A nagy természettudós életének és művének, s kettő közötti összefüggésnek megértéséhez visz közelebb a pszihoanalitikus Hermann munkája. Mélyen belevilágit abba a műhelybe, ahol a lelki adottságok, jellemvonások, a miliőbehatások mozaikjából kialakúl egy munkás, produktív élet. A Darwin-családfára vetett pillantás megmutatja, hogyan összegezte Charles elődeinek kvalitásait, de fogyatékosságait is. Nagyapja filozófus és költő, egyik nagybátyja erősen tudományos hajlamú, a másik gyűjtő. Az egész családon végigvonult a szájműködésnek valami zavara, dadogás, az étkezésben eltérés a normálistól, mely differenciáltabb formában mint előadóképesség nyilvánúl meg. A kézügyesség a családban kifejezetten megvolt, Charlesnél azonban hiányzott. Kétségtelenül nagy hatással volt reá nagyapjának tudományos munkássága és apjának egy jellemvonása: az időhöz való sajátos viszonya. Darwin későbbi életében, tudományos munkásságában is az időnek nagy szerep jut. Rendkivüli módon tudta értékelni és kihasználni, ezt írásaiban, leveleiben mindig hangsúlyozza. — A természethez való viszonya az állatokon keresztűl nyilvánul meg a legjellemzőbben, szereti azokat, nagy érdeklődéssel, gyöngédséggel foglalkozik velük — de — meg is öli őket. A kis Darwin csak patkányokat öl, hogy később nagy vadász legyen belőle. Az állatokkal való foglalkozás, az érzelmi kettősség, ambivalencia valami egészen mély lelkiforrásból táplálkozik és nem véletlen, hogy ez oly jelentősen belejátszik tudományos munkásságába és főművének, a fajok keletkezésének és az ember származásának megalkotásába. Ahoz, hogy az ember származását visszavezesse az állatfajokra, legelső sorban szükséges volt túltenni magát az emberi fennsőbbség gondolatán, együtt kellett érezni az állatokkal. Már 1837-ben feljegyzi: „... ha feltevéseinken végigfutunk értelmünkkel, akkor úgy találjuk, hogy az állatoknak, a mi testvéreinknek és társainknak a fájdalomban, betegségben, halálban, szenvedésben és éhinségben — ami rabszolgáinknak a legfáradságosabb munkánkban, társainknak szórakozásainkban részük lehet egy közös őstől való származásunkban, s bennünket valamennyit eggyé lehetne összeolvasztani.” Ez eggyélevés az állatokkal, ez a mélyre menő azonosítás az emberi lélek legmélyéből fakad, mely ott van a primitív népek totemizmusában, a szent állatban, amelytől a törzs származik, de tartozéka a kultúrember tudattalanjának is. Természetesen ez a különben igen jellemző lelkiadat nem magyarázza meg a zseniális ember alkotó képességét, de megmutatja az alkotás irányát, megmagyarázza, hogy miért tudta a természettudós Darwin átszakítani az ember és állat közötti válaszfalat. Tekintetbe kell még venni Darwin kitünő szemét, megfigyelőképességét, mely apjánál az emberekre volt beállítva, nagyapjánál a természetre, az idő iránti érzéket, mely a legnagyobbfokú kihasználásra ösztökélte, s egyben kényszerítette, hogy túltegye magát nehézségeken, fájdalmon. De táplálta ezt a munkaakarást egy más erős forrás is: Darwin egyéni ambíciója, mely mélyebben gyökerezőnek látszik annál, akinél már családi tradíció a tudomány művelése. Pszihológiailag érdekes Darwin betegsége. A nagy természettudós, aki életében rengeteget dolgozott, utazott, testileg is tevékeny volt, csaknem negyven éven keresztül, tehát életének nagyobb részében egészen haláláig beteges volt. A betegsége, mely nyilván ideges eredetü volt, erős depressziokban, testi rosszullét, gyengeség és hányásokban nyilvánult meg, s nem is értenők meg, hogyan tudta elviselni, ha nem adná ő maga a magyarázatát: ez felmentette öt minden társadalmi kötelezettség alól, valósággal rákényszerítette a visszavonultságra, a tudományos munkára s a drága, nagyraértékelt időnek méltó kihasználására, amely ellensulyozta a betegség okozta szenvedéseket. Minden belső adottság, környezeti behatás, még betegség is centripetálisan vitt az élete tartalma felé: egy nagy gondolat nagyszabású kiviteléhez. – e. m.

* Hermann Imre: Charles Darwin (Imago, XIII. 1927. 1.)