Henri Barbusse egészen érdekes változáson megy keresztül aumonti magányában. Az az ember, aki megírta a „Pokol” és a „Tűz” című regényt és azt a rengeteg novellát, tehát aki alapjában regény- és novellaírónak indult és — bár mindig mély mellékgondolatokkal — szórakoztatott bennünket, — úgy öt esztendeje immár teljesen lemondott a formákról, keretekről, meséről, cselekményről, eseményről és valóban — talán nem is író már. Ennél sokkal több lett: hivő, prédikátor, helytartó, messiás.

Párisba alig jár be. Polgári lapba a világháború óta nem ír. Összejöveteleken, — ha azok csupán irodalmi célokat szolgálnak — nem vesz részt, kartársaival sem érintkezik. Egészen szük kör az, amelyben fizikailag megfordul — gondolhatjuk: ha legutóbb Fritz von Unruh is meglehetős zavarban távozott a Cité de´art et de souvenir villájából. A „Clarté” néhány embere, a L´Humanitétől kevesen, Panait Istrati, Ivan Goll, Charles Rappoport, az oise-megyei prefektus, némi szép és hivő leányok: — ezeknek van bejárásuk Aumontba.

Jézus: kétszáz oldalon felül, ahogy eddig soha meg nem írták. Nem történet és nem evangélium, hanem önéletrajz. Minden könyvből, amely reá vonatkozik, az a mondat, amely a könyv végén mind ebbe a felkiáltásba torkol: „De mikor fognak végre felismerni és mikor fogják mondani rólam: ime, az ember!” Kezdődik Jézus születésével és befejeződik Jézus keresztrefeszítésével. Az utolsó pillanatig mind az ő hangját halljuk; elmondja, hogy mit érzett addig az utolsó lehelletig a kereszten.

Folyton ő beszél s hangja egészen új. Például: „Az igazság nem Istentől jön hozzánk, hanem tőlünk megy Istenhez. Ez az igazság útja”. Aztán: „Nem a szeretet a világ alapja, hanem az igazság. Mert csak egyeseket szeretünk, nem mindenkit”. És végül ez a legnagyobb megnyilatkozás, fordítottja minden eddigi, beteget és balgát szerető Jézusnak: „Egy őrült nő jött hozzám: „Boldog vagyok, mert bizonyosan én vagyok Sába királynője”. Erre azt mondták körülöttem: „Hagyni kell beszélni”. És én erre: „Nem! Nem vonalak sugározzák be a fejeket”.

A Barbusse könyvéből egy egészen áj Jézus jön elénk. Kézenfogva jön Judás Iskariottal; vele! Judással! És a béna Hilkia és a Zebeidai János, meg a másik, Zacharia fia, az ö jó emberei. És Szent Pál és Szent Péter az ő árulói. Barbusse a könyv végén felsorolja forrásmunkáit. Nincs mit kételkednünk. És feltornyositja azt a roppant zavart, ami közel kétezredév alatt szabad tisztelni az őrületet. Az értelem legyen világos, mint a nap és egyenes a Megváltó személye fölé kerekedett.

Jézus mondatai között ott vannak Barbusse mondatai. „Az éjszaka ráfekszik valamennyi nappalra, amelyek már voltak és őrzi azokat”. Vagy: „A vér, amely foly, foly az erünkben”. Erre nem is gondoltunk. Ugyanaz az ige kétszer és rögtön a karunk kék csíkjaira kell néznünk. Persze ez franciául. Le sang qui coule, qui coule dans nos veines. És még egy: „A percben élünk, cseppről-cseppre”. Félelmetes. (Kolozsvár)

* Henri Barbusse: Jézus. Flammarion Paris.