Délamerikában az idén egymást érik a forradalmak, Brazilia, ahol éppen jelenleg folynak a harcok, már a negyedik ország, ahol sikeres forradalom zajlott le. Kezdette Bolívia és Peru, folytatta Argentina s most Brazilia. S sűrű forradalmi felhők gyülekeznek Chile felett is.

Az európai ujságolvasó, aki e „forradalmak” hátterét nem ismeri, nagyon nehezen igazodik el a délamerikai forradalmi jelentések között, úgy hogy lassanként ugyanabból az átnemtekinthetőségből eredő közönnyel olvassa a délamerikai forradalmi ujsághíreket, mint a kinai generálisok folytonosan felujuló harcait. Annál is inkább, mert hamarosan meggyőződik, hogy ezek a forradalmak valahogyan másképen tekintendők, mint amit mi itt Európában forradalom alatt szoktunk érteni. Ha mi ugyanis forradalomról beszélünk, azt szoktuk alatta érteni, hogy két társadalmi osztály vívja meg benne harcát az uralomért, mint pl. a francia forradalomban a polgárság s Oroszországban a proletariátus. S azt várjuk, hogy a forradalom társadalmi változásokat hoz maga után. E helyett a délamerikai forradalmak nem látszanak semmit se változtatni a dolgokon: amit látni lehet, nem több mint hogy egyik polgári klikk helyét elfoglalta egy másik. De hogy ez miért jobb s miért kellett ezért „forradalmat” csinálni, azt nem tudjuk belátni.

Egészen addig, amig a tényleges rugóit nem látjuk ezeknek az államcsínyeknek. Viszont ha ezeket kihámoztuk a szép spanyol és angol hangzásu elnökök és ellenelnökök nevei mögül, rájövünk arra, hogy e z e k a rendesen rövidlejáratú s nem sok vérrel járó forradalmak előjátékai az elkövetkező nagy világösszecsapásnak a két legnagyobb imperialista nagyhatalom, Anglia és az Egyesült-Államok között. A Siles kormány puccsszerű megbuktatása Bolíviában, Cerros generális államcsínyje Peruban s Irigoyen bukása Argentínában mind egyetlen egy okra vezetendő vissza: nem jelent kevesebbet, mint az angol-amerikai imperialista ellentét kiélesedését oly fokig, amelyen a „békés” gazdasági harc (melynek fegyvere az árú- és hitel-dumping) átmegy a politikai harcba, egyelőre nem közvetlenül az érdekelt ellenfelek között, hanem az ezek által előretolt nemzeti-polgári klikkek között.

A világimperializmus elhatározó küzdelme Anglia és az Egyesült-Államok között fog lefolyni: a világpiacok, a nyersanyagforrások új felosztása ma már kikerülhetetlen szükségesség, amely elől Amerika agresszivitása-következtében Anglia nem zárkozhatik el. Ugyis már a legtöbb helyen defenzívában van a fölényes yankee-kapitalizmussal szemben. A területek, amelyeken a két nagyhatalom gazdasági harca legnagyobb erővel folyik: Kina, a kolóniák, az angol dominiumok és nem utolsó sorban Délamerika.

Hogy a gazdasági harc Amerika és Anglia között annyira kiélesedett, annak oka a világgazdasági krizis, melynek következtében az amerikai termelés is kritikus állapotba jutott, Anglia termelése pedig nem tud kivergődni a háború óta tartó stagnálásából. A kapitalista termelés sajátossága folytán egyetlen menekvés mind a két ország számára a piacok kiterjesztése, amely produktiv erőik erősebb s ezáltal gazdaságosabb kihasználását lehetővé tegye. Minthogy azonban a világon rendelkezésre álló „piacok” (már ami a felvevőképességet illeti) korlátoltak s már nagyobbrészt lefoglaltak, a két nagyhatalom természetszerűleg szembetalálkozik egymással a versenyben.

Délamerika, óriási élelmiszer- és nyersanyag-tartalékaival, amelyek még aránylag kevéssé vannak kiaknázva, óriási lehetőségeket nyujt a kapitalista expanzió számára. Anglia ezt már a háború előtt észrevette s igen nagy mennyiségű beruházásokat eszközölt. Délamerika minden országában s gazdaságilag csaknem versenyen kívül uralma alatt tartotta az egész földrészt. A háború alatt és után azonban lényegesen megváltozott a helyzet, mert az Egyesült-Államok kihasználva Anglia európai elfoglaltságát, nagyszabású akciókat kezdeményeztek Délamerikában, azzal az eredménynyel, hogy ma már Amerika komolyan veszélyezteti Anglia hegemóniáját e földrészen. A harc még távolról sincs eldöntve az Egyesült-Államok javára s tévesen ítélné meg a helyzetet, aki azt hinné, hogy Anglia már visszavonulóban van Délamerikából. Mert igaz ugyan, hogy az Egyesült-Államok hallatlanul növekvő sebességgel építik ki gazdasági befolyásukat a délamerikai államokban s már sok helyről kiszorították az angol tőkét. De nem szabad elfeledni, hogy az angol befektetések Délamerikában még mindig azért a dupláját teszik ki az amerikainak.

A következő táblázat, amelyet Max Winkler: Die Kapitalinvestitionen der Vereinigten Staaten in Lateinamerika című könyvéből veszünk, áttekinthető képet nyujt az angol-amerikai erőviszonyokról Délamerikában:

                                                        Az               Egyesült-Államok    Anglia

                                                             befektetései (millió dollárokban)

                                   1923               1929      növekedés                1923           1929                 növekedés

                                                                         százalékban                                                        százalékban.

Argentína..........              40               611                 1429                    1861         2140                        15, 0

Brazilia.............             50               - 76                  852                    1162           1413                        23, 4

Chile.................             15                396                 2605                     333            390                          17, 5

Kolumbia..........               2                260               12937                      34             38                            9, 9

Venezuela.........               3                162                 5252                      41             92                            112, 8

Peru..................             35                151                   337                     133            141                          5.7

Bolívia..............            10                 133                 1234                       2              13                            496, 0

Uruguay............             5                   64                 1131                     240            217                          —9, 4

Ekuador és Paraguay.   13                   40                  210                      30             41                            36, 1

Délamerika együtt. .   173                 2940              1226                    3835           4485                        17, 0

E táblázatból látszik, hogy a tőkebefektetések tempója tekintetében Délamerika minden államában az Egyesült-Államok vannak fölényben Anglia felett: vagyis az Egyesült-Államok gazdasági hatalma Délamerikában sokkal erősebben növekszik, mint Angliáé. Viszont azonban a táblázatból az is látható, hogy Délamerika két legnagyobb jelentőségű államában, Argentinában és Braziliában az angol tőke még fölényesen uralkodik az amerikai felett. 1929-ben Nagybritánnia befektetései ezen államokban a három és félszeresét tették ki az amerikai befektetéseknek. Az angol tőkeérdekeltség 71 százaléka Délamerikában Argentinára és Braziliára esik; ez a két ország Anglia két legfontosabb támaszpontja a délamerikai kontinensen.

Ezekkel az adatokkal már az angol-amerikai ellentét alapja eléggé jellemezve van. Ha még hozzá vesszük azt, hogy az Egyesült-Államok kereskedelmi forgalma a délamerikai államokkal 1913 óta 160 százalékkal emelkedett, viszont az Angliáé ugyanezen idő alatt csak 24 százalékkal, nem leszünk meglepetve, ha azt halljuk, hogy a két nagyhatalom ma már közel áll Délamerikában a fegyveres összetűzéshez. S azt sem fogjuk véletlennek érezni, hogy az elhatározó küzdelem Argentínában és Braziliában fog lefolyni, a kontinens a két legjelentősebb országában. A többi délamerikai államban, Uruguay és Paraguay kivételével, ma már mindenütt az amerikai tőke uralkodik. 1929-ben az amerikai beruházások 584 százalékkal meghaladták az angolt Kolumbiában, 923-mal Bolíviában, 76-tal Venezuelában, 7 százalékkal Peruban, 1.5-tel Chilében.

Délamerika „indusztrializációja” teljesen angol és amerikai tőke befolyása alatt megy végbe. Az iparban főleg a könnyű ipar, a szükségleti tárgyakat gyártó ipar van képviselve, nehézipar, gépipar alig. A legfontosabb szerepet a legtöbb délamerikai állam életében a nyersanyag kitermelés játsza: Chilében a salétrom és a réz, Bolíviában az ólom, Kolumbiában a petróleum és szén, Venezuelában szintén a petróleum és szén, Peruban kő- és barnaszén, Brazíliában a mangán, stb. Argentínában az angol és amerikai tőke kezében van a húskonzervgyártás, a petróleum, a cement, az automobilipar; Braziliában amerikai kézben van a bányászat, angol, amerikai és német kézben a kémiai-ipar, angol és amerikai befolyás alatt a vas és acéltermelés. Chilében a salétrom és rézbányászat, ami az egész ország gazdasági létalapja, amerikai befolyás alatt áll. Ugyanúgy a többi államok nyersanyagipara.

Az ipari termelés viszont nagyrészt épen a külföldi tőke jelenléte miatt, koloniális formákat mutat: a rabszolgaság, a feudalizmus maradványai szövődnek össze benne a banktőke legmodernebb kizsákmányolási formáival.

A délamerikai mezőgazdaság szintén a gazdasági formák ilyen színes keverékét mutatja: egymás mellett a legintenzívebb és legextenzivebb gazdasági formák, tarkítva jobbágyszerű bérlő-viszonyokkal. Viszont a mezőgazdasági termelés épen úgy mint a nyersanyagtermelés első sorban a világpiac számára történik, minek következménye, hogy a délamerikai gazdasági élet még szorosabb kapcsolatban áll a világpiaccal, mint a legtöbb európai állam gazdasága. Tehát annak hullámzásait is jobban és fájdalmasabban megérzi s a jelenlegi világkrizis ottan még erősebben verődik vissza, mint máshol.

A délamerikai gazdasági élet e kritikus állapota egyrészt még jobban kiélesiti a helyzetet Anglia és Amerika között, mert általa ezen országok vásárlóképessége erősen redukálódik s kisebb lesz a konc, amelyen verekedni kell, másrészt pedig alkalmas talajt teremt nyugtalanságra, melyet azután a két versengő fél klikkjein keresztül „forradalmi” változások szcenirozására felhasználhat. Persze e forradalmi vívmányok nem állanak másban, minthogy a győztes tőkeérdekeltség; a másik rovására előnyöket vív ki a maga számára koncessziók s egyebek formájában.

Ez volt az értelme a bolíviai pojáca-forradalomnak az év elején, ahol az amerikai orientációjú Siles kormányt Blanco Gallindo generális, mint a nemzeti mozgalom vezére, lényegében azonban az angol tőke expoziturája, puccsal elkergette a helyéről. Az amerikai Daily Worker-ben olvashattuk: „Siles az amerikai imperializmus ágense volt Bolíviában, aki a Dillon Read bankház utasításai szerint müködött s a washingtoni kormány erősítette meg. Viszont az ellenzéki mozgalom Oruroban Blanco Gallindo vezérlete alatt a nacionalista jelszavak alatt Anglia érdekeit képviseli”.

Sokkal komolyabb jelentősége van az Argentínában lefolyt s a Braziliában most folyó eseményeknek.

Argentínában harminc éve nem volt forradalom. Ez Délamerikában nagy idő. Argentína volt Délamerikának nemcsak legnagyobb és gazdaságilag legjelentősebb országa, hanem a legstabilabb is. S ez a stabilitás a szoros angol orientációban nyilvánult meg: Argentína volt az angol tőke fellegvára mindig Amerikában.

S még nem régen ünnepélyes formák között pecsételték meg újra a régi barátságot: D´Albernon lordot fejedelmi ünnepélyességgel fogadták s az őszre be volt jelentve a welsi herceg látogatása. Ebből persze Hipoliti Irigoyen bukása után nem lesz semmi sem. Irigoyen volt Argentínában az angol érdekek főképviselője. Elnöksége alatt nem egyszer kifejezésre hozta az Egyesült-Államok iránti ellenszenvét: vonakodott Washingtonba követet nevezni ki s nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy Anglia érdekeit védelmezze az Egyesült-Államokkal szemben. Két év előtt a pánamerikai kongresszuson kihívóan viselkedett Hooverrel szemben, akinek Buenos Airesben is kellemetlenül hideg fogadtatást készített elő.

A D´Albernon komisszió Amerika ellen irányult s megállapodást is létesített Argentínával, melynek értelmében Anglia kötelezte magát évente 160 millió márka értékű árút vásárolni Argentinában, mivel szemben Argentina is ugyanilyen összegű angol vásárlásra köteles.

1929-ig az Egyesült-Államok 611 millió dollárt invesztáltak Argentinában, főleg a feldolgozó iparban és a bányászatban. Ezzel szemben Anglia befektetései két milliárd dollár felett vannak, kezébe van az egész közlekedés, az erőmüvek, a közuti vasutak, gázművek, stb. Ez az angol hegemónia nagyon gátolja a terjeszkedni vágyó amerikai tőkét, amely az utolsó évek folyamán megharmincszorozta argentiniai érdekeltségét. A D´Albernon komisszió sikere azt jelentette, hogy Anglia erőteljesen hozzáfog argentiniai kereskedelmének régi arányokban való kiépítéséhez. Már ekkor írta Max Winkler, hogy „joggal feltehető, miszerint az Egyesült-Államok nem fogják összetett kezekkel nézni, hogy Anglia visszaszerezze vezető pozícióját Argentínában”.

Nem is nézte. S ezen igyekezetnek eredménye az argentínai forradalom, amelyet José Evaristo Uriburu generális rendezett Irigoyen ellen. Uriburu a konzervatív polgárság és a nagybirtokosok képviselője, de első sorban az Egyesült-Államok embere, aki hatalomrajutása után azonnal megváltoztatta az ország politikai orientációját az Egyesült-Államok javára. Uriburu szoros összeköttetést tart fenn az Egyesült-Államok argentiniai követével, azonnal hajlandónak mutatkozott nemcsak követet nevezni ki Washingtonba, hanem belépni is a délamerikai Unióba, amely tudvalevőleg az Egyesült-Államok imperializmusának egyik eszköze, mellyel akaratát a latinamerikai kormányokra kényszeríti.

Viszont Anglia se marad tétlen s szintén nem riad vissza, egy kis forradalmosditól, ha érdekei megvédéséről van szó. Braziliában az utóbbi években Washington Luis elnök amerikai orientációjú kormányzása alatt az amerikai tőke óriási előnyöket ért el a maga számára, a kormány a mérhetetlen gazdag ország kincseit egyre-másra adta el vagy zálogosította el amerikai tőkéseknek. A nagy amerikai trösztök, közöttük különösen Ford és a General Electric egy tál lencséért óriási koncessziókat és gazdasági kedvezményeket szereztek meg az országban. Pl. Ford. S a többiek hasonló arányokban. Tényleg ez az ország függetlenségének elárulását jelentette az Egyesült-Államok javára, mivel nem csak a koncessziós területeken, de a gazdasági érdekek védelmének címén a brazíliai kormány az utóbbi időben már semmit sem tehetett Washington megkérdezése nélkül. Anglia brazíliai befektetései azonban még mindig három és félszeresét teszik ki az amerikai tőkeérdekeltségeknek az országban s Anglia nem hajlandó feladni legfontosabb támaszpontját a délamerikai kontinensen.

A politikai hatalom jelenleg az országban a nagy latifundiumok és ültetvényesek pártjának kezében van: fő képviselője Sao Paolo állam szemben az ipari érdekeltségű Minas Geraes állammal. A kávétúltermelés s az általános gazdasági krizis folytán előálló elégedetlenség volt a lélektani alap, amelyen Anglia az amerikai érdekeltségeket képviselő kormány ellen a harcot felvette. Hogy a harc kimenetele mi lesz, e pillanatban még nem látható. De legyen akármilyen, semmi esetre sem fogja jelenteni a két versengő nagyhatalom közötti küzdelem befejezését. Nem. egyéb, mint egy előcsatározás, az erők összemérése, amelynek a harc végleges kimenetelére nincs döntő jelentősége. (Budapest)