulását jelentette előző világ-visszautasításából és új hozzájárulását a valósághoz, minek következtében a bensőséges és elszubjektivizálódott lélekember és szabados bohemien pusztulásra itélődött. A bensőségnek kétségtelenül vannak még lovagjai és Don Quichoteai, még vannak szegény ifjú művészek, de nem létezik már ez az alapvetően tiltakozó magatartás, mint lehetséges életstílus. A tudományban, a költészetben, a színházban, a lélektanban, a művészettudományban, a theológiában, a történelemkutatásban, a természettudományban, a technikában, a mindennapi életben és a politikában ennek a nagy változásnak a nyomai mindenütt felfedezhetők.

Balázs Béla regényében az a nagyszabású és az a megrázó, hogy az emberei azt élik, amit itt a szellemtörténeti változás lényegeként érintettünk. A történelem megy a maga utján; a valóságos emberekben azonban a történelem konfliktus pontjai mint önéletrajzi anyag jelennek meg: az emberek fájdalom és szorongás közt szenvedik meg és élik át a történelem mozgását. Balázs emberei szeretnek, harcolnak és gyűlölnek. S mindabban, amit cselekednek problémáik szakadnak fel s a lebegésük a csupa pót- és „mintha” érték között, és az a vonásuk, hogy sehova se tapadnak és sehova se tartoznak. A vad, a vakmerő és a kisértő lép ki belőlük s épp a legjobbak közülük viselkednek úgy, mint akik tudják, hogy álmodnak s a valóságra kivánnak ébredni mindenáron: A botrányba, a keserű szükségbe, a halálba menekülnek csak azért, hogy az üresen futó szellemiesség álarcos zavaraiból kimeneküljenek. Amikor a regény végén a rendőrség az ajtón kopog, hogy a főhőst, aki a politikai lázadásba menekült, letartóztassák, ekkor mondja a köny lényegére utaló következő szavakat az élettársnője: „Azt hiszem, János, mégis csak nagy szerencsénk volt”. Azt érti ezalatt a szerencse alatt, hogy nem kellett elpusztulniok valamilyen értelmetlen kívülállás zavaraiban, de csatlakozást találtak egy olyan dologhoz, amiért érdemes szenvedni és meghalni.

Balázsnak természetesen kissé más az elmélete ezekről a „lehetetlen emberekről”. Ő nem annyira a szellem, mint inkább a lélek vonaláról értelmezi őket s a „lélek” azt jelenti nála, ami az élő az emberen s amely mindenütt jelentkezik, ahol valami meg nem engedett öncélú lét kezdődik, ahol a hozzátartozó valóság túlságosan gyenge, sivár és háttérbekerült ahhoz, hogy az egész embert magába fogja. A „lélek” az üresen futó, kielégítetlen, beteljesületlen élet. Ahol a „lélek” föllép s a maga jellemző konfliktusaival és tragédiáival külön életét kibontja, ott minden további nélkül a hozzátartozó valóság megtagadása adott. „Csak egy magasabb rendű testtől válik el a lélek” — mondatja Balázs egyik hősével. A lélek csak akkor szabadul el, ha a társadalmi és politikai viszonyok már rosszak és erőtlenek ahhoz, hogy a lelket kössék. „Nem tudtak és nem akartak már ebben a polgári társadalomban élni” — mondják a főhősnek, „s ahelyett, hogy harcoljanak érte, kivonultak belőle. Ki az országútra. A szellem kósza csavargói lettek. Kivándorlók. Negativ lázadók”. Igy hallja ki Balázs azokból, amit mi a szellem tiltakozásának értelmeztünk, a forradalomra hivó szót, azzal a céllal, hogy egy olyan létet teremtsen, amelyben egyetlen egy darab életnek sincs szüksége az üresen való futásra. Ehhez a fordulathoz s ehhez a felfogáshoz lehetne némi kritikai megjegyzéseket fűzni. Nékem azonban most és itt az a legfőbb érdekem, hogy ennek a könyvnek a szépségét és a fontosságát minél inkább kihangsúlyozzam. Csupán azt az egyet -szeretném megemlíteni, hogy a könyvnek az” a mély vezéreszméje, hogy az ember lehet annyira identikus a valóságával, hogy a „lélekből” már semmi se reked kívül, számomra nem oly evidens. A viszonyokban a valóságnak egy ilyen teljessége sohasem foglalhat helyet. Ez csak az egészből kiesett szellem meggyógyulásával érhető el. Balázs individualistáit a nép közé meneszti. Nagyon helyes. „Csak az egésznek van valósága”. Ez igaz. Reális célokért váll váll mellett, a szegények és elnyomoritottak érdekében inditja el őket. Ez az elefántcsonttoronyban élők semmitevésével szemben nagy haladás. Tulajdonképeni eredményhez azonban ez csak akkor vezet, ha megteszi a fordulatot és lemond az én hybriseiről. Ha tehát az igazi behódolás vallásízű aktusát magában foglalja, amely egészében pontosan az az emberi cselekedet, amely által a mi saját valóságunk ugyanugy, mint a világ valósága egybeesik. A kérdésnek erről az oldaláról nézve a dolgot úgy látom, hogy a könyv szerető, égő és hívő szíve többet tud, taint a szerző tudata.

Könyv és szerző azonban egyek abban, ami itt döntő: az élet dolgainak könyörtelen komolyanvevésében és abban a nagy belátásban, hogy az emberi lét csak tartalmilag alapozható meg s a szellemtörténet egy részletét illető entuziazmusban, amely napjaink egy nagyon lényeges alapját képezi. Az a kérdés, hogy a mai valóságra való készség mikép keletkezett, ebben a könyvben a válaszára talál s ha mindazokat a figurákat, akik a háború előtt a tiltakozásból éltek majd a kothurnus és a tragikus drapériák jelmezébe, majd pedig valami groteszk álorcába bujva elvonultatom a szemeim előtt, akkor úgy tünik, hogy minden fájdalmuk, kétségbeesésük és harsány furcsaságuk csak ezáltal a könyv által kapott végérvényes formát. Valami mély szeretet felidézte őket a multból s egy éber ismeret besorolta őket világunkba és különös lételük értelmét átfonta egy olyan időbe, mely az elmerültek tévedéseit egy emberhez méltóbb és egymáshoz szorosabban tartozó életre segítette. (Berlin)