A freudizmus seholsem oly. kirívóan individuálista, mint tömeglélektani elméletében. „Massenpsychologie und Ichanalyse” című híres, marxista szempontból szinte hírhedt könyvében Freud a tömeget egyszerűen a vezető függelékeként állítja be. „A vezető figyelembe vétele nélkül a tömeg lényege nem fogható fel” írja egy helyen. A vezető nagy szerepe az ősemberiség korszakából maradt meg. Az őshorda feje, az ősapa szabadon élte ki nemi vágyait. Ezzel szemben az őshorda tagjait, az ő fiait absztinenciára kárhoztatta, s így azok szerelmi vágya, libidója őrá, az apára irányult. Ez a szerelem él ma is a tömegben a vezető iránit, s ez a közös szerelem ugyanabba az apába tartja őket össze és teszi a tömeg lényegét. Ám nehogy azt higyjük, hogy a tömeg valamilyen saját véréből és húsából való vezérbe, apába szerelmes. Szó sincs róla. A tömeg olyan vezérre vágyik, aki egész más mint őmaga: „Felsőbbrendű ember, uralkodói természettel, abszolut narcisztikus, önmagába szerelmes, elbizakodott és független” — mert az emberiség történetének kezdetén ilyen volt az ősapa: egy valóságos Uebermensch (felsőbbrendű ember), egészen más lélekkel, mint a horda tagjai. Azóta is ilyenre vágyik a tömeg. Szóval: kissé cifrábban ugyanaz, mint amit Le Bon mond: a tömeg szomjazik az engedelmesség után.

A Freud előtti tömeglélektan félreérthetetlen tendenciája a tömegek leértékelése és annak a bizonyítása, hogy a tömeg csökkent értékűsége természettől való. Freud egy szexuális aláfestést és egy fantasztikus történeti keletkezési módot költ hozzá, s ezzel megerősíti az addigi tanításokat.

A tömeglélektani kutatás terén azóta jelentősebb lépés nem történt. A Korunk ezévi januári számában azonban dr. Turnovszky Sándor nem nézheti tovább ezt a pangást és freudista alapon tömegpszichológusnak lép elő. Bármennyire csábító is, nem térhetek ki érdeme szerint erre a cikkre, nagyobb hibájának nem azt tartom, hogy szerzője nem szakember, hanem azt, hogy marxista létére úgy fog hozzá a problémához, mint egy úgynevezett semleges tudós: osztály-szempontok és történelmi materiálista módszer nélkül. Az eredmény? Csak szemelvényeket hozhatok belőle. Igy például megállapitja (Le Bon és Freud nyomán) a tömeglélek infantil jellegét a gyermekével való azonosságát. Ezen az alapon megállapítja, hogy 1914-ben a tömeg akarta a háborút (bizonyítja a Budapesti Hírlappal). És megfejti, hogy miért akarta: mert „akárcsak a gyerek, szereti a; változatosságot. Megunta a régi játék monotonitását, a békét, kellett az új játék, a háború”. Ha tehát azt hinnők, hogy holmi imperiálista célok érdekében mesterségesen szított közvéleményekkel állunk szemben ebben a tömeg-akaratban, akkor ez csak felületes megállapítás. A valóság, a „mélység-pszichológiai” megállapítás, hogy a tömeg akarta, mert kellett neki a játék. Most már megérthetjük, hogy az ilyen pszichológiai tudományoskodás joggal diszkreditálja a marxista vezetők szemében a komoly és marxista szempontból is hasznavehető pszichológiát is.

Ugyancsak a gyermeki léleknek freudi megállapításaiból kiindulva állapítja meg Turnovszky a tömegről, hogy az époly szivesen veti magát alá az uralkodó osztály akaratának, mint a gyermek szülei akaratának. Mintahogy a gyermeknek „a szülők magasrendűsége, isteni, vagy ördögi mivolta folytán, az ő elnyomottsága valami természetes, magától értetődő, megváltozhatatlan dolognak” tünik fel, ugyanúgy a tömegnek is az uralkodó osztály uralma. Idézi Simmelt, aki „finom analizissel mutatja ki, hogy a feltétlen hódolás ideológiáját nem az uralkodó nép alkotja meg, hanem az alávetett nép lelke. Az uralkodó osztályok csak felhasználták ezt a: magától kialakult lelki, állapotot uralmuk megszilárdítására.”

Ime, mire megy ki a finom analízis: az uralkodó osztály hatalmának istentől való származása nem az uralkodó osztály által az elnyomott osztály részére alkotott és terjesztett tanítása, hanem az elnyomott osztály lelkében élő sugallat eredménye.

Teljes lehetetlen most a tömeglélektan problémájára kitérnem. De annyit sietek mégis megmondani: az összes eddigi tömeglélektani teóriákat és megállapításokat az uralkodó osztály fedezte fel az elnyomott tömegekről. Nem csodálkozhatunk tehát rajta, hogy csupa rossz, csupa mínusz amit benne felfedeztek, csupa olyan jelenségek amelyek nemcsak jogává, hanem egyenesen kötelességévé teszik a magasabbrendű uralkodó egyéniségeknek, vagy egyéncsoportoknak, hogy uralkodjanak a tömegek felett. Az egész eddigi tömeglélektani tudomány a Freudéval és Simmel-Turnovszkyéval együtt az uralkodó osztály uralmának igazolására és megerősítésére szolgáló tudomány.

Innen származik minden eddigi tömeglélektani kutatás minden hibája. Hogy csak a legkiáltóbb hibáira mutassak rá, két dologra hivom fel a figyelmet: 1. Valamennyi a tömeglélek abszolut törvényeit kutatja: minden idők minden fajtájú tömegének a lelkére ráillő törvényeket keres, ezért az a tömeglélek, amit lefestenek, a levegőben lóg, vagy legjobb esetben nehány találó, de felületes megálapítást tartalmaz. 2. A tulajdonságok, amelyeket a tömegben felfedeznek, nem a tömeglélek tulajdonságai, hanem az elnyomottság tulajdonságai és ezért majdnem szóról szóra azonosak azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket minden fajtájú elnyomók szoktak az elnyomottakban elnyomásuk igazolására felfedezni. Tehát: uralkodó osztály az elnyomott osztályban, uralkodó nemzet az elnyomott nemzetben, uralkodó férfinem az elnyomott női nemben, fehérek a feketékben, szülők a gyermekekben stb. E felfedezett tulajdonságok egy része valóban megvan az elnyomottakban és így az elnyomott tömegben is, de — s ez az amit nekik nem szabad felfedezniök — éppen az elnyomottság érzéséből fakadnak s az elnyomottság fokának megfelelő fokuak. Megfigyelhetően változnak, amint a nyomás, az elnyomás enged vagy fokozódik. A tulajdonságok másik része az elnyomottakba több vagy kevesebb sikerrel belészuggerált tulajdonság, legnagyobb része azonban egyáltalában nincs meg és csupán statisztikai adatokkal való tendenciózus zsonglörködés segítségével sütik rájuk. (L. Vaerting: Die Macht der Massen).

Mindezekből érthető, hogy az eddigi tömeglélektanok a tömegben csak „romboló ösztönöket” fedeztek fel, mert csak roszszat volt érdekük és lelkük a tömegről mondani. De egyiknek sem jutott eszébe megállapítani, hogy, az elnyomottak romboló ösztönei a fejlődés szolgálatában állanak és ez a tudat benne él s fűti a romboló tömeg lelkét, ez a tudat az elnyomott tömeglélek legmagasztosabb jelensége. Ha Turnowszky eljutott volna ennek az egyszerű ténynek a megállapításáig, akkor nem állana értetlenül az előtt a jelenség előtt, hogy az októberi forradalom idején a tömegek sok helyen megrohanták és elpusztították a katonai élelmiszerraktárakat anélkül, hogy azokból — dacára a nagy élelmiszer hiánynak — bármit is magukhoz vettek volna. Persze az individuálista előtt érthetetlen, hogy valaki ne vágjon zsebre valamit, ha azt rizikó nélkül megteheti és pláne, ha ki van éhezve rá. Lehet hogy a mai proletár is, mint egyén, így cselekednék. De a tömeg nem cselekszik így, mert a tömeg nem önmagának rombol, hanem a történelemnek, a felépítendő igazi közösségnek. A tömeg szociális ösztönből rombol.

Azonban tévesen mondtam, hogy Turnowszky értetlenül áll az októberi tömeg eme grandiózus ténykedése előtt. Az igazság az, hogy e ténykedését is alacsonyrendű tulajdonságok megnyilvánulásaként és pedig a „fejvesztett kétségbeesés”, a desperáltság megnyilvánulásaként értelmezi s ezt a tömeget így mellékesen „desperádók” tömegének nevezi, mert az elv az, hogy a tömegről vagy rosszat vagy semmit. Még ott is, ahol a vak is látja, hogy jót kellene mondani.

Igy jár az, aki a freudizmus nyomdokain akar tömegpszichológiát csinálni. A freudizmus nem ismer az emberi lélekben az önösérdekek feláldozásáig menő közösségi érzésbeli megnyilvánulásokat. Igy sohasem juthat el annak a felismeréséig, hogy ép´ úgy, ahogy az egyéni lelket az önérvényesülési törekvés fűti s a közösségi érzésből csak annyi van benne, amennyi ennek a törekvésnek bizonyos határon belül való maradását garantálja, ép úgy a tömeglelekben viszont ezen kis közösségi érzések összetevéséből azok hatványozódása áll elő, amelyek mellett az önösérzés teljesen eltörpül és még egy plusz: a történelmi szerep tudata.

A freudizmus tanításaival a letünő individuálista kor és polgári életmetódus utolsó fellobanása, mint ahogy a szexuálitásba és vele a felelőtlenségbe való menekülés minden eddigi letünő kornak és osztálynak jellegzetes vonása volt, csupán minden kor a maga módján csinálta ezt a menekülést: a mai, a tudományok kora, a szexualitás tudományával, a freudizmussal.

A freudizmussal az egyének elidegenedése (egymás számára csupán mint tárgyak „szexuális objektumok” léteznek) és az egyén lelkének szétboncolása, analizise tetőpontját érte el, amely után újra a szétboncolt részeknek magasabb nivón való szintézise, a széthulló egyedek kollektivizálása következik. A letünő kort reprezentálja tehát Freud, az új kor küszöbén áll Adler.

E ponton egyébbként osztozik nézetemben a Korunk olvasói előtt is jól ismert teljesen polgári beállítottságú művész és író: Ligeti Pál, aki ezt a gondolatot dolgozta fel a budapesti individuál-pszichológiai egyesületben ez év március 14-én tartott előadásában. Ligeti művészettörténeti kultur-elméletébe kapcsolja ezt a jelenséget s megállapítja, hogy Freud a letünő festészeti érával együtt az individuálizálódás túlérésének korát, míg Adler a fellendülő építészeti érával párhuzamosan a kezdődő kollektivizálódás korát reprezentálja. E megállapításon túl azután természetesen erősen elválnak útjaink, mert ő a teoriájával, amelyhez az Ipsz.-t is segítségül hívja, a kollektiv társadalom! létrehozásának problémáját is megoldva látja.

A freudizmussal éles ellentétben az Ipsz. nem az egyénből, hanem aközösségből indul ki. Szerinte az egyéni lélek olyan tulajdonságok egységes összege, amelyek kivétel nélkül valamennyien a közösséghez való viszonyban gyökereznek és ennek a viszonynak lebonyolítására hivatottak. Az egyéni lélek az egyén és közössége viszonyának kifejezője. Ahogyan ez a viszony az emberi társadalomi fejlődése folyamán az őskommunizmustól a mai imperialista korig változott, úgy változott az ebben a viszonyban gyökerező emberi lélek is. A lélek fejlődésének is története van: egy abszolut, minden időkre érvényes emberi lelket nem ismerünk. Minden, amit az emberi lélekben megtalálhatunk magán viseli az illető kor, az illető hely közösségének bélyegét. Minden lelki tulajdonság az emberi együttélés talaján fakad. „Az emberi lelkiélet — mondja Adler — nem más, mint állásfoglalás a szociális élet követelményeivel szemben”. Az életben csak szociális problémák vannak. Minden problémája az embernek kivétel nélkül összefüggésben van a többi emberrel. Ha egy minden emberi közösségtől teljesen elszakadtan születő és felnövő embert el lehetne képzelni, az minden emberi lelki tulajdonságot nélkülözne: gondolkozni, következtetni, emlékezni, beszélni, örülni, busulni, lelkesedni, elkeseredni; szeretni, gyülölni stb. stb. egyformán nem tudna. Ha emberek közt együttélve nő fel, mindezt tudni fogja: ahogyan azonban ezt tudni fogja, ahogyan gondolkozni, érezni és akarni fog, az az emberek együttélésének a formájától, rendszerétől függ. Hogy abból az együttélési formából, amelyet polgári társadalomnak nevezünk, milyen lelkek fakadnak, erre adta meg — anélkül, hogy tudta volna és akarta volna — az Ipsz. a legexaktabb, a legtudományosabb feleletet az általa megrajzolt „ideges” lélekben.

Az Ipsz. szerint az emberi együttélés örök életű legfőbb törvénye az, hogy a közösség minden egyes tagja a rá eső feladatokat elvégezze. E feladatok három nagy csoportba oszthatók: 1. A munka vagy hivatás, 2. a társas együttélés és 3. a szerelem, a fajfentartás csoportjaiba. Az ideges míg egyrészről a rá háramló feladatokat szabotálja, tehát más kell, hogy azokat helyette elvégezze, addig a maga részére olyan elismerést, figyelmet és kiszolgálást igényel és betegsége révén biztosít, mintha emberfeletti teljesítményekkel járulna hozzá a közösség fentartásához és biztosításához. Ezzel tulajdonképen ugyanazt csinálja eszmei térien, mint amit a vállalkozó a gazdasági életben, amidőn profitot vág zsebre a más bőrére. A neurózis, az ideges életmetódus, a kapitalista termelési rend szellemi felépítménye. Azaz, hogy ez csak akkor van így, ha ez a kétféle profit nemcsak hasonlósági — hiszen végeredményben ez is lehetne — hanem szoros okozati összefüggésben van egymással. De kell-e ezt a szoros összefüggést még bizonyítani? Hát honnan venné az ideges egész gondolkodás- és érzésmódját, ha nem a naponta szemei előtt lezajlódó gazdasági természetű emberközti viszonylatokból? Kifejlődhetett volna-e például a mi fenti emberünkben a nőnek oly hallatlan leértékelése és megvetése, ha azt látta volna, hogy az anyja ép oly fontos tényezője a kenyérkeresésnek, tehát a termelésnek mint az apja s ha a nőnek ez a leértékelése nem volna általában a polgári társadalom sajátos termelési rendjében gyökerező sajátossága. Honnan, szinte azt mondhatnám, melyik ujjából szopná a felülkerekedés célkitűzését, ha nem látná, hogy valóban vannak emberek, akik felül vannak és olyanok akik alól vannak; olyanok, akik csak parancsolnak és élveznek és olyanok akik csak engedelmeskednek és szenvednek? És általában létre jöhetne-e, vagy ha igen, ennyire elhatalmasodhatna-e valakiben az az érzés, hogy ő mindenkinél kevesebbet ér, ha nem élnénk olyan társadalomban, amelyben az ember ép úgy sokat vagy keveset ér mint minden — árú. Hiszen mi valamennyien annyira meg Vagyunk fertőzve ettől a gondolkozásmódtól, hogy nem is nagyon tudjuk már megérteni, hogy el kell jönnie egy kornak, amelyben az emberek nem úgy lesznek osztályozva, hogy az egyik kevesebb, a másik több, hanem egyszerűen úgy, hogy az egyik ilyen a másik olyan, anélkül, hogy egyáltalában össze lehetne vagy össze kellene őket mérni, hogy melyik több és melyik kevesebb.

És így nem fogunk azon csodálkozni, ha mindazokkal a jellemvonásokkal, amelyeket az Ipsz. idegeseknek minősít, a proletár irodalomban mint polgári jellemvonásokkal már volt szerencsénk találkozni. Ez legkevésbé csökkenti az Ipsz. érdemeit. Az Ipsz. az egyéni lélek vizsgálatából kiindulva közös nevezőre hozta e jellemvonásokat, tudományos rendszerbe foglalta, precizirozta és mélyen megalapozta mindazt, amit mi polgári ideológiaként mindezideig rendszertelenül inkább sejtettünk mint ismertünk. Hogy, egy példával bizonyítsam: gondoljunk a mi emberünk hirtelen fellépett nagy gyermekszeretetére. Már Marx óta megszoktuk, hogy, a polgári szeretetben ravasz fegyvert lássunk az elnyomott tömegek elandalitására. Igazunk volt és igazunk van. De ezt az igazságot inkább csak éreztük, mint tudtuk és semmivel sem tudtuk bizonyítani. Ebben a mi emberünkben az Ipsz. segítségével valósággal tetten érjük a polgári, azaz ideges „szeretet” keletkezését. Mikor elébe tárom, önmaga is ráeszmél, hogye szeretetet csak önző hatalmi céljainak a megvalósítása végett termelte ki magában a legutóbbi időkben. E z a hátsó gondolat, ez a sajátságos rendeltetés adja meg a szeretet ideges, azaz polgári jellegét, függetlenül e szeletet szubjektive őszinte voltától.

Az Ipsz. kimutatja, hogy. minden jó tulajdonság, amely tartalmát az emberi közösségi érzéséből meríti és amelynek rendeltetése a közösség érdekeinek a megvédése volna, az ideges kezében megrendezett eszközzé lehet az önző felülkerekedési célkitűzés szolgálatában Az ideges mindent egyéni érdekeinek szolgálatába állit, az ideges csak önmagát ismeri, a közösségtől elszakadt., vele konfliktusba keveredett. Az idegességlényege az Ipsz. szerint az elfajult individuálizmus és a hiányos közösségi érzés.

De marxi szemmel nézve a kérdést, éppen az Ipsz. szavaival azt kell mondanunk: közösségi vagy, szolidaritásos érzés csak abban az emberben fejlődhet ki, aki közösségben nőtt fel. De lehet-e közösségnek nevezni olyan emberek összességét, társadalmát, mint a polgári társadalom, amelyben az egyesek érdekei ellentétesek és amelyben minden egyes ember kizárólag a saját egyéni érdekeit ismeri és ismeri el, mert erre kényszeríti a termelési rend. Nem: közösségnek csak az olyan emberi együttest nevezhetjük, amelyben az egyének érdekei azonosak, amelyben mindenki e közösség együttes érdekeinek leghathatósabb védelmét tartja legfőbb céljának, mely egyben saját érdekeit is fedi, mert nincsenek ellentétes egyéni érdekek. A közösségben senkisem parancsol és senki sem engedelmeskedik, senki sincs fenn és senki lent, senki sem több és senkisem kevesebb, csupán külömböző tulajdonságú, külömböző foglalkozású, beosztású, esetleg különböző teljesítményű, de valamennyien egyenértékű emberek. Ez a közösség az Ipsz. ideálja és ezt a közösséget gondolja, midőn az idegesnek a közösségbe való beilleszkedést ajánlja. Ez a közösség azonban sehol sincs, legkevésbé a polgári társadalomban s ezért jogos volt a mi emberünk kérdése: pont én adjam fel a hajszát az elsőségért? Igenis ez a közösség nincs s amikor az Ipsz. megállapítja, hogy az idegesség azért társadalmi jelensége a polgári osztálynak, mert az emberekből hiányzik az együvé tartozás, a szolidaritás érzése, akkor nekünk hozzá kell tennünk, hogy a szolidaritásos érzés hiányának az oka pedig az, hogy a polgári osztály egyedei gazdasági alapépítményüket illetőleg konkurrensek, s innen származik a fölényért való konkurrenciájuk is, amely az idegességbe kergeti őket. Az ilyen gazdasági alapépítményből nem származhatik más lelki felépítmény mint az egymással folytatott állandó harc, az egyéni hatalomra való törekvés, az egyéniség az u. n. eredetiség, tehát a többi emberektől való külömbözőség tisztelete, a személyiség, a Persönlichkeit kultusza, az individualizmus túlhajtása. A másik ember érdekei iránt való érzéknek az u. n. közösségi vagy szolidaritásos érzéknek nem lehet helye e szellemi felépítményben, mert az ezzel az érzéssel felszerelt emberek nem tudnának gátlások és lelkiismeretfurdalások nélkül mások érdekein átgázolni, nem lennének jó kankurrensek, ellentétbe kerülnének gazdasági érdekeikkel.

Igy látjuk hát úgy az elfajult individuálizmust mint a hiányzó közösségi érzést, az idegesség mindkét forrását, a gazdasági alapépítményből fakadni.

Ha az Ipsz. az ideges lélek felrajzolásával, anélkül, hogy akarná, a mai polgárt mutatja be, úgy másrészről az idegesség mentes ember felrajzolásával a proletár ember ideálját rajzolja elénk ép´oly akaratlanul. Az Ipsz. megadja nekünk a módot arra, hogy, a proletár szónak sokkal mélyebb jelentőséget tulajdonítsunk, mint eddig tettük, hogy e szónak az eddigi főleg vagy majdnem kizárólag szociológiai jelentését lélektani tartalommal töltsük meg. Nem ismerhetünk el többé teljes értékű proletárnak valakit csak azért, mert a marxi meghatározás szerint munkaereje eladásából él, hanem ezen felül még azt is követelni kell tőle, ha a proletár névre igényt tart, hogy lelkileg az eljövendő kollektiv embertípus előfutárja legyen, vagyis lelkében a szolidaritásos érzés, a közösségi érzés túlsúlyban legyen az egoista érzések fölött. Természetes, hogy az ilyen proletárok túlnyomó számban azok között lesznek találhatók, akik a termelési folyamatban való elhelyezkedésük révén azok, vagyis munkások, mert éppen ezen elhelyezkedésük a termő-talaja, a gazdasági alapépítménye, a közösségi érzésnek. A proletariátus ugyanis éppen a kapitalista termelési mód miatt tömegközösségben él, a proletárokat éppen a kapitalista termelési mód tereli szoros közösségbe egymással, amely termőtalaja a szoros lelki közösségnek. A proletárok nem konkurrensek, nincsenek külön egyéni céljaik s ha hatalomra törekszenek nem´ egyénileg, hanem kollektive törekszenek erre, nem egyéni, hanem tömegérdekekért, az egész emberiség érdekeiért.

Ahogy viszont az individuálista polgári lélekkel szembe kell állítanunk az eljövendő kollektiv embertípus előfutárjaként a proletár lelket, ép úgy szembe kell állítanunk a polgári individuálista társadalommal az ellövendő kollektiv közösség mai előfutárját — a szervezett proletár tömeget. S itt újra kénytelen vagyok a „tömeg” fogalmához hozzányúlni. Mikor a proletár szó az emberiség szókincsében először megjelent, az az emberi alacsonyrendűség fogalmát takarta. A proletár szónak azóta sikerült a polgári koponyákban is némi respektust szerezni, ahogy mondani szokás, polgár-jogot nyerni. Ezzel szemben a „tömeg” szónak mai napig is erős mellékize van. Fogadást teszek rá, hogyha a magyar órán feladják a diákoknak, hogy mondjanak egy rokonértelmű szót a tömeg szóhoz, a nebulók kórusban fogják fujni, hogy „csőcselék”. A tömegpszichológusok e szónak ezt a mellékizét igyekeztek tudományos megállapításaikban igazolni és továbbra is garantálni.

Mi azonban individuálpszichológiai tanulmányaink alapján tudunk egy találóbb rokonértelmű szót a tömeg szóhoz és ez: közösség. A mai társadalomban a proletár tömegközeliti meg egyedül a közösségnek az Ipsz. által követelt fogalmát. Egyedül ebben a közösségben születhetik közösségi érzés, mely mentes minden szentimentálizmustól is és nevelődhetnek olyan emberek, akik minden cselekedeteikben a tömeget, a közösséget képviselik. Csak ilyen közösségben teremhetnek olyan emberek, akik ha hatalmat gyakorolnak, nem egyéni hatalom lesz az, ha egyedül, egyénileg gyakorolják is. Az ilyen közösségből fakadó proletárnak bármilyen akciója tömeg akció akkor is, ha egyedül hajtja végre, mint ahogy viszont minden polgári akció individuális egyéni akció még akkor is ha sokan szerepelnek benne. (Gondoljunk pl. egy kereskedő-gyülésre, amely az adók leszállítását követeli. Egyéni érdekekért küzdő egyének sokasága ez, de nem közösség, nem tömeg). Viszont az igazi proletár még akkor is, amikor egyedül harcol a proletáriátusért, nem mint egyén harcol, hanem mint a nagy proletárközösség egy része, benne a tömeg harcol, amelyet érez magában, ez a tömegérzés ad neki oly erőt és oly bátorságot, amilyenre éppen ezen okokból a polgári egyénnél nincs példa. Ezért található igazi bátorság csak a kollektiv lelkű egyénnél. Ezt egyébként az Ipsz. szigorú tudományos alapon is elismeri, midőn azt mondja: „Az élethez szükséges legfontosabb tulajdonság — a bátorság. A bátorság nem más, mint közösségi érzés”. S amidőn az Ipsz. az idegesség gyógykezelésében a legfőbb teendő gyanánt az ideges bátorítását jelöli meg, akkor azt úgy értelmezi, hogy a közösséggel meghasonlott idegest vissza kell vezetni a közösségbe, meg kell éreztetni vele a közösség együttérzését, hogy az benne is közösségi érzést, bátorságát fakasszon. A polgári osztályban élő ember mindaddig amíg osztályában megmarad nagyon mérsékelt fokban fog csak szert tenni tudni erre az érzésre, arra a bátorságra, amelyet az Ipsz. hirdet, mely a közösséggel való együttérzésből fakad s a közösségért való önfeláldozásra képesít, mert hiányzik I hozzá az organikus alap, az igazi közösség.A proletár közösség talajában gyökerező ember ezzel szemben a talajból akarva nem akarva szívja magába az ipsz.-i értelemben vett bátorságot: a szoros együvé tartozási érzést, amely mellett az én az ő külön céljaival teljesen eltörpül. Csak az ilyen közösségben lelkileg mélyen benne gyökerező ember rendelkezhetik az osztályharchoz szükséges, az együvé tartozás mindent felülmuló, lelkesítő érzéséből fakadó bátorsággal!..

Bár kétségtelen, hogy az Ipsz. igen sok tanítása a szocializmusnak igen jó szolgálatokat tehet, amit éppen az elmondottakkal bizonyítani igyekeztem, mégis kötelességemnek tartom e tanítások veszedelmeire, helyesebben e tanítások körül kialakult mozgalom veszedelmeire is felhívni a figyelmet. Sőt, bár magam alatt vágom a fát vele, mégis azt mondom, szinte fontosabb ezt a veszedelmet ismerni, mint magát az Ipsz.-t. Midőn Adlerrel, aki szocialistának vallotta magát, az egyik Ipsz.-i kongresszuson, Bécsben arról a félig utópista, félig kifejezetten retrograd mozgalomról beszéltem, amely az ő tanításait úgy akarja értelmezni, hogy azok az emberek megváltoztatására alkalmasak lévén, e tanításokkal megváltoztatott emberek majd felépítik az új társadalmat, — midőn ezt Adlernek megemlítettem azt felelte: „úgy van, először az embereket kell megváltoztatni és azok majd megváltoztatják a társadalmi rendet”. Kiderült, hogy maga Adler az a nagy étvágyú ember, aki az egész marxismust be akarja kebelezni és helyébe az ő szociológiává előléptetett Ipsz.-ájában egy felmelegített utópizmussal akar megajándékozni.

Ez gondolkozóba ejtett, mert láttam, hogy az Ipsz.-át máskép is lehet interpretálni, mint ahogy én azt marxista szemmel eddig interpretáltam. Bár nem nehéz kimutatni, hogy ez a marxista-ellenes interpretáció csupán az adieri tanításoknak eredeti valójukból való teljes kiforgatásával és tendenciózus elferdítésével történhetik meg, mégis ez a lehetőség az Ipsz.-val, mint mozgalommal, tehát szociológiai jelenséggel szemben óvatosságra kell hogy intsen. Ez a lehetőség azonban nem az Ipsz. tanításaiból logikusan folyó hiba, hanem minden pszichológia, mihelyt mozgalommá válik, magában hordja azt a veszedelmet, hogy mint világot megváltoztató módszer feleslegessé akarja tenni az osztályharcot. Az Ipsz.-nak, mint minden pszichológiának, vigyáznia kell, hogy szociológiává ne fujja fel magát, mert úgy jár mint a mesebeli béka. Az Ipsz. kitünő eszköz az egyéni lélek megismerésére s ezzel a polgári és proletár lélek plasztikus kidomborítására és éles elkülönítésére s mindarra ami ebből következik: a nevelés irányítására, a bátorság, az osztály öntudat fejlesztésére, a szolidaritás fokozására, a proletárság sorain belül a hiú egyéni harcok leleplezésére és kiirtására stb. stb. — de egyre nem használható: az osztályok egymásközti viszonyának analízisére és irányítására, mert erre semmiféle pszichológia sem használható. De erre nincs is szükség. Van már erre módszer, mely ebben a munkában nem szorul semmiféle pszichológia segítségére s ez a hamisitatlan és következetes marxismus.