1.

 

Az 1908. év tavaszán Lloyd George beszédet mondott Manchesterben, amelyben többek között a következő jellegzetes és nagyfontosságú kijelentést szögezte le: Kitünően értjük mi angolok a módját annak, hogy mások gondolatait a magunk javára fordítsuk, miután más népek azt alaposan kitapasztalták. Az amerikai feltalál egy gépet, hogy őt a holdba vigye, — de ehelyett a földhöz csapja. Ujólag kísérletezik s megint a földre pottyan; ugyanígy jár harmadszor és negyedszer is. Végül is sikerrel jár kísérletezése és itt kapcsolódik be azután az angol gépészmérnök munkája. — Ezt mutatta az utolsó 20—30 év tapasztalata. Nem szégyeljük tartózkodásunkat; készségesen engedjük át más nemzeteknek a dicsőséget, hogy kísérleteikbe belebukjanak; akkor aztán felhasználjuk a magunk javára éleselméjüségüket és vállalkozó szellemüket.

Egy még ma is élő, nagy kvalitásu és koncepciózus angol politikusnak ezt a korántsem választási propaganda céljából, hanem érett, komoly megfontolással elmondott gondolatát, amely tényleg megfelel az angol mentalitásnak s amely a helyzetnek teljes félreismerésére vall, az angol ipar elsőbbségi poziciójával fizette meg. Egy fél emberöltő elegendő volt ahhoz, hogy beigazolja e felfogás végzetes tévedéseit.

Alig két és fél esztendővel később hirdette ki a szakértő tanuként meghivott Taylor a vasuti társaságok ellen a tarifaemelés miatt folyó perben, hogy a tarifaemelés igazságtalan és fölösleges és a b ér e m e 1 é s e k azt szükségessé nem teszik. Hogyha az Egyesült Államok vasuttársaságai áttérnének a tudományos üzemvezetésre, naponta egymillió dollárt takaríthatnának meg, mely összeg búsásan kárpótolná őket a béremelés okozta többlet-kiadásért.

Ujabb 2—3 esztendő telik el és megjelenik Upton Sinclair-nek „Mocsár” című nem épen irodalmi szempontból nagyjelentőségü regénye, de mint az amerikai riport-izü és az ipari és munkásproblémába merészen markoló írásnak egy addig nem igen kultivált válfaja. Ez az irány-regény éles fénysugarat lövel a chicagoi Swift-féle vágóhidakra, azok hallatlanul nagy dimenzióira, és rámutat egyuttal, szinte elsőnek a „conveyor”-nak az addig is már ismert, de a tömegtermelés szempontjából kellően még fel nem ismert jelentőségére. A „conveyor” (Transportband) alkalmazása döntötte el a nagyipar további fejlődésének lehetőségeit.

És ismét eltelik egy hasonló intervallum és Taylorra és Swiftre támaszkodva, a viszonyok által szoríttatva, a háború és a szerencse játékától dédelgetve, Ford, a nagystilüség, ravaszság, éleselméjüség, koncepció és gyors alkalmazkodóképesség amerikai keverékének ez a szerencsés és ritka példánya, — „egyenesbe” jutott. A Lloyd George jellemezte angolok konjunkturája ezzel megszünt és megkezdődött az amerikainak vagy újabban Fordistának nevezett tipus előretörése. Ezt a tipus C a s s o n találóan így jellemzi: „Aki nagy célt tűz ki maga elé, az ezen céllal együtt nő. Kísérelje meg, hogy élénk forgalmu utcában emelt fővel és erélyesen járjon és mindenki ki fog térni az utjából. A céltudatos ember a koncentráció fölűlmulhatatlan erejét nyeri és az egyszerüen lövedékké változtatja őt át.”

Modern üzemvezetésről ma, Ford nevének említése nélkül, beszélni már nem lehet. Ő a siker embere, akinek képességei a siker minden fázisában egyre tovább nőttek. Taylor tudományos üzemvezetése a mindent tudományos alapra helyező németeknek inkább konveniálni látszott és most úgylátszik, mégis a Fordizmus az, amely fokozottabb érdeklődést váltott ki a németekből.

Különbséget kell azonban tennünk az eleve szándékolt célkitüzések és az elért sikerek után utólagosan beékelt célkitüzések között, és élesen el kell választanunk a tényeket s a valóságot az irások tendenciózus beállításától.

Frank Watts (Die psychologischen Probleme der Industrie) a Taylor-rendszer egyik legobjektivebb és legkomolyabban számba jövő ellenfele a munkásoknak a tudományos üzemvezetéssel szemben elfoglalt álláspontjára vonatkozólag kijelenti, hogy be kell látnunk, mintahogy a psychologus is egyre jobban tudatára ébred annak, hogy a felhozott érvek nem mindig igazi motívumai egy cselekvésnek, melyet ez érvekkel esetleg csak igazolni vagy menteni próbálnak. Sőt az is lehetséges, hogy az igazi motívumokat az illetők még maguk sem ismerik. A modern üzemvezetésről szóló és e téren legmérvadóbb amerikai irodalom állandó konfuzió kútforrása, mivel a célt a sikerrel, az érdemet az eredménnyel, az egyéni érdeket a közével és a reklámapparátus tónusát az igazsággal téveszti össze.

2.

A marxi megállapítástól eltérően bontsuk szét az árút a következő két elemére: az a n y a g r a és az előállítására forditott gépi vagy emberi energiára. (A tőke fogalmát ellenben kapcsoljuk ki teljesen és nevezzük a nyersanyagot röviden anyagnak, a kész anyagot pedig árúnak.)

Az anyag-szónak tágabb értelmezést adva, ebbe nem csupán az új árúba átmenő anyagot tudjuk be, hanem azt a részt is, amely a feldolgozási processus folyamán hulladék, elégés, romlás stb. formájában elkallódik, ill. a további feldolgozás számára teljes egészében vagy részben elvész; továbbá azt az anyagot, amely az új árú előállítására mint hozzátét, segédanyag szükségeltetik, a gépek és szerszámok kopását stb.

Az energia elsősorban emberi energia, még pedig úgy agymunka, mint testi munka és magában foglalja azt a legtágabb értelemben vett a termelésre ill. annak biztosítására fordított munkát is, amelyet az állami apparátus fenntartása igényel. A gépi munka pedig magába foglalja a hajtó erőt, a hőforrást és minden függvényét és hozam-képességével ill. kamat-terheivel a gépi berendezést is. Erre a felosztásra abból a célból van szükségünk, hogy a tömegtermelés és főképen a most aktuális és ma még nem mindenre alkalmazható (teljes mértékben esetleg soha el sem érhető) egységesített ill. leegyszerűsített tömegtermelés érveit és indokait tisztábban láthassuk.

Vegyük példának a varrógépet, mint árút és nézzük miképen bonthatjuk azt elemeire. A varrógép szinte kizárólag vasból, még pedig öntött és kovácsolt vasból és acélból van megalkotva Ennek anyaga a nyersvas, hasonló módon még tovább volna visszavezethető az eredeti, a kiindulást képező anyagra, — amitől azonban az áttekinthetőség kedvéért ezuttal le fogunk mondani. A kiinduló pont tehát a nyersvas lesz, amelyből kb. 150 kgra lesz szükségünk, hogy abból 120 kgot magába a kész gépbe átmentsünk. Mennél későbbi stádiumban ér bennünket a feldolgozással járó anyag-veszteség, annál nehezebben bírjuk eredeti rendeltetéséhez visszavezetni és annál nagyobb veszteséget jelent ez számunkra, az ezen anyagba beleölt emberi és gépi energiák (költségek, kiadások) révén. A Martin-kemence, kokillák, szállítási berendezések, samotte-anyag, olajok, zsiradékok, chemikaliák, szerszámok stb., stb.-ek részben mint segédanyagok elhasználtatnak, felemésztődnek vagy természetes kopásuknak alávetve, az előállítandó varró-gépnek anyag-részét teszik.

A gépi energiát mint hatjó erőt (fujtatok, daruk, hengermű, szerszám-és megmunkáló gépek) és a Martin-kemencén kivül a hevítésre, lágyításra és olvasztásra felhasznált hőmennyiséget ezen processzus folyamán már számszerüen is meg tudjuk állapítani. Nehezebb az eset az emberi energiánál, légyen az akár fej-, akár testi erő-munka, mivel az említett állami apparátuson kívül, mindennemű közszolgáltatás is beletartozik. Beletartoznak azonfelül a fel- vagy elhasznált segédanyagoknak ezen energia-forrásai is.

Ugy a megérthetőség, mint a kiszámíthatóság szempontjából komplikálja még az eset tanuságait az árúknak, még pedig úgy a nyers- mint a készárúknak, valamint a segédanyagoknak a termelőtől a fogyasztóig juttatása. És mivel egy és ugyanazon árú többször lehet „árúja” az egyiknek és ugyanakkor nyersanyagja (vagy segédanyagja) a másiknak, amíg végső stádiumba jut, (ami alapjában véve sohasem történik meg, mert példánkban a varrógép egy újabb termelési processus anyag részébe sorakozik) és mert az árúk, mint Marx mondja, nem mehetnek maguk a piacra és nem cserélhetik ki önmagukat más árúval, nekünk tehát őrzőiket azaz tulajdonosaikat fel kell keresnünk, — ezen vándorlásuk közben újabb energiát fogyasztanak. Noha ez a tény az energiák differenciálását elhomályosítani látszik, a valóságban igen tanulságos módon hozzájárul annak megismeréséhez, hogy mi-képen lehet a tudományos üzemvezetésnek energiát-takarító módszereit e téren hasznosan alkalmazni.

Szakkörökben is meglepetést keltett, mikor 1910. körül megállapítást nyert, hogy a Ruhr-vidéken, ahová a szén (koks) szinte fuvar nélkül, az érc pedig részben a közeli Luxemburgból és Lotharingiából, részben tengeren s a Rajnán érkezett, a fuvarköltség a rúdvas árának 28%-át teszi. De még ennél is meglepőbb eredményekhez jutunk, ha bármely kész árúnál, az emberi és gépi energia szerepét az árakat meghatározó szempontból vizsgáljuk.

Visszatérve példánkhoz: a varrógép súlya kb. 120 kgr. Anyaga a nyersvas, melynek egység-ára kb. 5.— lei, — tehát összesen kb. 600.— lei. Ha mint feltételeztük a termelési processus folyamán előálló súlyveszteség 50%-ra rug, fenti összeg 900.— leire emelkedik. Mivel azonban a kész varrógép ára minimálisan 6000.— lei, maga a feldolgozási processus energiában (és a 900.— leiben benn nem foglalt segédanyagokban) a termelési költségnek kereken 5/6 részét emésztette fel.

E példából azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy a termelési processus olcsóbbítása az energiákra eső kiadások olcsóbbítása vagy redukálása utján érhető el legbiztosabban, — mert míg a nyersanyag árának 10%-kal való redukciója a fenti példában csak 90 leit, azaz a teljesen kész árú (varrógép) árának 1.5%-át teszi, addig a felhasznált energiáknál elérhető 10%-os redukció a kész árú árának több mint 8%-kal való redukciójával kecsegtet.

Minél több gépi és emberi energiát fogyaszt, tehát aránylag egy kész árú, annál kisebb szerepe lesz árának meghatározásánál a felhasznált nyersanyag árának és annál nagyobb eredményt azaz árleszállítást fogunk elérhetni a feldolgozó energia redukálásával a kész árúnál.

3.

Ez a megállapítás távolról sem új, de az árredukció eléréséhez egymástól nagyon eltérő utakon próbálkoztak a különböző időben és helyeken. A legrégibb és megérdemelten perhoreszkált módja a bérek leszállításában és a munkások munkaképességének a végsőkig menő kihasználásában állott, — a legújabb, Ford által hirdetett rendszer pedig állítólag a bérek lehető legmagasabb felemelésében és a munkaidő redukciójában áll.

A két állomás közötti utat a munkások elkeseredett, de eredményes küzdelme, méltányosabb emberi álláspontok térhódítása, megismerések és kész adottságok töltik ki. Ezen megismerések egyik legfontosabbja a Sidney és Beatrice Webb által felállított tétel volt, hogy Angliában a XIX. százan folyamán 4 izben emelkedett a kenyér ára szokatlanul magasra a rossz világtermés következtében s mindannyiszor ugyanilyen arányban emelkedtek a munkabérek is. De a bérek az olcsóbbodó kenyér árával többé nem mentek vissza, vagyis: a munkabérek nagyjában csak fölfelé mennek. Ezen jelenség okai elsősorban az ipar növekvő munkás-szükségletében keresendők és ez okok fokozottabb mértékben vannak meg a rohamosan iparosodó Amerikában, ahol még a hatalmas méretü bevándorlás sem volt képes teljes mértékben azokat ellensúlyozni. Mikor pedig a bevándorlást erősen megszorították, a munkáskezek hiánya egyre fenyegetőbb méreteket öltött, amely ellen a legravaszabb jelszavak is hatálytalanok maradtak.

A munkabérek leszorításának a verseny diktálta szükségessége ílyformán ugyanarra az időre esik, amikor a munkaadók reménytelenül látják a munkabérek állandó és tartós emelkedését. Bármily paradox-ként hangzik tehát, jönnie kellett elkerülhetetlenül egy olyan rendszernek, amely emelkedő munkabérek mellett a gyártott egységre eső munkabéreket leszorítsa. Hogy a munkának egy időegységre (mondjuk egy órára) fizetett bére az ezen idő alatt végzett munka fokozása által leszállítható, ez volt az a régen várt rendszer, amely azonban a munkás pszichologiájának és a munka természetének nem kellő ismerete folytán nem bírt érvényre jutni. Maga az akkord-rendszer nem hozhatta a megoldást, mert — és mindaddig — amíg egyoldalúan csak a munkás erejének intenzivebb kihasználását célozta. Az élet-standard javulásával a munkás (a jobban táplált és jobban kielégített munkás) teljesítménye emelkedett; — a Taylor-rendszer még egy lépéssel előbbre vitte az időegységben termelt mennyiség fokozását azáltal, hogy a munka-processust analizálván, kikapcsolta belőle a fölös idő- és energia pazarlást, — hogy a munkás által lehetőleg csak azt végezteti, amit olcsóbb (gépi vagy tanulatlan) munkával nem végeztethet, hogy célszerűbb metódusok által, úgyszintén a munka elvégzésének egyéb föltételeit (világosság, csend, egészséges levegő stb.) nagyobb gonddal teljesítvén, a munkást nagyobb teljesítményekre képessé tette. — Bizonyos mértékben megvolt a Taylorismus már régen Taylor előtt is és a termelés rációnálizálásának jelszava alatt hódított tért, de mindig és mindenütt ugyanazon okok idézték elő.

A kezdeti sikerek megérlelték a megismerést:

a) hogy a termeivényre fordított energia (gépi és emberi) aránytalanul nagy mértékben befolyásolja e termeivény áralakulását;

b)  hogy a munkabérek leszállítására irányuló törekvés kilátástalan;

c)   hogy az időegységre fizetett munkabér drágulása nem jelenti szükségszerűen a darabegységre fizett munkabér drágulását és következésképen

d)    a rövidebb időegységben vagyis kisebb emberi energiával előállított termelvény kevesebb gépi energiát is fogyaszt, tehát az előállítási költségeket hatványozottan apasztja.

Ezekhez a megismerésekhez járult azután még a túltermelés révén élesbedő verseny, a szabad kereskedelmet egyre jobban megszorító tendenciák, az esetleges kedvezőtlen telephelytényezőket ellensúlyozó törekvések, melyek külön-külön és együttesen a termelés olcsóbbítását imperative megkövetelték mindenkitől, aki ez elkeseredett küzdelemben alul maradni nem akart.

Mikor 1920 novemberében Herbert Hoover elnöklete alatt létrejött az „ipari veszteségek kiküszöbölésére alakult bizottság” és ez igazi amerikai tempóban 5 hónap alatt már közé is tehette leleplezés-számba menő megfigyeléseit, tulajdonképen csak a kor hivó szavát követte és csak rendszerbe foglalta, tudatosította, ellenőrizhetőbbé tette a már ismert tényeket és főleg megerősítette hitükben azokat, akik spekulativ uton már hasonló célok felé törtettek.

A bizottság az ipari termelés veszteségeit a következő okokra vezeti vissza:

a)  az anyagoknak, a berendezésnek, a felszerelésnek és a munkásoknak célszerűtlen kezelése folytán előállott kis termelésre;

b)  ki nem használt munkaerők, anyagok, berendezések és felszerelések miatt megszakított termelésre;

c)  a vállalat, a vezetőség vagy a munkásság által szándékosan visszafojtott termelésre;

d)   rossz egészségi állapot, természeti defektusok vagy ipari szerencsét lenségek által elvesztett termelésre.

Ha ezeket és a felhozott példákat közelebbről szemügyre vesszük, megállapíthatjuk, hogy ugyanazon megismerésből származnak, melyet fennebb vázoltunk, hogy t.i. a termelési költségeket, még pedig az előállított egységre eső termelési költséget redukálni kell és redukálni lehet.

A vizsgálatot vezetők praktikus érzékére vall, hogy megfigyeléseik ténylegesen alkalmazhatók az üzemek majd mindegyikére és hogyha az elért eredményre vonatkozó bejelentéseiket némi szkepszissel kell is fogadnunk, meglepetésünket el nem fojthatjuk annak hallatára, hogy Amerikában 43 iparágban a gyártott tipusok leegyszerüsítése révén egy esztendőben 300 millió dollár megtakarítást értek el.

A bizottság a veszteségek 50%-áért a vezetőséget, 25%-áért a munkásságot teszi felelőssé, míg a külső körülmények veszteséget hozó okait még ennél is kevesebbre teszik. Igen veszedelmesnek mondja a bizottság a nyersanyagban való spekulációt, amely nálunk utolsó időben pénzegységünk ingadozásai következtében szintén igen nagy szerepet játszik. A termelés ellenőrzésének hiánya majd minden üzemben több-kevesebb mértékben meg volt, amit a bizottság legnagyobb mértékben perhoreszkált. Meg van róla győződve, hogy a férfi konfekciónak (Amerikában) 600 millió dollárra értékelt évi termelésénél a jobb ellenőrzés és ennek révén bevezethető jobb rendszerekkel 40%-ot lehetne megtakarítani.

Jellemző például a newyorki nyomdász-egyesületről szóló beszámoló, mely szerint:

56 üzem normális önköltség számítással dolgozik;

187 üzem normális önköltség nélkül, de a költségek ismerete mellett;

741 üzem normális önköltség nélkül és a költségek elégtelen ismeretével dolgozik;

554 üzem normális önköltség nélkül és a költségeknek minden ismerete nélkül dolgozik.

Ezen, a termelési költségeket károsan befolyásoló, de a Hoover-bizottság által kiküszöbölhetőnek mondott bajok mellett szerepel azután még egy nagy veszteségeket okozó jelenség: a munkásvándorlás. Frank Watts szerint angol gyárakban egy távozó munkásnak egy új munkással való pótlása a munkaadónak mindannyiszor 15—20 dollárjába kerül. Ugyanott azt állítja, hogy a munkásoknak ez az egyes szakmákban erősebben megnyilatkozó vándorkedve olykor teljesen érthetetlen jelenség, így például egy municiógyárból 6 hónap alatt eltávozott 10.434 munkás közül csak 992, tehát kevesebb mint 10% tudta távozásának indokát megadni.

Ugyanezt a jelenséget figyelte meg Ford is az üzemeiben és a nyilvánvalóan elviselhetetlenné váló helyzettel szemben egy orvosságot talált csak: a munkásoknak még amerikai viszonylatban is olyan magas béreket fizetni, hogy vándorkedvüket ezáltal a minimumra szorítsa. Kitünő üzleti érzékére valló tett volt, mikor rájövén arra, hogy a munkások vándorlása költségesebb, mint a jobb bér által fizetett többlet, habozás nélkül erre az útra tért. Amerikában ezidőtájt épen ezen magas munkabérek folytán az emberi kéznek gépekkel lehető racionális pótlása igen erős tempóban haladt előre és a munkásoknak erős vándorkedvét ellensúlyozandó, a munkaadók igen hatásos ellenintézkedésre kényszerültek, amely azután arra vezetett, hogy szezonok és konjunkturák szerint seregestől veszik fel vagy bocsátják el a munkásokat. Ez a rendszer abban áll, hogy a gyártmányt a lehetőség szerint tipizálják, magát a gyártási folyamatot pedig mechanizálják, oly mértékben, hogy csak igen kevésszámu (nehezebben pótolható) szakmunkásra van szükség. Magánál Fordnál (Julius Hirsch: Das amerikanische Wirtschaftswunder szerint) a munkásoknak 43%-a egy napon belül, 36%-a 1—8 nap alatt, 6%-a 1—2 hét alatt, 14%-a 1—12 hónap alatt, 1%-a 6 év alatt tanulja meg a mesterségét.

Fordnak ezáltal tulajdonképen az sikerült, hogy tanulatlan munkást állíthatott arra a posztra, amelyre eddig tanult munkást állított ós amannak megadta azt a bért, amit eddig csak tanult munkások kaptak. Ezáltal még meg is takarította a munkás-vándorlás okozta nagy veszteséget. Előtte és más szakmában már ugyanazt megtették Sears Roebuck (Marl Order House) Marshall Field, Swift etc. is, és itt is, ott is kézenfekvő lett, hogy a jobb fizetés révén a munkások elsőrangu és nagy tömegü vevő közönséggé avanzsáltak. Annyira tudatossá az talán egyiknél sem vált, mint Fordnál, aki e felfedezés fölötti örömében vagy büszkeségében egész hamis következtetésre ragadtatta el magát. Kategórikusan, mint mindig szokta, azt állítja, hogy egy fenyegető depressziót megállítani csakis az eladási árak leszorításával és a bérek egyidejü felemelésével lehet. Magas bérek magas árak mellett mitsem használnak, mert ezáltal egyszerüen magasra csigáztatnak az árak. De felemelt bérek és olcsóbb árak nagyobb vásárlóképességet jelentenek, — más szóval vevő-szaporulatot. A bérek leszállítása nem orvosság kisebbedő kereslettel szemben, — ellenkezőleg ezzel még csak jobban csökken a kereslet, mivel ezáltal a fogyasztók számát csökkentik. Az ipar céljainak egyike, hogy fogyasztókat teremtsen és hogy e fogyasztókat ellássa. És az ember fogyasztókat teremt, kitalálván, hogy mire van szükségük, ezt a szükségletüket azután méltányos árban előállítja, megfelelően magas béreket fizetvén a munkásoknak, hogy ezt a gyártmányt meg is vehessék. Ford visszhangja, mintegy romantikusabb árnyalatban, Filene, ezt a tézist következőképen variálja: „A jövő üzletemberének elsősorban a munkások és fogyasztók zsebeit kell megtöltenie, mielőtt arra gondolhat, hogy a magáét megtöltse.”

Ford azonban a dolgok egymásutánját nem látja tisztán és mint oly sokszor, ezuttal is összetéveszti az okot az okozattal. Ha a tétel helyességében föltétlenül bizna, fizethetne kétszer akkora béreket, amiáltal a munkás vásárlóképességét egy olyan standardfeletti összeggel emelné, amely szerinte vissza is folyik, és amellett a többlet-termelés árleszorító hatását is maga után vonná. De a munkás egy bizonyos számu autónál többet egy esztendő lefolyása alatt nem használhat, még hogyha neki ez idő alatt egy autó-árának 10-szeresével fizetnének is többet.

Tegyük fel, hogy egy munkaadó 1 millió dollárral emeli munkásai összbérét. Kizárt dolog, hogy ez a millió dollár többlet teljes egészében megint ezen munkaadóhoz folyjon vissza, még úgy sem, hogyha feltesszük, hogy munkásai jövedelem-szaporulatuknak felét más gyárakhoz viszik, amelyeknek munkásai viszont ide hoznák jövedelem-szaporulatuknak másik felét. Ford okoskodásának még egy súlyos hibája van, hogy t.i. ezen egymillió dollár kiadott többlet-bér fejében, nem árusíthat annyi árút, amennyinek munkabére a fenti 1 millió dollár lenne. Más szóval: A kiadott 1 millió nem folyhatik teljes egészében vissza és csakis ugy folyhatna vissza és Fordnak a teoriája csak akkor bizonyulna helyesnek, ha a munkások akkora értékü árút vásárolnának nála, amelynek csupán munkabér költsége legalább fenti 1 millió dollár.

(Folytatása a következő számban.)