Alighanem az erdélyi olvasó is tud a pörről, amely az Akadémia és a „Nyugat” között ismét felújult. Berzeviczy Albert megint megdorgálta Ady Endrét és táborát — ha így haladunk, — nemsokára a Halotti Beszéd írója is bele fog szólni irodalmi életünkbe, hogy: Latyatuc feleym, ez a Kassák Lajos nem jó költő —, Babits és Schöpflin pedig megpróbálta kimutatni az akadémikus vádak alaptalanságát és helyreállítani a „kettészakadt magyar irodalom” egységét. Azt hiszem, nem kell nagy jóstehetség a jövendöléshez, hogy Babitsék jószándéka nem fog sikerre vezetni. Mert a „Nyugat” és az Akadémia közt valóban szakadék van, hiszen Ady és Babits költészete nem a megelőző magyar írónemzedék törekvéseinek a folytatása.

Míg a „Nyugat” itt a valóságos szakadék betömésének hiábavaló kísérletén fáradozik, elkerüli a figyelmet az a másik, mondvacsinált szakadék, amely, lassan valóságossá mérgesedve, a magyar irodalom háromfelészakadásával fenyeget. Arra a szakadékra gondolok, amely a „Nyugat”-ot a fiatal íróktól és a divattal tartó olvasóktól választja el.

Itt valami baj van.

Az erdélyi magyar olvasó talán tudja, hogy Magyarországon az utóbbi hónapokban egy sereg új folyóirat indult meg (az ősi Magyar Irás mellé a Dokumentum, Pandora, Uj Föld, Láthatár). Mind azzal az igérettel jött, hogy a „Nyugat” helyébe, amely elavult, ők majd elhozzák a várvavárt újat. Az eredmény? Az egyik folyóirat valóban új, de akiben mákszemnyi Őszinteség van, érzi, hogy édeskevés köze van hozzá; a másikat meg ajkbiggyesztve intézik el: de hisz ez nem is új.

A divatos műveltségü mai olvasó pedig úgy van, hogy már nem veszi elő Ady Endrét és semmiféle műalkotásnak nem meri odaadni magát, amely meglevő, ismert műalkotásokra emlékezteti, — csak akkor volna elmondhatatlanúl boldog, ha egyszer már egy kicsit igazán élvezni tudná a „Dokumentum” valamelyik munkatársának a verseit. Szegény jó olvasó! Az egyiket, amit szeretni tudna, nem meri szeretni, mert már nem divat; amelyik meg divat, hiába erőlteti, nem ad neki örömet. A végén éhenmarad s persze otthagyja az irodalmat. Az Ujnak ebbe a kultúszába — a megnemkapott visszhang miatt — belépusztúl a „Nyugat” is, de eltorzulva születnek meg a fiatalok folyóiratai is. A forradalom és az Uj muzsája az írókat oktalan tróndöntő gesztusokra és mindenféle keresettségekre, az olvasókat pedig őszintétlen hamis értékelésekre készteti.

De valóban semmirekellő epigonságban marasztalódik minden művészi nemzedék, amely nem csinál forradalmat?

1.  Én azt hiszem, az újnak ez a mindenáron akarása kisebb részben ered belső szükségből s nagyobb részben abból az elméleti meggyőződésből, hogy állandóan, minden évben új művészetre van szükség. Ennek az — egyébként igen újkeletű — elméletnek a lélektani és ideológiai alapjai a következők: Aki tudni véli, mi az igaz és a jó, az mindent az igazhoz és jóhoz fog mérni. Akinek nincs meg ez a hite — s a mai szkeptikus és individualista embernek nincs meg —, annak egy mértéke marad csak: az „érdekes”, az új.

2.  A mai ember a szépségnek sem hisz állandó és biztos ismérveiben. Igy aztán a szépség felől nézve sem maradt számára más érték, mint az érzékeit felverő újszerűség.

3.  Az ugynevezett evolucionizmus elterjesztette az emberekben azt a naiv hitet, hogy minden ami új, jobb mint a régi. Míly balga tévhit! A technikai eszközeink valóban folytonosan javíthatók, de szeretni, álmodni, verset írni ma sem tudunk jobban, mint évezredekkel ezelőtt.

4.      Az emberek könnyen felcserélik a történelmi és az esztétikai értékelést. A történetírás tudniillik, már technikai okokból is, csak a nagy változást jelentő művekkel számolhat. Az esztétikai kritika azonban szép műveket keres, — s nem a legszebb műveknek van mindig a legnagyobb „történeti érdem”-ük.

*

Igy keletkezett a mai állapot, amelyben minden fiatal művésznek, aki tart magára valamit, első kötelessége, hogy „szembeszálljon” az előző nemzedékkel és forradalmat igérjen. Aki nem veri a mellét, hogy forradalmat hoz, arra menthetetlenül kimondják a halálos itéletet: epigon.

Bizonyos: a mai ember valóban nem ugyanaz, mint háborúelőtti őse. Tehát a mai író is más. Minden valamennyire figyelemreméltó új poéta hozott is új árnyalatokat, hangban és mondanivalóban egyaránt. De forradalom? Bármily fájdalmasan esik — hiszen önmagam, a barátaim és bajtársaim ellen beszélek —, megkérdem: kinek van joga köztünk arról beszélni, hogy ő forradalmat jelent Adyhoz, Babitshoz, Mórichoz képest? Kassák Lajosnak igen. De az ő kísérletei is nem azt bizonyítják-e csak a kivétel bizonyító erejével, hogy életerős, szervesen szükséges művészi forradalomnak még nem érkezett el az ideje?

Mert úgy látszik, nem lehet bármikor, mihelyt kedvünk szottyan rá, forradalmat csinálni. Ady megjósolta valaha — ahogy ő mondta: egy „folyton fortyogó alforradalom” alkalmából, —, hogy magyar földön harminc-negyven évig nem jöhet hozzá hasonló valaki. Ugy látszik, igaza volt. Ugy látszik, a művészi zseni nem pusztán személyi képességek, hanem inkább a kedvező történelmi helyzet produktuma. Például a költészet terén mintha nem kivételes tehetségü egyének idéznék elő fejedelmi tetszésük szerint a nyelv nagy megújulásait, hanem fordítva: a megújulásra megérett nyelv virul ki egy sereg ujszavú költőben. A nyelv pedig nem bírja el, hogy minden évben eféle átalakító nagy megújulások történjenek vele. A nyelvérzékünk és fantáziánk nem bírja el, hogy minden évben újra-tanuljuk a nyelvet. Erre az újra-tanulásra egy életben talán csak egyszer vagyunk képesek.

Ha csúf és kishitű defaitizmusnak fogják is tartani egyesek, mégis ki kell már mondanunk: ne tetszelegjünk a forradalmárok szerepében, mikor nem vagyunk forradalmárok! A tavasznak megvan az ideje. Akármily megalázónak érzik a fa szeptemberi nedvei, hogy nem rendezhetnek új kikeletet: ebbe bele kell nyugodniok ...

Gyermekes előítélet, hogy a művésznek, ha nem éri be az epigonsággal, feltétlenül forradalmat kell csinálnia. Hiszen van harmadik lehetőség is: folytatónak lenni. Uj láncszemet kapcsolni a régiekhez s nem tagadni meg azokat. A háborúutáni magyar írók általában folytatók. Miért ne vallanók be, hogy azok vagyunk? Miért ragaszkodunk töltetlen puskával ijesztő pózainkhoz? Vajda János és Petőfi közt volt akkora különbség, mint köztünk és a „Nyugat” nemzedéke közt — Gina költője mégis csak forró hódolattal tudott Petőfire gondolni.

S ha szabad a legnagyobb példára is hivatkoznom: a Názáreti eléggé új lelket hozott s mégsem átalt, az epigonizmus vádjától sem félve, így bebeszélni: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem hogy betölt-(Budapest)