BERNARD SHAW, E. K. CHESTERTON
    ÉS LADY RHONDDA NYILVÁNOS VITÁJA A KINGSWAY-HALL-BAN

Lady Rhondda, Anglia legnagyobb üzletasszonya, egy egész rakás nagy vállalatnak igazgatósági tagja, aki saját maga vezet egy nagy kiadói trösztöt, Time and Tide c. lapjában egy cikksorozatot írt a dologtalan nő ellen, kifejtve, hogy a nem dolgozó nő a civilizáció átka és ellensége. G. K. Chesterton védelmébe vette a hivatás nélküli nőket, mire Lady Rhondda nyilvános vitára hívta ki Chestertont, aki elfogadta a kihívást s január 27-én a londoni Kingsway-Hall-ban Bernard Shaw elnöklete alatt meg is tartották a vitát óriási érdeklődés mellett. A vitából, amelyben Anglia két legérdekesebb és legszellemesebb írója vett részt, közöljük az érdekesebb részleteket, nemcsak, mert igen mulatságosak, hanem mert könnyen csevegő formában bár, mégis a mai társadalmi világfelfogás egy mély ellentmondására mutatnak rá.

Bemard Shaw:

Hölgyeim és Uraim, fel kell, hogy hivjam figyelmüket ezen este különleges jelentőségére. Ami ma este történik itt, az nem csak az, hogy Bernard Shaw egy zsúfolt teremben egy túl előre lelkes közönség előtt beszél. Maga London az, aki ma este, drót nélkül, hallatja magát nem csak a Britt szigetek, hanem az egész világegyetem előtt. Ha tehát Önök hagyják elragadtam magukat s valamit közbekiáltanak az elragadtatás egy beszámíthatatlan pillanatában, ezt a valamit nyolc millió rádió-hallgatón fogják hallani s e nyolc millió között ott lesz feleségük vagy férjük is. Vigyázzanak tehát.

Az olyan nőkről fogunk vitatkozni, akiknek sok szabad idejük van. Ez csak azt mutatja nekem, hogy mennyire megöregedtem. Amikor fiatal voltam, a nőknek még nem volt sok szabad idejük. Ott volt a háztartásuk, gyermekeik, férjük, akit táncoltathattak, ahogyan már kell lenni, hogy minden jól menjen. Mindezt megváltoztattuk. A háztartástól megszabadultunk a kiszolgálással bérelt lakás vagy a hotelélet által. A sok gyermek gondját is segitett lerázni a birth-control (az egyke-rendszer). A középosztály asszonya ma sok mindenre ráér. Ihat, ha akar, cocktail-t, mehet az éjjeli klubokba charlestont táncolni. Mit fog felelni erre M. Chesterton? De előbb Lady Rhondda-é a szó.

Lady Rhondda:

A dologtalan nő a társadalom átka és veszedelme. A dologtalan művelt nők felelősek azért az állapotért, amelybe civilizációnk jutott.

Azt mondják, hogy nincsenek igazán dologtalan nők. De elfelejtik, hogy a nők lehetnek igen elfoglalva, anélkül, hogy bármi mást tennének, mint haszontalan vagy ártalmas dolgot. Azt mondják, hogy a hajadon nők dolgoznak s a férjesnőknek pedig épen elég dolguk van családjukkal. M. Chesterton pláne azt állítja, hogy egyetlen egy gyermek is teljesen kitöltheti egy nő életét. Elég nagy baj ez a gyermekre.

Vajjon, ha nem volnának dologtalan nők, a magas sarok meghódíthatta volna-e a világot? A munkára bután alkalmatlan cipőket és ruhákat a dologtalan nők által teremtett divat kényszeríti a dolgozó nőkre. A nagy áruházak, s mind az, amit ezek jelképeznek, csak arra valók, hogy a dologtalan nők agyonüssék idejüket. Fel kell ébreszteni a szerencsétlenekben szerencsétlenségük öntudatát.

G. K. Chesterton:

Sok mindent lehetne felhozni még a gazdag, unatkozó és semmittevő hölgy mellett is. De nem erre akarok felelni s a cocktailt és a charlestont sem fogom megvédeni.

Lady Rhondda rettenetesnek találja, hogy ha egy asszonynak nincs semmi dolga. Én, ezzel szemben, minél több szabad időt kivánok a fiatal nőknek épugy, mint a fiatal férfiaknak. A dologtalan nő igazi társadalmi veszedelemmé akkor lesz, amikor jótékonykodni kezd. Mikor táncol és cocktailt iszik, legalább nem rontja el mások örömét. Hát okvetlen hivatalnoknak kell lenni, hogy az ember hasznos legyen? Én nem hiszem, hogy szükségképen a társadalmat szolgálja az, aki házon kívül dolgozik. Hát az, amit üzletnek, kereskedelemnek, liberális foglalkozásoknak, újságírásnak neveznek, oly nagyszerű dolog? Hát oly sürgős, hogy munkánkkal fenntartsunk egy korhadt épületet?

Elhagyni tűzhelyét, hogy egy részvénytársaság szolgája vagy szolgálója legyen, azaz csalni a társadalmat? Elhagyni tűzhelyét, hogy egy sarlatán gyógyszerét, egy hamisított tápszert áruljon, azaz megmérgezze a többi embert? Elhagyni tűzhelyét, hogy az újságírók szegény negyedébe költözzön s hazugságokat írjon milliomosok számára, egy újságtröszt érdekeit szolgálja, azaz becsapja és megtévessze polgártársait? Ime ebben áll a nő bevonulása a liberális pályákra. Azt hinné az ember, amikor Lady Rhonddát hallja, hogy a nőnek csak ott kell hagynia tűzhelyét, hogy az utópia birodalmába jusson, ahol az egész föld és az emberek minden munkája kizárólag a társadalom céljait szolgálja. Pedig épen az ellenkezője igaz. A házi tűzhely az egyetlen hely, ahol némi szabadság maradt még az ember számára. Egyedül ott élhet az ember egyénisége szerint.

A haladás mitosza megmérgezi gondolkodásunkat... Egy folyton emelkedő áradatot képzelnek el, egy nagyszerü folyamot, amely végül a szabadság oceánjába ömlik. Pedig ez nem a szabadság, hanem a laposság, a szolgaság oceánja. Dologtalan asszonyok, nincs ár, csak mocsár otthonotokon kivül!

Az összes üzletek szindikálva vannak, az összes árucikkek standardizálva vannak. Minden összebomlik és megbukik, s a semmiségek és vulgaritások e tömkelegében megmaradnak kis szigetek, titkos helyek, kis erődítmények és kicsiny oltárok, amelyeket az emberek még a magukénak tekinthetnek, amelyeket még nem nyelt el a Moloch. Még megmaradt valami a primitiv életből abban, amit házitűzhelynek neveznek s ez az, amit én védelmezek. Ott még nem írták elő az embernek, hogy hány órakor egyék, igyék és aludjék. Ez az egyetlen hely, ahol nem kénytelen előírt szabályok szerint, a nagy árúházak szabályai szerint öltözködni. Ott lehet még szórakozni, azt csinálni, amit akar az ember. De ez az egyetlen hely.

Ez a vita sokkal messzebb megy, mintsem Lady Rhondda gondolta. Világnézeti különbségek rejtőznek mögötte. Csak arra akartam felelni, ami lényegében Lady Rhondda támadásának mélyén van a dologtalan nők ellen: hogy szükséges volna, hogy közreműködjenek a mi tengelyéből kifordúlt, üzleties s egy nap bizonyosan monopolista világunk harcaiban és munkáiban. Felemelem szavam azokért a kis birodalmakért, amelyek védelmezik a szabad időt és a szabadságot. Ha választanom kell egy arisztokrata hölgy között, akinek semmi dolga sincs és modern korunk közhelyévé váló reklámvagy üzlet asszonya között, minden bizonnyal az uri dámát választom. Jobb szeretem, ha ősi parkjában sétál. Igy legalább dísze a sétánynak. De nem a luxus semmittevését védelmezem még sem. Hanem a tűzhely körében élő asszony tradicióját.

Lady Rhondda:

Semmiképen sem tudok egyetérteni M. Chesterton-nal. Ha jól értettem, azt mondta, hogy a családi kör a boldogság és szabadság egyetlen helye, amely még számunkra fenmaradt. Az ideális élet tehát: otthon maradni, mint megannyi szerény ibolya vagy félénk csigabiga, jól elzárt függönyök mögött, anélkül, hogy kinéznénk az ablakon, attól való félelmünkben, hogy látnunk kell a tőkés társadalmat. Ezt az élet-ideált én nem találom csábítónak.

Mindenek előtt, a gyermekek nevelése. Nem állítom, hogy a gyermeknevelés nem a legnehezebb dolog a világon. Ellenkezőleg. Azt sem mondom, hogy lelkünk legjavát ne adjuk a családnak. De azt állítom, hogy a legnagyobb ellentmondás áll fenn a kép között, amelyet Chesterton a családról megrajzolt és a gyermeknevelés, sőt maga a család között is, amely neki legmagasabb ideálja. Szerinte a világ oly rettenetes, hogy nyilvánvalóan legokosabb volna, ha mindnyájan öngyilkosok lennénk. Mégis azt kívánja, hogy annyi gyermeket hozzunk e világra, amennyit csak tudunk s e mellett a mai nemzedék semmit sem tehet azonkivül, hogy felneveli a következőket.

Chesterton úr az alapelvekről beszél, amelyeken életünk alapszik. Nyíltan megmondom, hogy mit gondolok. Igen, én üzletember vagyok, kereskedem s nem is kívánok magamnak jobbat. Meggyőződésem, hogy az üzlet ebben az országban a nemzet legfontosabb ügye. Minden egyéb hivatás parazita azokhoz képest, amelyek a táplálékot, a ruhát és a lakást szolgáltatják. Bizonyos, hogy civilizációnk nem tökéletes. Aki közelebbről megnézi, meggyőződhetik róla. De vannak benne jó részek és vannak rettenetesen rosszak. Abban a rendszerben kell dolgozni, amelybe születik az ember s amelyből nem bújhatik ki, hogy ha meg akarja változtatni, mivel nincsen vele megelégedve. Ez igaz úgy a nőkre, mint a férfiakra. Én nem akarom, hogy a nők visszahuzódjanak otthonukba s huzzák le a függönyöket azon ürügy alatt, hogy kint undorító a világ. Ha társadalmi rendünk nem elég jó nekik, ám tessék kimenni és szétrombolni. Ha pedig elégséges az is, tessék kivenni részüket a javítás munkájából.

G. K. Chesterton:

Nem szoktam lehúzni a függönyeimet. De mit lehet tenni a modern élet mindenre ránehézkedő mechanizmusával szemben? Lehet mást, mint megóvni a szabadságát, érzékét, kultiválni otthon, önmagában az alkotó erőt? Csak a család, az otthon az, ahol még szabadon lehet gondolkozni, beszélni és alkotni. Mindenütt máshol, a férfi, úgy mint a nő, egy soha meg nem szünő kényszer nyomása alatt marad.

Bernard Shaw:

Rám bizták az összefoglalás igen elvont feladatát. Hajlandó vagyok összefoglalni, amit csak akarnak. De Lady Rhondda és Chesterton úr előadásait nem foglalom össze anélkül, hogy önmagamat is ne foglalnám egyben össze.

A vita nem volt valami élénk. Örömmel állapítom meg, hogy a vitázók hivek maradtak Robert Oxen kitünő maximájához: „Ne vitatkozz soha, ismételd állításaidat.” Mindkét fél érvelése eddig, mint rendesen, abban állott, hogy mindegyik olyan állításokat tulajdonított a másiknak, amelyeket az nem állított, mert hiszen egy józan eszü ember által nem is állíthatók.

Például Chesterton úr olyan családi rendszerről beszélt, amely szó szerint véve, a „purdah” (függöny) keleti rendszeréhez vezetne. Természetesen Lady Rhondda ép oly jól tudja, mint én, hogy Chesterton úr nem foglal állást a purdah mellett s ha foglalna is, nem merné azt itt megmondani, mivel Chestertonné is jelen van.

A vita folyamán észrevettem, hogy visszaesett abba a rossz régi szokásunkba, amelytől Ibsen, a vén norvég már le akart bennünket szoktatni: abba, hogy ideálokat állítunk fel s ahstrakciókkal dolgozunk. Például sokat beszélt a „tűzhelyről” általában. A „tűzhelye,”, kinek, minek? A személytelen tűzhelyről beszélvén egy valaki tűzhelye helyett, reszkírozhatta azt az állítást, hogy egy ember mondhatja otthon azt, amit gondol, sőt gondolhatja azt, amit akar. Pedig, Hölgyeim és Uraim, mihelyt az ember haza érkezik, jó hogy ha gondolkozni merészkedik. Gondoljanak a világ egyik legnagyobb gondolkodójára, Szokrateszre. Mindnyájan tudjuk, hogy ha volt valahol egy hely, ahól nem mondhatta, hogy lelke az övé, az a tűzhelye volt.

Az az álláspont, amelyet Lady Rhondda elfoglal a szabadidő kérdésében, már régen kikristályosodott ebben a mondásban: „Az ördög mindig talál valami rossz tennivalót a tétlen kezek számára.”

De amikor erről a kérdésről tárgyalunk, nem szabad elfelednünk, hogy rendszerünk, a „kapitalista” rendszer nem örökkévaló. Mintahogyan Chesterton úr mondotta, már is recseg saját gyengesége miatt. S bukása vagy maga után vonja az egész civilizáció s vele mindannyiunk összeomlását vagy pedig helyébe lép az, amit Chesterton úr szépen hangzó szavakkal a javak méltányosabb szétosztásának nevez. De ha egyszer a javak egyenlően lesznek elosztva, egyenlően fog megoszlani a munka, tehát a pihenés is. Mindnyájunknak lesz szabadideje s akkor majd kérdezhetjük, hogy mit csináljunk vele. Ez a mi dolgunk lesz.

Chesterton úr annak az embernek nagyszerü helyzetét dicsőíti, akinek nincs semmi dolga. Amit tulajdonképen mondani akar, az az, hogy majd egyszer mi is leszünk olyan nagyszerü helyzetben, hogy azt fogjuk csinálhatni, ami nekünk tetszik. Mégis nem ez a legjobb dolog a világon. Félek, hogy majd azok, akik naponta hat-hét órán át azt tehetnek, ami nekik tetszik, az olyan emberekhez fognak fordulni, mint Lady Rhondda, én vagy Chesterton úr, akik bizonyos ékesszólással tudnak beszélni, amikor a dobogóra ültetik őket s tőlük kérdik majd meg: „Szíveskednének nekünk megmondani, hogy mi tetszik nekünk?”

Meg kell, hogy mondjam, ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyeknek saját nagyságomat tulajdonítom... Annak az elhatározásomnak, ami elég korán megfogamzott bennem, hogy soha az életben nem engedem magam rábeszélni arra, hogy jól mulatok akkor, amikor tényleg nem mulatok jól. Ime, ez az, amire meg kellene tanítani azokat az embereket, akiket sok szabadidő fenyeget.

Még egy szót a gyermekekről. Bizonyos, hogy nagy munka egy gyermeket felnevelni. Egy gyógyszer van csak ellene: hat gyereket hozni a világra. Akkor időt nyer az ember, mivel a gyerekek felnevelik egymást. Hoszszú életem folyamán volt alkalmam megfigyelni sok népes családot. Az „elsőszülött” s talán még a második nevelve voltak e rettenetes szó minden értelmében. Milyen jogon akar egy emberi lény egy másik emberi lényt „nevelni ?” Hát nevelnek egy fiatal fát ? Felnevelkedik egyedül. Amit tehetünk érte, az csak annyi, hogy javítjuk lehetőségeit azzal, hogy felássuk a földjét. Minthogy azonban mi neveljük gyermekeinket, megfigyelhetik, hogy a nagy családokban a két legidősebb gyermek, akit üldöztek a neveléssel, többnyire jellemben és értelemben megnyomorítva kerül ki a nevelésből. A sok gyermekes családokban szerencsére a szülők hamarosan megunják ezt a hülyeséget, úgy hogy mire a fiatalabb gyermekekre kerül a sor, letesznek a nevelésről. Mert mit tehetnek a szülők? Semmi egyebet, minthogy nézik nőni gyermekeiket. Bizonyos, hogy kell egy kicsit tartani őket, meg kell tanítani őket valami kis rendre. De ha többen vannak, felneveli egyik a másikat. Egy gyerek elveszi a szülő egész napját, hat-hét gyereknek elég naponta egy félóra.

De nemcsak a tétlen nő jelent veszélyt a civilizációra. Az, akinek semmi dolga s teljes tétlenségben él — legyen akár nő, akár férfi — szerencsétlenség úgy önmagára, mint környezetére. Neveljenek egy lovat pusztán szépségéért, gyönyörüségre, minden pillanatban szüksége lesz az állatorvosra. Húzassák vele azonban az igát két órát naponta, egyszerre egész más ló lesz, nem lesz kutya baja. Ne kívánjunk oly időket, amikor nem lesz semmi dolgunk. De ne türjük meg a semmitevőket: itéljük őket halálra.

G. K. Chesterton:

Hölgyeim és Uraim, Önök is bizonyára sok mindent hallottak a jobboldalon ülő úrról. Én is. Többek között valamit, amit titoktartás pecsétje alatt Önöknek elárulok: hogy Shaw úr szocialista. S a szocialista olyan ember, aki meg van győződve arról, hogy meg lehet szervezni a köz javára legalább is egy elvont lényeget: az államot, a társadalmat; hogy lehetséges igazságosnak lenni, lehet az emberekkel egyformán bánni, lehet a javakat méltányosan szétosztani. Más szavakkal: a szocialista egy idealista.

Hogy lehet mégis, hogy Shaw úr ma este szememre hányja, hogy ideálizálom a családot és a tűzhelyet? Nem idealizálok semmit. Volt valaha abszolutabb ideál, mint a szocialista állam? Mi ehez képest a család idealizálása? Mindnyájan tudjuk, hogy a családi élet nem szükségképen ideális érzelmi élet, nem örök béke. De ha a családot az állam óriási szervezetéhez hasonlítjuk, mégis lehet azt mondani, hogy az ember, legalább is viszonylagosan, az otthonában azt teheti, mondhatja és gondolhatja, amit akar. Shaw az ellenkezőt állítja. Lehet, hogy az ő esetében neki van igaza. Tanácsa szerint csak a magam esetéről beszélek.

Shaw úrnak igaza van, amikor azt mondta, hogy tulajdonképen igazán nem is vitatkoztunk. Tökéletesen igaz. De miért? Mert lényegében semmi sem vitatható meg a mi világunkban addig, amig nem jutunk megegyezésre a lét legutolsó elveit illetőleg. Érvelni? Hogy képzelik Önök, hogy Lady Rhondda és én például valósággal megvitathassuk a szabadidő és a tétlenség kérdését, addig, amig meg nem állapodtunk abban, hogy mi a meggyőződésünk az életről és hallhatatlanságról, az emberről, a nőről és istenről?...